A süllyedő birodalom Titanicja

A csernobili katasztrófa negyedszázados jubileumán.

Szikrázó tavaszi nap volt 1986. május elseje. Legközelebbi munkatársammal vidám hangulatban vettünk részt az ?önkéntes? felvonuláson. Jókedvünket persze nem a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe iránti hevület szította, sokkal inkább a minden utcasarkon árult söröcske, borocska. Hiába, az elvtársak tudták, hogy mitől döglik a légy, meg persze a dolgozó nép. Egyszer csak a suttogva továbbadott információ eljutott a fülünkbe: veszélyes nap ez a mai, jobb lett volna, ha ki sem jövünk a friss levegőre, mivel hat nappal korábban az ukrajnai Csernobilban atomrobbanás történt, vészes gyorsasággal közeledik felénk a radioaktív felhő. Nem sokat teketóriáztunk, az első munkanapon, május 4.-én lerohantuk a civil-védelmis főnökhöz, követelve, hogy azonnal mérhessük meg az ionizációs sugárzást. Adta az értetlent: ?ugyan, mivel akarjátok megmérni?? Nagyon is jól tudta. ?A Geiger-Müller számlálóval, amely minden polgári-védelmi raktár kötelező tartozéka?. Nagy nehezen beadta a derekát, a páncélszekrényből elővette a kért dozimétert. Szinte suttogva mondta: ?én semmiről se tudok?.

Mind a fűben, mind az építkezésből ottfelejtett homokkupacban megmértük a sugárzást. Alig tért el a normál értéktől. Megnyugodva elkezdtünk gondolkodni: egyáltalán bekövetkezhet-e nukleáris robbanás egy atomerőműben? Hát nem épp Neumann János zseniális tölcséres rálövéses módszere kellett ahhoz, hogy az atombomba működőképes legyen? Ahogy lehiggadtunk, egyre világosabbá vált, hogy a rettegett esemény eltörpül a Hirosimai és a Nagaszaki tragédia mellett, sőt még a hatvanas években szinte mindennapos légköri kísérleti atomrobbantások ? amelyek nem keltettek nagyobb tiltakozó hullámot – is több radioaktív anyagot juttattak a levegőbe. De mi és hogyan történt valójában? Évekbe telt, mire kiderült a teljes igazság: az emberi felelőtlenség, a tudomány és a technika eredményeibe vetett vak hit vezetett el az erőmű felrobbanásához. Akárcsak háromnegyed évszázaddal korábban a Titanic csodahajó elsüllyedéséhez.

 A negyedszázaddal ezelőtti április 25.-e, a ?tavaszi ünnepek?  előestéje, magyarán az ortodox nagypéntek volt a szovjet birodalomban. Az a nap, amikor közember és párt- valamint állami vezető elvonult otthonába, akinek volt, a dácsájába, hogy a következő keddig nyakló nélkül öntözhesse vodkával a torkát. Mint utólag kiderült, ennek a ténynek döntő szerepe volt a hamarosan bekövetkező tragédia megítélésében és a vészhelyzet kezelésében. Mivel háromnapos ünnepre mentek a csernobili atomerőmű alkalmazottai is, az üzem vezetése úgy határozott, hogy karbantartásra használják fel az így nyert pluszidőt, valamint engedélyezte, hogy két fiatal kutató fontos kísérletet hajtson végre az egyik reaktoron. Valerij Hodjencsik és Vlagyimir Szasjonok azt a pár percnyi holtidőt igyekezett áthidalni, amikor egy esetleges balesetet követően az erőmű villamos ellátása megszűnik, és mire felpörögnek a vízhűtést biztosító dízelmotorok. Elképzelésük egyszerű és logikus volt: áramkimaradás esetén az esetleg már leállítási folyamatban lévő atomerőmű által termelt villamos árammal hajtsák meg a vízhűtő egységeket. Csakhogy egy, végzetessé váló ?apróság? elkerülte a figyelmüket: ez az erőmű első generációs, azaz grafit-moderátoros, vízhűtéses volt.

A világ első atommáglyáját Enrico Fermi és Szilárd Leó szerkesztette meg, 1942. december 2.-án volt a bemutatója a chicagói egyetem sportpályájának alagsorában. Ezen az eseményen Wigner Jenő is részt vett, aki az itt szerzett tapasztalatok alapján tervezte meg a világ első ipari atomerőművét Hanfordban. A szabályozott magreakció lényege, hogy az uránizotóp neutronokat lövell ki magából, ha ezek a részecskék eltalálnak egy másik atommagot, újabb neutronok keletkeznek, egy meghatározott egyensúlyi állapotban a reakció önfenntartóvá válik, miközben nagymennyiségű hőenergia szabadul fel.   Szilárd Leó ötlete volt, hogy a neutronok sebességének és számának szabályozására a nagy tisztaságú grafit a legalkalmasabb, amely egyben le is állíthatja a folyamatot. A Fermi által bemutatott nevezetes kísérletben annyi grafitrúd ékelődött a két urántöltet közé, hogy kezdetben nem történt semmi. Ezek fokozatos kihúzásával egyszer csak beindult a reakció, amit a közelben elhelyezett Geiger-Müller számlálócső kattogással jelzett. Ha túl sok rudat húzott volna ki, a folyamat felpörög, a teljesítménynövekedés akár ellenőrizhetetlenné is válhatott volna, csakhogy atommáglyájuk mindössze 200 watt teljesítménnyel működött, amivel legfeljebb két villanyégőt tudtak volna üzemeltetni.  Ahhoz, hogy leálljon az energiatermelés, vissza kell helyezni a grafit rudakat eredeti helyzetükbe. Ahogyan a csernobili kutatók is megpróbálták megtenni. Viszont a kísérlet előtt még elkövették azt a sorsdöntő hibát, hogy kézi vezérlésre állították az erőművet, vagyis kikapcsolták az automatizált vészrendszert, abban bízva, hogy lesz elég idejük a reakció leállítására. Kezdetben minden a tervek szerint haladt: fokozatosan a negyedére csökkentették a reaktor teljesítményét, ekkor úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő, amikor közvetlenül a turbinára kapcsolhatják a vízhűtő szivattyúkat. Csakhogy ez nem sikerült, a hűtővíz áramlása leállt. Mivel maga a víz is neutronelnyelő közeg ? ezen az alapon működnek a modernebb erőművek ? a folyamat ellenőrizhetetlenné vált: nagymennyiségű xenongáz szabadult fel, ami nagyon erősen elnyeli a neutronokat, olyannyira, hogy a múlt század negyvenes éveinek végén maga Wigner Jenő nevezte el ezt a magreakció következtében keletkező gázt reaktorméregnek. Folyamatos üzemmódban a grafit rudak és a magreakció folytán keletkező xenon neutronelnyelése egyensúlyban van. A helyzet gyökeresen megváltozik, ha a folyamatba mesterségesen beavatkoznak. A két fiatal villamosmérnök nem is sejtette, hogy mit cselekszik: amikor látták, hogy, az erőmű teljesítménye a neutronelnyelés következtében névleges értékének egy századára csökken, utasítást adtak újabb grafit rudak kihúzására, hogy visszaállítsák az eredeti állapotot, nem is sejtve, hogy a hirtelen zuhanás a xenon jelenlétének a következménye. Amint a gáz elillant, nagyon gyorsan emelkedni kezdett a hűtővíz hőmérséklete, a reaktor ?megszaladt?: másodpercenként a duplájára nőtt a teljesítménye. A kutatók érzékelték a veszélyt, azonnal bekapcsolták a grafit rudakat betoló vészrendszert. Későn. Ekkor már olyan nagy volt a belső hőmérséklet, hogy a grafit megolvadt, a rudak legtöbbje deformálódott, nem lehetett visszahelyezni eredeti helyére. A reaktor névleges teljesítményének tízszeresére, majd százszorosára pörgött fel, ami szombat hajnalban 1.23:48-kor gőzrobbanáshoz vezetett. A detonáció hatására az erőmű vasbeton teteje lerepült, ezzel az energiagyártáshoz használt urán a levegőbe kerülhetett. Annál is inkább, mivel a beáramló levegő oxigénjének hatására a grafit égni kezdett, ami a maradék vizet oxigénre és hidrogénre bontotta, ekkor újabb robbanás következett be. A lángokat az önfeláldozó tűzoltók két hétig oltották.

Természetszerűleg a Nemzetközi Atomenergia Bizottság, a hazai szakemberek és a titkosrendőrség, a KGB is vizsgálta a tragédia kiváltó okait és következményeit. Különösen ez utóbbi szervezet jelentése mutatott rá a legfőbb hibákra: ha egy védőépületet emeltek volna az erőmű fölé, nem került volna radioaktív szennyeződés a légkörbe. De a szovjet munkaerkölcs dicsőségére még csak nem is egyszerre öntötték a födémet, ráadásul rossz minőségű betonból, így talán ha a repedések mentén  egy csapat gyerek ugrált volna rajta, magától beszakad.

A robbanásban a két fiatal kutatón kívül ötvennégyen haltak meg, a legpesszimistább adatok szerint három-négyezerre tehető a közvetetten megbetegedettek száma. Ehhez az is hozzájárult, hogy a helyi párt- és állami vezetők csak négy nap múltán kezdtek cselekedni, amikor kijózanodtak bódulatukból: a lakosokat az erőmű harminc kilométeres körzetéből kitelepítették. Ennek eredménye a napjainkban halott Pripjaty városa, amely már most is vonzza a látogatók százezreit: megmaradt az utolsó szovjet településnek, Lenin-szobraival, sarlós-kalapácsos díszítésű művelődési házával, egykori panellakásaival, ahogyan az a szovjetrendszerben dukált.

Csernobil kapcsán szabályos hisztéria alakult ki az emberek között: ahogy mi is megijedtünk az első pillanatban, úgy a laikusok is a világvégét vetítették előre. Aztán szép lassan kiderült, hogy minden tragédia ellenére a baj sokkal kisebb, mint gondolnánk. Az atomfizika egyik magyar klasszikusa, Marx György ? aki maga is végiglátogatta az erőmű egyes részeit, doziméterrel a kezében ? Csernobil leckéje című tanulmányában leírja, hogy a robbanás okozta  sugárterhelés-növekedés tájainkon nagyjából egy doboz cigaretta elszívásának felel meg (arról is kevés szó esik, hogy a dohányban és minden széntartalmú vegyületben is van  radioaktív izotóp), a közép-európai embert annyi sugárzás érte, mintha abban az évben elment volna egy tüdőröntgenre, vagy átrepült volna New Yorkba.

A környezetvédők azóta is Csernobillal riogatják az emberiséget. Mit sem sejtve arról, hogy a modernebb berendezéseknek semmi köze hozzá. Olyannyira, hogy az amerikai Reaktorbiztonsági Bizottság elnöke, Teller Ede már a múlt század ötvenes éveiben betiltatta a grafit-moderátoros reaktorokat. Ennek eredményeképp születtek meg a grafitmentes forró vizes, majd a nyomott vizes reaktorok, amelyek a hűtővíz elvesztésével maguktól leállnak.

A Szovjetunió felbomlását követően egyes ukrán vezetők olyan adatokat tártak a világ közvéleménye elé, hogy több százezer, sőt egymilliónál is több volt az áldozatok száma, amit a gaz szovjetrendszer annak idején eltitkolt. Az atomenergia ügynökség a világ vezető szakemberét, a hirosimai és nagaszaki áldozatokkal fél évszázada foglalkozó  Itsuzoto Shigematsu professzort kérte fel a szakvélemény megírására, aki mindenben igazolta az eredeti jelentés valóságtartalmát.

Meg kell mondani: minden emberi tevékenység a természet menetébe való beavatkozás. Ez akkor kezdődött, amikor vagy harmincezer évvel ezelőtt korai elődünk kőbaltájával kivágta az első fát, leterítette az első mamutot. Az ipari forradalom kezdetéig ez mit sem számított. Csakhogy azóta oly mértékű a beavatkozás, hogy napjainkban már akár az apokalipszis eljövetele is reálissá válik. De erre nem az atomreaktorok, hanem a hagyományos erőművek miatt kerülhet sor: mértékadó tanulmányok szerint az elkövetkező fél évszázadban több százmillió, pesszimista vélemények szerint akár egymilliárd ázsiai és afrikai lakos lesz kénytelen elhagyni otthonát, mivel az üvegházhatású gázok következtében mai lakóterületük sivataggá válik. Az igazi veszélyt napjainkban épp a gáz-, kőolaj- és széntüzelésű erőművek jelentik.  Az meg a gyakran ellenérdekelt lobbik által pénzelt zöldeket egyáltalán nem zavarja, hogy egy széntüzelésű erőmű évente több radioaktív izotópot bocsát ki, mint amennyi Csernobilban kiszabadult.

Napjainkban, a fukusimai tragédia kapcsán újonnan fellángolt az atomerőművek jövőjével kapcsolatos vita. A tényeket józanul megvizsgálva kiderül, a japán mérnökök tökéletes munkát végeztek: a tervezettnél tízszer nagyobb földrengés sem okozott kárt a reaktorokban. Arra viszont aligha számíthattak, hogy összeomlik az ország villamos rendszere, valamint tizenöt méter magas szökőár is sújtja az országot, amely elöntötte a tartalék áramforrásul szolgáló dízelmotorokat, így aztán a csökkenő teljesítmény mellett is radioaktív anyag kerülhetett a levegőbe, amely egyébként mindössze egy százaléka a csernobili sugárzásnak.    Groteszk módon a lengyel-magyar nemzeti hős, Bem apó hazaszállításának története jut erről az ember eszébe: mivel a katolikus egyház tiltakozott az ellen, hogy a moszlimmá vált legendás tábornok keresztény lengyel földbe kerüljön, tisztelői úgy döntöttek, hatalmas gránitoszlopokon elhelyezett szarkofág lesz végső nyughelye, így magasan a levegőben ?lebeg?, akárcsak Mohamed koporsója. Ha tizenöt méter magasságban lettek volna a szökőártól elöntött dízelmotorok, ma Fukusima nevét nem ismerné a világ, mert az égvilágon semmi nem történt volna a reaktoraival. Ha az atomenergia ellenzői követeléseit teljesítenék, lekapcsolnák a nukleáris erőműveket a hálózatról, aligha tudnának hangot adni tiltakozásuknak: szétesne a villamos hálózat, elsötétülne minden képernyő, leállna valamennyi rádióadás, nyomdagép, az üzemek, gyárak, vállalatok, lakások, az egész világ áram nélkül maradnának. Egy pillanat alatt középkori viszonyok között találnánk magunkat, tekintve, hogy öt százaléknál nagyobb energia kimaradás az egész hálózat szétesését vonja maga után, viszont az atomenergia szerte a világon legalább az energiafelhasználás negyedét adja. 

Mint minden tragédiából, Csernobilből és Fukusimából is okolni kell. Az ukrajnai település meglátogatása viszont mindenki, de legfőképp az atomenergia ellenzői számára ajánlott. Ugyanis a huszonötödik évforduló alkalmából megnyitják a turisták előtt valamennyi egykori létesítményt.

 Mindenki meggyőződhet arról, hogy mi és hogyan történt. Meg arról is, hogy a biztos halál tudatában, életüket feláldozva milyen hősies küzdelmet vívtak azok a tudományos dolgozók, műszakiak, tűzoltók, helikopter-pilóták, akik szívszorító emlékművét megtekinthetik a tragédia színhelyén. És ami a legfontosabb: meggyőződhetnek arról, hogy atomenergia nélkül nincs sem jelen, sem jövő.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>