A városalapító

Winter Lajos életrajzi filmjének bemutatójáról.

A városalapítókat nagy becsben szokta tartani az utókor. Elég csak a legendás testvérpárra, Romulusra és Rémusra, az örök város,  vagy Nagy Sándorra, a róla elnevezett többtucat Alexandria megalapítójára gondolni, amelyek közül az egyiptomi a világ kultúr-központja volt sok évszázadon át.

A hadak útján fekvő városok alapítóinak aligha jár ki a megkülönböztetett figyelem. Különösen akkor, ha életük folyamán több társadalmi rendszerben is helyt kell állniuk, biztosítaniuk a maguk, családjuk, a rájuk bízott kisközösség megélhetését. Ez utóbbiak közé tartozik Pöstyénfürdő kiépítője, világhírnévre juttatója, a hozzá csatlakozó település városi rangra emelője, a feledés homályába veszett Winter Lajos. Akit, ha nem tapos végig rajta a történelem, ma a Rockerfellerek, Dupontok, Rotschildek között tartana számon a történetírás.

Winter Lajos

A hazai magyar olvasók számára nem teljesen ismeretlen a neve: bő tíz évvel ezelőtt a somorjai Méry Ratio kiadta csaknem nyolcvanévi munkásságát felölelő visszaemlékezéseit, ezt követően az Új Szó Vasárnap című melléklete részletekben közölte e nem mindennapi kordokumentumot.

A szerző a dualizmus korában, a tizenkilencedik század nyolcvanas éveinek végén, alig húszévesen volt kénytelen megrokkant édesapjától átvenni az Erdődy grófoktól bérleménybe vett Pőstyénfürdőt. Elavult berendezésekkel, ahol fakádakban áztatták magukat a gyógyulni vágyók, a fürdőhöz csatlakozó falu feudális viszonyaival: a vendégek nagy része szalmatetős vályogházakban kapott szállást, az illemhely a vidéken oly jól ismert budi, amelynek pöcegödre a közeli ásott kút vizét mérgezte, az utcákon az időjárástól függően sár- vagy portenger, vagyis hamisítatlan Közép-Európai idill fogadta a látogatót. Winter Lajos gyermekemberként fogott hagymázasnak tűnő álmai megvalósításába: a vidéki porfészekből világhírű fürdőhelyet épít, amely méltó vetélytársa lehet a világ legismertebb hasonló intézményeinek. Mindezt pénz nélkül, csakis a saját erejére támaszkodva. Igazi sikertörténet az övé: a politikai rendszerváltások ellenére mindig sikerült hitelét megőriznie a pénzintézetek előtt, minél több pénzzel tartozott, annál nagyobb hitele volt a bankoknál.

A Zöldfa szálló, a Winter "birodalom" központja

Receptje a lehető legegyszerűbb volt: semmit nem tartott meg magának, minden fillért, sőt jövedelmének hasznát is nagy álmába, a fürdő fejlesztésébe fektette. Modern Mídász királyként minden arannyá változott a kezében.  Szerencsésen átvészelte az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását, ezernyi intrika dacára fejlesztéseket hajthatott végre az első Csehszlovák Köztársaságban, végül ki tudta védeni a németek felvásárlási szándékait Tiso Szlovákiájában. Valamilyen módon valamennyi rendszerben kifejezték munkájának megbecsülését: Ferenc József császár és apostoli király lovaggá ütötte, a ?republikában? a szlovákiai fürdőszövetség elnöki tisztét viselte, Tisotól ? zsidó származása okán ? mentességet kapott. Mindeddig igazi sikertörténet az övé. Csakhogy hamarosan jött a győzedelmes február, amelynek következtében nemcsak a vagyonától fosztották meg, de a munkáját is elvették, sőt még a fürdő területéről is kitiltották, nehogy valamelyik régi, visszajáró vendég kellemetlen kérdéseket tehessen fel az új hatalom képviselőinek. Nyugdíját a törvényben meghatározott legalacsonyabb összegűre csökkentették. Nyomorgott, éhezett, de nem tört meg. Igazi sorstragédia az övé. Görög mítoszokba illő történet. Amit aztán született optimizmusával meg is írt. Nem is akármikor: kilencvenhét évesen. Tiszta fejjel, friss szellemmel. A magyar nyelvű kézirat három évtizeden át kallódott, mígnem kiadásra került. Közben nyersfordítás alapján készült belőle egy szlovák rádiójáték-változat, amely ugyancsak hosszú időn át az íróasztalban porosodott. Ez utóbbiból készített a Szlovák Televízió számára az ismert rendező, Dušan Trančík egyórás dokumentum-játékfilmet Optimista címen, amely a napokban került főműsor időben az Szlovák Közszolgálati Televízió kettes csatornáján a képernyőre.

A rendező személye önmagában garancia a magas színvonalú művészi munkára és a humanista elkötelezettségre, elég csak a nagy vihart kavart Szeresd felebarátodat című alkotására gondolni, amely a második világháborút követő nagytapolcsányi (Topolčany, Szlovákia) zsidó pogromnak állít emléket. Mostani filmje cselekménybonyolításából egyértelművé válik, amit aztán a stáblista is igazol, hogy nem az eredeti Winter kézirat, hanem Erika Podlipná irodalmi feldolgozása szolgált az alkotás alapjául. Ráadásul a megszólaltatott kortársak még gyermekek voltak Winter halálának idején, ami több pontatlanság forrása. Ezek közül a legkirívóbb, amikor egyikük hosszasan taglalja, hogyan épült fel a legendás vállalkozó, kilencvenhét éves korában elszenvedett balesetéből. Erre valójában jóval korábban, hetvenéves korában került sor, az eredeti kéziratban több oldalon át taglalja a szerző, miként lett rokkantnyugdíjas, majd hogyan vonták meg tőle jogtalanul járadékát, amelyet több éves pereskedéssel sem tudott visszaszerezni.

Az alkotás játékrészében az eredeti szereplőket helyettesítő színészek próbálják érzékeltetni a kor hangulatát, azt a küzdelmet, amely e rendkívüli embert jellemezte. Itt viszont meglehetősen zavaróan hatnak a magyar nemes, Erdődy gróf vissza-visszatérő intrikus megnyilvánulásai. Mintha az egykor nagy port felvert, Vivát Benyovszky! tévésorozat címszereplőjének  negatív ellenpárja, a kitalált Tomáš Omachel törne elő a jótékony feledés homályából. Vele ellentétben az ifjabb Erdődy valóságos személy, az viszont rejtély, hogy miközben Winter tucatszámra nevezi meg intrikus ellenfeleit, a grófi családról egyszer sem nyilatkozik elítélően. Semmi rosszindulatú megnyilvánulást nem említ, csupán élhetetlennek tartja őket, az egyetlen, ragyogó észjárású Irma grófnő kivételével, akiről az egyik fürdőpalotát nevezi el.

A film legfőbb erénye, hogy megpróbálja objektívan ábrázolni az eseményeket, hitelesen bemutatni a szereplőket. Például következetesen Lajos Winterről beszél, rosszallását fejezi ki amiatt, hogy a  közelmúltban felavatott emléktábláján Ľudovítként szerepel, tudatja a nézővel, hogy magyar nevelésben részesült, magyar zsidónak tartotta magát. Pedig imádott felesége kedvéért még hitet is váltott: házasságkötése előtt katolizált. A Winter portréhoz fontos adalékokat szolgáltatnak a filmben megszólaltatott unokák, akik a serdülő gyermek emlékeit felidézve mutatják be e rendkívüli egyéniséget.

Elmondható, hogy Dušan Trančík kiváló munkát végzett. De az is, hogy eggyel több ok egy valódi játékfilm elkészítésére Közép-Európa talán legizgalmasabb, legkalandosabb életű vállalkozójáról. A cselekményhiányban szenvedő szappanoperák és nézhetetlen akciófilmek korában annyira szükség lenne egy ilyen alkotásra, mint a falat kenyérre.                                                                                                                 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>