Apokaliptikus képet vetít előre az ENSZ kormányközi bizottságának nyilvánosságra került jelentése bolygónk jövőjéről: az emberi tevékenység nyomán fellépő globális felmelegedés következtében akár hat-hét Celzius fokos átlaghőmérséklet növekedésre kell számítani. Mi ebben a különös? Hiszen egy-két fok az igazán nem a világ.
Érdemes azzal kezdeni, hogy egy új elemet tartalmaz a jelentés: egyértelműsíti azt, amit korábban csak valószínűnek tartott, annak ellenére, hogy a fizikusok már régóta mondták: a felmelegedés mögött nem a természetben előforduló, ciklikusan visszatérő folyamatok, hanem a mi civilizációnk áll. Ami pedig a mértékét illeti: a legutóbbi kétszázharminc évben mindössze háromnegyed fokkal növekedett az átlaghőmérséklet, amelynek az eredménye pontosan lemérhető. Közép-Európában orkánok és hurrikánok tombolnak, trópusi méretű esők hullnak, az évszakok rendje teljesen felborult. Ha ennél az értéknél tízszer nagyobb lesz az átlaghőmérséklet növekedése, az olyan szélsőségeket fog eredményezni, ami teljesen megváltoztatja a növény- és állatvilágot, ezzel az ember életét. Olyannyira, hogy a nyomában fellépő élelmiszerhiány akár a kipusztulását is jelentheti. Érdemes visszatekinteni bolygónk múltjára: egy mindern bizonnyal apró kis bolygócskával való ütközés olyan klímaváltozást okozott, amely a százmillió évig uralkodó őshüllők kipusztulását eredményezte. A Jurassic park, Steven Spielberg remek filmjének hatalmas predátorai egy időjárás-változás áldozatai lettek. Minden valószínűség szerint kisebbé, mint ami ránk vár a legközelebbi két-háromszáz évben. Mert tudni kell: ha holnap a világon minden gázkibocsátást megszüntetnének, akkor is még évszázadokig növekedne az átlaghőmérséklet, nagyjából ezer évre lenne ahhoz szükség, hogy visszaálljon az ipari forradalom előtti állapot.
De mitől olyan rém okosak a fizikusok, hogy már fél évszázada tudták mindezt? Onnan, hogy a természet jelenségeit figyelik, tanulmányozzák, és azokat törvényszerűségekbe foglalják. Személyes véleményüktől, politikai hovatartozásuktól, saját érdekeiktől függetlenül. Fura emberek. Olyannyira, hogy tettek is a múlt század hatvanas éveinek elején egy javaslatot: népesítsük be a Vénuszt. Persze csak a távoli jövőben, amikor a Földön olyan sokan leszünk, hogy már el sem férünk. Persze a Mars is szóba jöhetett volna, csakhogy arról tudni kell, hogy tömege mindössze tizede a Földének. Ennek számunkra fontos következményei vannak: termelhetünk rajta annyi oxigént, amennyit csak akarunk, a nagy része kiszáll az űrbe. A tömegvonzás már csak ilyen: kisbolygó csak kevés légkört tud megtartani a vonzáskörében. Így se ember, se állat, se növény nem tudna rajta megélni. Annál is kevésbé, mivel mágneses tere csupán egy ezrede a Földének, így nincs, ami megvédheti az élőlényeket a kozmikus sugarak záporától. Bele kell nyugodnunk: a legközelebbi pár millió évben csupán sárbolygónkon vagyunk képesek élni, legalábbis addig, míg teljesen tönkre nem tesszük, mert további szomszédunkkal is van elég baj. .
Az Esthajnalcsillag alig kisebb, mint sárgolyónk, egynéhány hegyet kivéve sík vidék alkotja, tehát földi légkör alakítható ki rajta. Csakhogy pillanatnyilag egy kissé barátságtalan: mivel légköre döntő mértékben széndioxidból áll, a légnyomás kilencvenszer nagyobb a miénknél, ennek eredményeként felszíni hőmérséklete riasztóan magas: 460 oC. Viszont ? így a tudósok – ha olyan élő szervezeteket telepítenénk meg a felszínén, amelyek a földi élet lehetőségét megteremtették, néhány millió év múltán kedvező viszonyok alakulhatnának ki rajta, ami az ember számára is megfelelő lenne. Mert sárbolygónkon, igaz, hogy egy kissé korábban, ugyanez játszódott le: csaknem négyezer millió évvel ezelőtt indult be Földünkön az a folyamat, amelynek következtében a széndioxidot felhasználó, oxigéntermelő szervezetek oly mértékben csökkentették a légnyomást és bolygónk felszíni hőmérsékletét, hogy a pára vízként csapódott ki, megteremtve a felsőbbrendű élet alapjait. E sokmillió éven át lejátszódó folyamat eredményeként alakult ki a jelenlegi légnyomás és hőmérséklet. Kissé leegyszerűsítve: a széndioxidot a primitív növényi és állati szervezetek kőszén illetve kőolaj formájában lekonzerválták, nagymennyiségű oxigén termelése közben. A legutóbbi kétszáz évben mi ezt, az őskövületekből származó ? szaknyelven mondva fosszilis ? anyagokat a felszínre hozzuk kőszén, majd földgáz és kőolaj formájában. Égésük folyamán megfordul az egykori folyamat: oxigén felvétele közben nagymennyiségű széndioxid termelődik. Minél nagyobb arányban, annál inkább az eredeti helyzet irányába mutat a végkifejlet: a megnövekedett mennyiségű széndioxid megakadályozza a földre kerülő hő visszaáramlását az űrbe, mintegy üvegházként emeli a felszíni hőmérsékletet. Vagyis egy idő múltán egyre inkább hasonlítani kezd légkörünk a Vénuszéhoz. Ami apokaliptikus következményekkel jár majd: hat-hét fokos átlaghőmérséklet növekedés a sarki jégtakaró elolvadását okozza, ez több méterrel megemeli a világtengerek szintjét, ami Európa térképét teljes mértékben átrajzolja: nemcsak a városok gyöngye, Velence kerül a víz alá, de vele együtt kontinensünk csaknem egyharmada is. Hollandia csaknem teljes egészében Atlantisz sorára jutna.
A megnövekedett széndioxid koncentráció következtében a szubtrópusi éghajlat fokozatosan északi irányban kezd hódítani, vele párhuzamosan a sivatagok is északabbra vándorolnak. Reális lehetőségként merül fel, hogy a sivatagi zóna eléri Olaszországot, míg tájainkon egyre inkább mediterrán jellegű lesz az éghajlat. Néhány évtized múltán könnyen megeshet, hogy a Csallóközben meghonosodnak a déli gyümölcsök, a szó nemcsak átvitt, de valódi értelmében is banánköztársaságot varázsolva szűkebb pátriánkból. Az erre utaló első jelek már megjelentek: az utóbbi években nemcsak fellelhetők, de át is telelnek tájainkon azok a rovarok – a darwini evolúció legnépesebb és legszívósabb képviselői – amelyek fél évszázada csak Görögországban és Olaszországban voltak honosak.
Mint minden igazi drámában az első felvonás csak előkészíti a tragikus végkifejletet. Földünknek van egy gigantikus fűtőteste, a Golf- áramlat. Ennek a hatalmas, az Atlanti óceánban áramló édesvízi folyamnak köszönhető, hogy New Yorkban nagyon enyhe telek vannak, a vele egy szélességi körön fekvő Palermónak pedig szubtrópusi éghajlata van. Csakhogy a sarki jégtakaró elolvadása egy idő után leállítja a Golf áramlatot. Ugyanis ez a több ezer kilométeres édesvízi folyó csak annak köszönheti létét, hogy az őt körbefogó tenger elég sós. A só koncentráció csökkenése viszont azt eredményezi, hogy egyszerűen elkeveredik a tengervízzel, nem jut el többé Európába. Azt ugyanis nem sokan tudják, hogy a sarki jégtakaró csapadékból származik, vagyis édesvíz alkotja. Elolvadása a tenger sószintjét csökkenti. A közelmúltban mutatták be a Holnapután című amerikai filmet, amely épp azt az állapotot ábrázolja, amely a Golf-áramlat leállását követi. Ennek eredményeként New-Yorknak sarki légköre lesz, utódaink szabályosan megfagynak. A dráma második felvonása minden bizonnyal valahol egy új jégkorszak beköszöntével végződne.
Csak a legutóbbi időben esett szó arról, hogy a földi légkör döntő megváltozásában a jégkorszak amiatt is döntő szerepet játszott, mivel ebben az időben többtízezer köbkilométer metángáz fagyott a szibériai tajgába. Amely a mai napig ott van. Tudni érdemes róla, hogy a metán hússzor nagyobb üvegházhatást okoz a széndioxidnál. Orosz tudósok épp tavaly figyelmeztettek arra, hogy már mérhető a szibériai jégtakaró vékonyodása és ennek nyomán a metánszivárgás is. A felmelegedés következményeként felszabaduló metánfelhő a légkör ismételt felmelegedését hozza majd magával. Ennek megfelelően nehéz megjósolni, hogy az Európai jégkorszak mennyi ideig tartana, de ezt bizonyosan egy gyors felmelegedési hullám követné. Amely akár olyan mértékű is lehet, hogy a növény- és állatvilág szabályosan megsülne a bolygónkon. Legjobb esetben is csak a legerősebb egyedei élnék túl. Van is a biológusoknak erről víziója: a patkányt tippelik az emlősök közül a biztos túlélőnek, szerintük belőle fejlődhet ki majd az új civilizáció. Persze csak akkor, ha semmit sem teszünk az emberiség túléléséért.
A földi élet gyökeres megváltoztatását, a termékeny vidékek elsivatagosodását, az emberiséget fenyegető apokalipszist megelőzendő a nyolcvanas évektől kezdve megkongatták a tudósok a vészharangot, olyan nemzetközi egyezményeket sürgetve, amelyek megőrzik jelenlegi életterünket. Ennek eredményeképpen 1997-ben a kiotói konferencia tett olyan ajánlásokat, amelynek értelmében az ENSZ tagállamai kötelező érvénnyel vállalnák, hogy az 1990-es szinthez képest tíz százalékkal csökkentik az üvegházhatást okozó GNG (Greenhouse Gases), vagyis a széndioxid, a nitrogénoxid és metán kibocsátását. A két évvel később aláírt Kiotói Egyezményben pontosan meg is fogalmazták a kormányok feladatait. Csupán egy bökkenő akadt: ez a szerződés abban a pillanatban lép hatályba, amikor annyi állam ratifikálja, amely e gázok felét kibocsátja. Sajnálatos módon csoda ezúttal sem történt: a világ legerősebb ipari lobbija megakadályozta, hogy az Egyesült Államok kormánya aláírja az egyezményt, épp az az ország, amely egymaga a környezetre káros gázok csaknem negyven százalékát bocsátja ki! Csakhogy néhány évvel ezelőtt Vlagyimir Putyin igazi államférfi módján felismerte: a civilizáció fontosabb a gazdasági érdeknél, ezért aláírta Oroszország nevében a kiotói egyezményt. Ez egyben új korszak kezdetét jelentette, amellyel napjainkig nem éltünk. Ugyanis e dokumentum hatályba lépése módot ad mindazok szankcionálására, akik nem vállalják a betartását. Olyan pótdíjak bevezetését teszi lehetővé, hogy az adott vállalatnak, mely a kiotói egyezményt aláírók országaiba szállít, inkább megérje vállalni az általa kibocsátott üvegháztatást okozó gázok csökkentését, mint a környezet további rombolását. Mert civilizációnk léte a tét. A jövőben a döntéshozókon a sor. Elsősorban azt kell bizonyítaniuk, hogy korunk egyik legjelentősebb nyelvésze, filozófusa, értelmiségi gondolkodója, Noam Chomsky tévedett, amikor a politikusokat a mohó gazdasági és a pénzügyi körök marionett bábuiként jellemezte.