Találkozunk-e marslakókkal?
Húsz évvel ezelőtt óriási vihart kavart az Egyesült Államok elnökének bejelentése – a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés nevezetű program beindítása -, amely az akkor épp népszerű George Lucas film alapján a Csillagháborús terv nevet kapta -, fő célkitűzésével, hogy a világ első számú katonai hatalma tökéletes égi védelmi hálót feszít ki az ország fölé, amelyen semmilyen ellenséges rakéta nem képes áthatolni. Pusztába kiáltott szó maradt a műszakiak figyelmeztetése, miszerint minden hálón akad egy-két lyuk, tehát nincs értelme sok százmilliárd dollárt áldozni egy ilyen tervre. Két év múltán a hírhedt csernobili katasztrófa megadta a kegyelemdöfést a merésznek tűnő álomnak: egy átlagos atombomba néhány százalékának megfelelő radioaktív sugárzás világméretű pánikot okozott, egyben egyértelművé tette, hogy a kilőtt ellenséges atomtöltet bárhol felrobbanhat, az bizonyosan civilizációnk végét jelenti.
Kevéssé ismert, hogy ugyanebben az ominózus évben Ronald Reagan jóváhagyta a világ legnagyobb, szupravezető részecskegyorsítója, az SSC felépítési tervét, amely képes lehetett arra, hogy megtalálja a világegyetemet alkotó legkisebb részecskéket, közöttük a Higgs-bozont, amelyek magyarázatot adhatnak az Univerzum keletkezési folyamatára. A fizikai Nobel-díjas Leon Lederman, minden idők legnagyobb részecskegyorsítója, a bataviai Fermilab igazgatója által benyújtott terv szerint a nyolcmilliárd dollárból kivitelezhető terv hamarosan a megvalósítás stádiumába lépett. Olyannyira, hogy az akkor épp népszerű Dallas című filmsorozatba is bekerült e történelmi tény: a rosszfiú Jockey Ewing még spekulációkba is kezdett a texasbeli Waxahachie környéki telkek felvásárlásával. Két év múltán viszont utóda – George Bush – nem volt hajlandó az adófizetők pénzét áldozni egy, általa haszontalannak ítélt tudományos kérdésre.
Fia ennél sokkal merészebb: ennek az összegnek akár hatvanszorosát is hajlandó az amerikai álom – mi vagyunk a legjobbak – beteljesüléséért kiadni. A minap nyilvánosságra hozott terv szerint elsőként a Holdra térnének vissza, amelyet aztán ugródeszkaként használnának egyik szomszédunk, a Mars meghódításához. Nehéz megmondani, hogy a napi pénzgondokkal küszködő repülési és űrkutatási hivatal, a NASA szakemberei sírnak, vagy nevetnek-e e bejelentés kapcsán. Ugyanis ők jól tudják, hogy a Hold és a Mars meghódításának vajmi kevés köze van egymáshoz. Magyarán: semmi értelme annak, hogy óriási energia felhasználásával első kozmikus sebességre felgyorsítva a műholdat földkörüli pályára állítsák, újabb nagymennyiségű üzemanyagot áldozva második kozmikus sebességre felgyorsítva eljuttassák a Hold közelébe, majd fékezőrakétákat használva leszálljanak égi kísérőnkön. Ezt követően újra fel kell innen szállni, hogy eljussanak a Marsig. Ennél sokkal kézenfekvőbb, ha csupán a földkörüli pályára állított nagyméretű űrlaboratóriumot használják fel bázisul. Annál is inkább, mivel a Föld – Hold távolság nevetségesen kicsi: a Mars kétszázszor messzebb van tőlünk még akkor is, amikor a két bolygó között – a keringési idők különbözősége miatt – a legkisebb a távolság. Minden bizonnyal a világ legkiválóbb tudósainak fogalmuk sem volt arról, hogy mit cselekszenek, amikor kidolgozták a Nemzetközi Űrállomás, az SSI terveit, amely reális kiindulópontul szolgálhatna a világűr meghódításához. Olyannyira, hogy a legújabb hírek szerint az évtized végére az amerikaiak kivonulnak ebből a tervből. Annak ellenére, hogy a marsbeli expedícióhoz szükséges alapvető ismereteket épp az egykori riválistól, jelenlegi fő együttműködő partnerüktől tudják csak beszerezni. 
A szakemberek számára az űrkutatás kezdeteitől fogva nyilvánvaló, hogy egy mars utazás három-négy éves vállalkozás lenne. Csakhogy az emberi szervezet a földi tömegvonzáshoz szokott, ha hosszú időn keresztül kikapcsoljuk a gravitációt, működése oly mértékben megváltozik, hogy kérdéses, képes lesz-e visszatérni bolygónkra. Arról nem is beszélve, hogy földe térés közben, a leszállás folyamán akár hat-nyolcszoros gravitációs túlterhelést is el kell viselnie. E kérdés megválaszolására bocsájtotta fel az egykori Szovjetunió a már többször említett 1986-os évben a MIR űrállomást, amelyen fokozatosan emelték az űrszemélyzet “szolgálati idejét”. A csúcs valamivel meghaladta az egy naptári évet, vagyis egy jövendőbeli Mars-expedíció idejének egynegyedét. Sokatmondó tény, hogy a visszatérő űrhajósok közelébe hetekig nem engedték a sajtó képviselőit, ami egyértelműsíti, hogy olyan érrendszeri változások játszódtak le a gravitációmentes környezetben a szervezetükben a hosszú repülés folyamán, amelyek komoly következményekkel jár(hat)nak. Az eddigi tapasztalatok fényében nehéz elképzelni egy többéves űrexpedíció realitását. Arról nem is beszélve, hogy a bolygóközi kozmikus sugárzás élő szervezetre való hatásáról is alig tudunk valamit, tehát semmi garancia nincs arra, hogy a világűr merész kolumbuszai egyáltalán túlélnének-e egy ilyen vállalkozást.
Fő érvként a földi élet kialakulásának körülményeit jelölik meg egy ilyen repülés kapcsán. Elképzelhető ugyan, hogy valamilyen primitív élet nyomait megtalálhatjuk bolygótársunkon, ettől függetlenül csakis “hazai” körülmények között tisztázhatjuk, hogy miként, mikor és hogyan alakult ki az élet bolygónkon.
A szakemberek egyébként sokkal inkább másik szomszédunk, a Vénusz iránt tanúsítanak igazi érdeklődést. Ennek fő oka, hogy tömege alig kisebb a földtömegnél, ennek megfelelően egy idő után, oxigéntermelő szervezetek betelepítése révén akár lakhatóvá is tehető. Ez a Marsra nem vonatkozik, tekintve, hogy tízszer kisebb bolygónknál, ami azt is jelenti, hogy emberi életre alkalmas légköre soha nem lesz. Ráadásul olyan mostoha időjárási körülmények uralkodnak felszínének döntő részén, amelyekhez képest a Szahara paradicsomkertnek számít. Emiatt nem véletlen, hogy mérvadó vélemények szerint egy mars-expedíció amolyan távoli homokozó lesz a résztvevők számára. E frappáns megállapítás egyben e játék legfőbb szereplőinek gondolkodásbeli és szellemi fejlettségi szintjét is jellemzi: a fiúk és lányok egy idő után – a homokozásból kinőve – komoly dolgokkal kezdenek foglalkozni.