Quo vadis, Európa?

Palackposta a Lajtától keletre.

A történelemtudomány legfontosabb tanulsága,

Hogy az emberiség nem tanul saját történelméből.

Albert Einstein

?Az országban feszültség van? Kétszázhúsz Volt. Volt, mert ellopták?. Hofi Géza egy emberöltő óta klasszikussá nemesedett szösszenete pontosan jelzi az egykori hazai közállapotokat. Azóta volt rendszerváltás, meg miegyéb, de a kérdés újonnan feltehető, sőt, a globalizáció egyre nagyobb térhódításával kiterjeszthető: Európában feszültség van? A válasz ezúttal egyszerű igen, azt is hozzátéve: nemcsak van, de lesz is. Hogy miért? Mert az országokért felelős személyeknek illik tudni, hogy mit és miért irányítanak, így felmérniük, hogy egy adott helyzetben miként kell, szabad, lehet cselekedniük. Ez az egyre markánsabban kirajzolódó Európai Unióra tökéletesen érvényes.

Magyarként igazán büszkék lehetünk arra, hogy épp egy hazánkfia fogalmazta meg az épp kirajzolódó egységes gazdasági-politikai rendszer fejlődésének egyes állomásait. Balassa Béla (1928-1991) közgazdász, a Yale Egyetem egykori tanársegéde, a John Hopkins Egyetem munkatársa, a Világbank tanácsadója, az Összehasonlító Közgazdasági Szövetség elnöke már jó néhány évtizede megfogalmazta, hogy az Európai Unióra öt fejlődési fokozat vár:

 1. Szabadkereskedelmi övezet kialakulása, amikor szabadon kereskednek az árukkal, áramolnak a szolgáltatások, a tagok egymással szemben lebontják a vámokat, eltörlik a mennyiségi korlátokat, de harmadik állammal szemben mindenki maga állapít meg tarifákat. 

2.  A vámunió, amelynek keretén belül harmonizálják a vámokat harmadik államok irányába, azt követően, hogy egymás között már eltörölték.

3. Egységes, közös belső piac: az áruk és szolgáltatások mellett a tőke és munkaerő is szabadon áramolhat, viszont a tagállamok kapnak időt ennek bevezetésére 3+5+2 évet.

4. Gazdasági és Monetáris Unió (EMU), amelyben a tagállamok gazdaságukat, gazdaságpolitikájukat összehangolják, monetáris- és árfolyam politikájukat átengedik a központnak, miközben költségvetési politikájuk állami kézben marad. Bevezetik a közös valutát.

5. Megvalósítják a politikai uniót, ennek keretén belül már a politikai intézmények is összefonódnak, ezáltal megszűnnek az önálló államok.

Mi is történt a hétvégén? Kiderült, hogy a negyedik fokozatban leledző, közös valutát használó tagállamok csak úgy maradhatnak talpon, ha megakadályozzák azon tagjaik pénzherdálását, akik többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek. Vagyis a nettó befizetők, akik jórészt ezt a folyamatot pénzelték, bekeményítettek. Persze felvetődik a kérdés, hogy nem sétáltak-e be a csapdába azok az országok, akik ez idáig csupán haszonélvezői voltak az eddigi folyamatoknak? Józan ésszel felmérve szinte biztos, hogy senki sem hitte el, hogy a sokszorosan megkozmetikázott adataik a valós helyzeten alapulnak. Most viszont már aligha van választásuk: amennyiben kilépnek a közös valutából, nyomorba és káoszba süllyednek, így maradniuk kell, esetleg többszörösen kitermelve azt az összeget, amelyet hitelben elköltöttek.

Egyes állami vezetők őszintén megdöbbentek attól a lehetőségtől, hogy önállóságuk egy részét át kell ruházniuk a brüsszeli központra. Ha ismerik Balassa elméletét, tudniuk kell, hogy ez még csak a kezdet: az ötödik fokozat azt jelenti, hogy teljesen megszűnik az állami szuverenitás. Kialakul az egyközpontú Európai Egyesült Államok. Ami egyáltalán nem lesz zökkenőmentes. Balassa ugyanis kollégájával, Paul Samuelson-nal arra is felfigyelt, hogy a munkaerő az egyes tagországokban korántsem azonos termelékenységű: a szegényebb országokban kisebb hatásfokú, mint a gazdag országokban a külkereskedelmi forgalomba kerülő áruk szektorában, de a nemzetközi termelékenységi különbségek a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő szektorban elhanyagolhatók. Ha a külforgalomba kerülő javak árai nagyjából azonosak minden országban, akkor viszont a szegény országok külforgalomba kerülő ágazataiban az alacsonyabb termelékenység a külföldieknél alacsonyabb béreket jelent, alacsonyabb termelési költségeket a külforgalomba nem kerülő áruknál, és ennél fogva a külforgalomba nem kerülő áruk alacsonyabb árait. A gazdag országok a külkereskedelmi forgalomba kerülő szektor magasabb termelékenységével a külforgalomba nem kerülő áruk magasabb árára és magasabb árszínvonalra lesznek hajlamosak. Másrészről a felzárkózó országokban a termelékenység javulása eltérő sebességgel megy végbe a gazdaság egyes ágazataiban. A külkereskedelmi forgalomba kerülő termékeknél a termelékenység javulása nagyobb, ami nagyobb nominális bérnövekedést tesz lehetővé. A béremelkedés azonban átgyűrűzik azokba az ágazatokba is, ahol a termelékenység nem növekedett. Az emiatti indokolatlan béremelkedésnek ? az árszínvonal növekedésén keresztül ? végső soron inflációs hatása lesz. Ami persze nem kis feszültséget okoz, különösen az egységes valuta használata esetén, ahol pénzügyi eszközökkel már lehetetlen beavatkozni az egyes államokon/régiókon belül. Mondhatnánk, hogy a végeredmény aligha tudható. Ezen a ponton érdemes felidézni Albert Einstein zseniális meglátását. Ugyanis volt már ilyen tájainkon: Római Birodalom volt a neve.

Legyinthetnénk: ugyan már, hol van a tavalyi hó? Ezerötszáz éve befellegzett ennek a nagyhatalomnak. Politikailag valóban, viszont a szelleme ? még ha nem is veszünk róla tudomást ? napjainkban is itt van közöttünk. Minden városunk a kétezer évvel ezelőtt élt mesterek elvei szerint tagolódik negyedekre, utcákra, terekre. Amikor ájultan nézzük a nem is oly régen, mindössze száz éve épült csodálatos palotákat, a klasszicista stílusban épp a görög-római örökség él bennünk tovább. A legmodernebbnek tekintett jogrendszer sem létezne a rómaiak által lefektetett elvek nélkül. Viszont a klasszikus mondást sem szabad elfelejtenünk: minden út Rómába vezet. Ami átvitt értelemben ugyan azt jelentette, hogy a fontos döntések ott születnek, de ennek megvolt a valóságalapja: a birodalom hatszáz éves fennállása alatt háromszázezer kilométer utat építettek ki. Nem is akármilyet: kőlapokkal burkoltat, amelyek nagy része ma is használatban van, csak épp a múlt században ráterített aszfaltréteg miatt ez nem látszik. Ebből a birodalmi felépítésből egyértelműen következett: az emberek, a gondolatok, az áruk a pénz a központ felé vette az irányt. Volt hatalmi-politikai-gazdasági centrum és volt periféria. Ha feltámadnának korai őseink, megmondhatnák: itt a Limes Romanus mentén kissé másként éltek, mint a fényes fővárosban. Akárcsak napjainkban a schengeni határok mentén: hiába termeljük ki a statisztikák szerint az unió átlagának háromnegyedét, a fizetések nem ugyanekkorák, ennek csak egyötöde. Álmokat kerget, aki azt hiszi, hogy valaha is felzárkóznak a nyugat-európai átlaghoz. Már Róma uralkodásának idején volt vagy százötven éves elmaradottságunk a fejlett vidékekhez viszonyítva. Az elmúlt kétezer évben ez mit sem változott. Nem nehéz borítékolni, hogy jövőben is ugyanez lesz a helyzet. Hogy miért? A fejlett államok lakossága folyamatosan csökken. Elemi érdekük új munkaerő megszerzése. Amely lehetőleg legyen európai. Hiszen magasan képzett, a Kelet-Európából és a Balkánról jövők pedig könnyen beolvadnak nyelvileg, kulturálisan és vallásilag nem is nagyon kell, hiszen ez közös bennünk.  Aki elmegy, megkapja az esélyt a magasabb életszínvonalra, az emberibb életre, aki marad ? mert öreg, beteg, vagy csak túl nagy benne a félsz ? kénytelen lesz megelégedni a jelenlegihez képest egy kicsit jobb viszonyokkal.

Hogyan is fogalmazta meg Metternich Kelemen hírhedt definícióját? Európa a Lajtánál végződik. Ott kezdődik a Balkán. Mondhatnánk, ez csak a tizenkilencedik században volt érvényes. Ha tükörbe nézünk, látva a mai viszonyokat, lehangoltan tehetjük hozzá: Meg a többi században. Mert ez a fejlett Nyugat érdeke. Mert ez a mi beletörődésünk gyümölcse. A többi szófia beszéd.   

 

One Response to Quo vadis, Európa?

  1. Lacza Tihamér says:

    Az analógia a Római Birodalommal már csak azért is kézenfekvő, mert ahogy annak idején a túlnépesedett Róma vált végül az impérium rákfenéjévé (a több mint egy millió cirkuszra és kenyérre áhítozó semmittevővel, az intrikus bajkeverőkkel és az elpuhult hivatalnokok seregével), addig napjainkban Brüsszel veszi át ezt a szerepkört: rendeletekkel, a magukat elég szépen elvackolt EU-képviselőkkel, a pórnépnek mindenféle hantákkal szolgáló szómágusokkal, a figyelmet elterelő illuzionistákkal, és persze udvari költőkkel, akik ma különböző írott és elektronikus médiumok sajtómunkásai. Az antik Rómában a tudomány csak bizonyos korlátok között fejlődött, a matematika és az egzakt természettudományok csak importált termékek voltak. A provinciákban még siralmasabb volt a helyzet, csak az írástudó görög rabszolgák képviselték a szellemi nívót. Napjainkban annyiban módosult a kép, hogy a közép-kelet-európai tehetségek felszívódnak a nyugat-európai és az amerikai intézményekben, miközben a szülőföldjük szellemileg fokozatosan elsorvad (gazdaságilag meg már régóta fáziskésében van). A Római Birodalmat fokozatosan felmorzsolták a “barbárok”, ezek szerepét ma a muszlimok, a kelet-ázsiai és afrikai menekültek és bevándorlók veszik át. Tehát a visszaszámlálás már elkezdődött. Homérosz

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>