Aki szerencsés csillagzat alatt született

Max von Laue halálának félévszázados jubileumán. 

Rendkívül érdekes a Nobel-díj természetrajza: a legtöbb tudós hosszú kísérletező munkával szerzi meg, vannak viszont olyan szerencsések is, akik egyetlen ötletükkel jutnak fel a tudomány csúcsaira. Az előbbire a legjobb példa Maria Sklodowska-Curie, aki többtonnányi uránszurokércet egy közönséges kondérban  kotyvasztva találta meg az első sugárzó anyagot, a rádiumot, vagy Lénárd Fülöp, jónéhány évet felemésztő kísérleteivel,  az utóbbi legfényesebb példája Max von Laue. Ez a német zseni egyetlen ötletéért részesült a legnagyobb tudományos kitüntetésben. Ráadásul még a bizonyító méréseket sem kellett elvégeznie,  megtették ezt helyette doktorandusz tanítványai.  Amiatt is tanulságos élete és tevékenysége, mivel olykor a legegyeszerűbb ötletek vezetnek el a halhatatlanok körébe kerüléshez.

Valójában csaknem szokványos karriert futott be: az 1879. október 9.-én Pfaffendorban ? jelenleg Koblenz külvárosában ? született fiatalember tizenhét éves korában ? azt követően, hogy értesül Wilhelm Conrad Röntgen híres felfedezéséről -, megismétli ezt a kísérletet, minden bizonnyal anélkül, hogy sejtené, ez fog elvezetni  élete nagy felismeréséhez. Annál is inkább, mivel  a gimnázium elvégzése után a katonai akadémián folytatta tanulmányait, akárcsak Bolyai János. Híres magyar elődjéhez hasonlóan őt is izgatja a fizika és a matematika, ezért párhuzamosan látogatta a strassburgi, müncheni és a göttingeni egyetem előadásait is. 1902-ben, huszonhárom évesen viszi kenyértörésre a dolgot: elhatározza, hogy kizárólag a fizikának szenteli az életét, ezért Berlinbe utazik, hogy a kor vezető fizikusa, a kvantumhipotézis kidolgozója, Max Planck vezetése mellett szerezze  meg doktorátusát. A következő évben erre sor is kerül, de ekkor még elsősorban termodinamikával foglalkozik, bár későbbi kutatási területébe, az interferencia elméletbe is belekóstol.

Közben az 1905-ben Albert Einstein által publikált, később speciális relativitáselméletként elhíresült elmélet lelkes hívévé válik. A közvetlen előzmény, hogy Hermann Minkowski 1908-ban  megalkotja a  négydimenziós teret, amely a relativitáselméletet győzelemre viszi. Laue felismeri, hogy nem lehet a mágneses és az elektromos teret egymástól elválasztani, még akkor sem, ha csak elektrosztatikus illetve állandó mágneses térről van szó. Ezt egy újfajta módszerrel, tenzorokkal írta le, amelyek egyértelműsítik, hogy ha az egyik  koordinátarendszerben csak elektrosztatikus teret észlelünk, akkor a másikban mágneses tér van. Ezzel túllépett a newtoni mechanikán, fontos bizonyítékot szolgáltatott Einstein ezidáig vitatott elméletéhez, annak tudományos körökben való elfogadásához.

1909-ben fogadja el a müncheni egyetem ajánlalát, ahol a fizika professzoraként  működik, itt kerül kapcsolatba két  doktorandusz hallgatójával, Knippinggel és Fridrichel, aki hamarosan meghatározó szerepet játszanak az életében.

A röntgensugárzás felfedezése óta, bő másfél évtizede folyik a vita arról, hogy vajon hullám-, vagy részecske terészetű-e. A kérdést optikai rácsok segítségével próbálták eldönteni: ha szóródik rajta, vagy elhajlást észlelnek, akkor egyértelmű a hullám-természete. Csakhogy valamennyi kísérlet fiaskóval végződik. Max von Laue veti fel elsőként, hogy ennek oka minden bizonyal az, hogy e sugárzás  hullámhossza olyan kicsi, hogy az optikai  rács túl durva számára,  tehát olyan anyagot kell találni, amely alkalmas ennek kimutatására. Ernest Rutherford –  a kísérleti fizika Michael Faraday után kétségkívül legnagyobb alakja ? 1912-ben hozza nyilvánosságra atommodelljét, amely valójában a naprendszer kicsinyített mása. Ekkorra egyre inkább elfogadottá vált a nézet, hogy az atomok kristályrácsot alkotnak. Viszont ha igaz ez a sejtés, akkor az optikai rácsnál több nagyságrenddel kisebb atomokon, illetve az általuk alkotott kristályrácson kimutatható  lehet a röntgensugár hullámjellege.  Ezért Laue felveti azt a lehetőséget, hogy röntgendiffrakcióval igazolni lehet a sejtést. Ezzel meg is szűnt a részvétele a ?programban?, tekintve, hogy a méréseket doktorjelölt hallgatói végezték el. Ezek fényesn igazolták felvetését: a röntgensugár ugyanolyan elektromágneses hullámzás, mint a látható fény, csak éppen sokkal nagyobb a rezgészáma.

Hamarosan kiderült, hogy e nagyszerű tudós milyen szerencsés csilagzat alatt született: két év múltán megkapta a fizikai Nobel-díjat, amelyre tanárának, Max Plancknak tizennyolc, Wolfgang Paulinak húsz, Gábor Dénesnek huszonnégy, Wigner Jenőnek harminckét évet kellett várnia elméletének publikálása után.

Vele kapcsolatban a Nobel-díj paradoxona, hogy e kitüntetést egyedül kapta. A bizottság ugyanis megfeledkezett Laue munkatársairól. Pedig épp e testület teremtett egy évtizeddel korábban  precedenst: 1903-ban az ötletadó Henri Becquerel, az elméletet kidolgozó Pierre Curie és a kísérleteket elvégző Maria Skodowska-Curie megosztva kapta e díjat. Természetesen Max von Laue igazságérzete ezt a megkülönböztetést nem viselte el, így ? bár az érmet nem tudta szétszeletelni ? a kitüntetésért járó pénzt megharmadolva az őket megillető összeget átadta két tehetséges kollégájának, Knippingnek és Fridrichnek. Mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy volt egy zseniális magyar doktorsandusz hallgatója is: Szilárd Leó, a láncreakció felfedezője és az első atommáglya ? Enrico  Fermivel közösen ? feltalálója.

A későbbiek folyamán az immár Nobel-díjas tudós a frankfurti egyetemen dolgozott, majd a berlini egyetem elméleti fizikai tanszékének igazgatója volt.

Korszakalkotó felismerése természetesen meghozta számára a tudományos elismeréseket is: a Porosz Tudományos Akadémia, a Kant Társaság,  a Bécsi és az Orosz Tudományos Akadémia, az amerikai és a francia fizikai társaság tagságát, töbtucat egyetem avatta díszdoktorrá.

A szinte szokványos életű tudós nem épp hagyományos módon fejezte be életét: az természetesnek vehető, hogy nyolcvanegy éves korában valamilyen betegségben ágyban, párnák közt elhuny valaki. Max von Laue szenvedélyes autóvezető volt, erről még matuzsálemi korában sem mondott le.  1960. áprilisának elején súlyos balesetet szenvedett, amelynek következtében néhány héttel később, a folyó hó 24.-én elhunyt.

Korszakalkotó ötlete  a későbbiekben meghatározó jelentőségűvé vált:  egyrészt sejtése, és az abból kibontakozó elmélet jó néhány Nobel-díjat hozott fiatalabb kollégáinak, másrészt a gyakorlatban az anyagok röntgendiagnosztikája napjainkban is a legfontosabb eszköz a rejtett anyaghibák feltárására. A különösen nagy terhelésnek kitett alkatrészek vizsgálatára az autó-  és repülőgépiparban,  valamint az űrhajózásban általánosan alkalmazzák.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>