Szex + fizika = a játékosság diadala

Richard Phillips Feynman születésének kilencvenedik évfordulóján.

 ?A fizika olyan, mint a szex, lehetnek következményei, de nem ezért csináljuk? ? mondotta volt Richard Feynman, akire már e szokatlan párosítás miatt is felfigyelt volna a világ. Csakhogy ő ennél sokkal többet tett: már huszonkét évesen számon tartotta őt a szakma, emiatt doktorandusz hallgatóként részt vehetett az amerikai atombomba megszerkesztésére irányuló Manhattan-tervben, játékos ötleteivel, borotvaéles eszével megszerezte magának a fizika nagy öregjének Niels Bohrnak és Robert Oppenheimernek, a Manhattan-terv vezetőjének atyai barátságát, megírta talán minden idők legnépszerűbb ? könnyen érthető, megemészthető – fizikakönyvét, dobos volt a riói karneválon, e bokros teendői mellett még arra is volt ideje, hogy besöpörjön magának egy Nobel-díjat. Nem mindennapi élet, az biztos.

A fizika e játékos bohóca kilencven évvel ezelőtt, 1918. május 11.-én látta meg a napviléágot a new york állambeli Far Rockawayban. Édesapja kiskorától arra szoktatta, hogy semmit sem fogadjon el kritika nélkül, mindig tegyen fel sokszor értelmetlennek is tűnő kérdéseket, édesanyjától utánozhatatlan humorérzékét örökölte. Zsenge gyermekkorától érdekelték a műszaki dolgok, szívesen és nagy szakértelemmel javította ismerősei rádió készülékeit, ekkor még senki sem sejtette, hogy elméleti fizikus lesz belőle. Annál is kevésbé, mivel érettségije után az Újvilág legpatinásabb műegyetemén a Massachussets Technology Institut, a nevezetes MIT hallgatója lesz, ahol 1939-ben megszerezte baccalareusi fokozatát. Ugyanebben az évben megnyerte a nevezetes William Putman matematikai versenyt is. Ezt követően sikeres felvételi vizsgát tett a princetoni egyetemre, amelynek tanári karát ebben az időben olyan zsenik fémjelezték, mint Albert Einstein, Wigner Jenő és Neumann János.  Mivel a kvantummechanika volt a kutatási területe, logikus, hogy beválasszák őt az atombomba kifejlesztését célzó szupertitkos Manhattan-tervbe. Erre Robert Wilson, a későbbi Nobel-díjas fizikus és a világ legnagyobb részecskegyorsítójának, a Fermilabnak tervezője és első igazgatója vette rá.  Persze fiatal kora ez ellen szólt. De egyéb is: mint hamarosan kiderült, a tudóspalánta a rohammunkát végigunatkozta.  Ezért sürgősen megnősült, majd 1942-ben megszerzi doktorátusát is. Csakhogy a vidám napokat szörnyű tragédia árnyékolja be: felesége tüdőbajt kap, amely ekkor még gyógyíthatatlan betegség. Így a hétvégeket a szanatóriumban vele tölti. A sors kegyetlen fintora, hogy imádott nejét 1945 júniusában veszti el, épp akkor, amikor az Egyesült Államokban beindítják a penicillin sorozatgyártását. Ha a betegség csak néhány hónappal később alakul ki, megmenthették volna az életét.

Azon kevesek közé tartozott, akik briliánsan művelték a matematikát. Erről ő maga ekképp vallott: ?Akik nem ismerik a matematikát, csak nehezen érthetik meg a természet legmélyebb szépségét.  Csak akkor tudjuk megismerni és értékelni a természetet, ha ismerjük a nyelvét, amelyen beszél hozzánk?. Ilyen hitvallás mellett teljesen természetes, hogy a los alamosi titkos laboratóriumban az elméleti kérdések osztályára irányították, ahol a számítástechnikai problémák megoldásával bízták meg. Ma már mosolyogtatónak tűnik, de fő feladata az épp megszerkesztett számítógép lyukkártyáinak kezelése volt. Persze komolyabb feladatokat is rábíztak. Az ő nevéhez fűződik a folyamatos láncreakcióhoz szükséges kritikus víztömeg meghatározása. Ez a későbbiek folyamán a vízhűtéses atomreaktorok egyik fontos meghatározója lett.

Játékos kedve nem egy esetben fejfájást okozott a Manhattan-terv fölött őrködő biztonságiak számára: az unatkozó Feynman valószínűség számítási módszert dolgozott ki a titkos dokumentumokat őrző íróasztal fiókok és páncélszekrények kódjainak feltörésére. Ezzel minden bizonnyal az első hackert tisztelhetjük személyében. Annál is inkább, mivel nem a károkozás volt a célja, csupán csúfondáros üzeneteket hagyott a feltört széfekben. Mondani sem kell, mekkora riadalmat okozott ezzel a kémektől folytonosan rettegő biztonságiak körében. Ráadásul egy alkalommal attól a Klaus Fuchstól kérte kölcsön az autóját, hogy beteg feleségét meglátogathassa, akiről hamarosan kiderült, hogy valóban kém!

A háború befejezését követően az ithacai Cornell egyetem tanáraként dolgozott, ahol Hans Bethe fizikus hívására kötött ki. Nyugtalan szellemét ez a munka sem kötötte le igazán, emiatt olyan, látszólag értelmetlen dolgokkal foglalta el magát, mint a zsonglőrök tányérforgatásának matematikai leírása.  Mint utólag kiderült, ez volt élete legtermékenyebb időszaka: az atomok alkotórészeinek mozgását is le lehet ugyanezekkel az egyenletekkel írni. Olyannyira, hogy az általa szerkesztett ábrákat ma Feynman-diagramként kezeli a tudomány. Ami 1965-ben meghozta számára a fizikai Nobel-díjat. 

Mivel úgy érezte, semmi hasznosat sem tett, őszinte meglepetéssel fogadta, hogy a legjobb amerikai egyetemek halmozzák el ajánlataikkal. Végül is 1950-ben a kaliforniai műegyetem, a Caltech állásajánlatát fogadta el, ahol elméleti fizikát oktatott. Hamarosan rájött, hogy a korabeli tankönyvek meglehetősen lélektelenül tárgyalják a fizikát, így nem csoda, hogy a tanulását a diákok nyűgnek érzik. Mit is tehetett volna: megírta a saját verzióját. Ami szerencsére magyarul is megjelent. A múlt század hatvanas éveitől kezdve, ha valaki szűkebb pátriánkban a jobb gimnáziumokban kitűnő érettségire vágyott, Szalay Béla fizikáját kellett tudnia. Aki viszont eredményes tanulmányokat kívánt folytatni az ország vezető egyetemein, kötelező jelleggel forgatnia kellett Feynman fizikáját. Nagy kár, hogy évtizedek óta nem jelent meg új kiadása, nagyobb népszerűsítése a fizikának aligha képzelhető el e korszakalkotó mű nélkül.

Elméleti tevékenységéért elsőként kapta meg az Einstein-díjat 1954-ben, ezt követően az amerikai fizikai társaság és az angol akadémia, a Royal Society tagjává is választották. Ő emellett megmaradt ugyanolyan játékos gyermeknek, mint amilyenek édesanyja látta: humoros önéletrajzát Fyenman úr, csak nem gondolja komolyan? és  Gondolom, nem zavarnak a különvélemények? című könyveiben írta meg.

Szinte apa-fiú barátság fűzte őt a fizika nagy öregjéhez, Niels Bohrhoz.  Sokáig ő maga sem tudta, hogy miért szereti őt annyira a zárkózott dán klasszikus.  Aztán rájött:  a Nobel-díjas fizikusnak senki nem mert ellentmondani. Az egyetlen kivétel Feynman volt, aki bár istenítette Bohrt, de ha úgy érezte, hogy nincs igaza, embert-istent nem ismerve harcolt a nézeti ellen. A nagy szellem pedig ezt értékelte leginkább fiatal pályatársában.

Oppenheimer a los-alamosi hajszában ugyancsak megkedvelte Feynmant. Az elsők között volt, aki a háború után megpróbálta a kaliforniai Berkeley egyetemre csábítani őt. Sikertelenül. Még megérhette, hogy negyvenhét éves kollégája 1965-ben átvehette a kvantum elektrodinamika fejlesztésében szerzett érdemeiért a fizikai Nobel-díjat.

 Bár az átlag amerikai nem sokat tud  elméleti munkásságáról, milliók egy életre megjegyezték a nevét: olyan fizikai kísérletet mutatott be a tévékamerák előtt, amelyre azóta sem volt példa. Az történt, hogy fő elméleti szakértőként meghívták őt a Challenger űrrepülőgép 1986-ban bekövetkezett katasztrófájának kivizsgálására alakult bizottságba. Az emlékezetes tragédiában a rokonok, ismerősök és a tévénézők millióinak szemeláttára felszállás közben az űrjármű felrobbant. A tervezők, konstruktőrök és a gyártó egyaránt tagadta a felelősségét. Feynman kitartott a véleménye mellett: emberi mulasztás okozta a tragédiát, mivel a hidegtől merevvé vált szigetelőgyűrű mellett szivárogni kezdett a meghajtáshoz használt hidrogén, amely végül is felrobbant. Az élőben közvetített sajtótájékoztatón mindenki körömszakadtáig védte a magáét. Erre Feynman elővette a zsebéből a tömítőgyűrű egy darabkáját, az előtte álló jeges limonádéba dobta, majd megmutatta az újságíróknak, hogy mennyire merevvé vált a puha tömítőanyag a hűtés hatására. Nem kis mértékben az ő érdeme, hogy valamennyi űrsikló tömítését kicserélték, emiatt nem is következett be azóta tragédia.

Magánéletét tekintve e nagyszerű tudós harmadik házassága révén ért révbe: Gweneth Howarthal kötött házasságából 1961-ben született Carl Richard fia, 1968-ban Michelle Catherine lánya.  

Rendkívül színes, izgalmas élete 1988-ban ért véget, hetvenéves korában, gyomorrákban hunyt el.

Teljes, örömteli életet élt, amelyről ő maga így vallott: ?Ha egy halhatatlan marslakó meglátogatna minket, látva ezt a különös emberiséget, amely abban a tudatban él mindössze hetven-nyolcvan évet, hogy meg fog halni, biztos lenne abban, hogy az embernek depressziósnak kell lennie.  Ennek dacára mi  tudunk élni, nevetni, viccelődni és boldogok lenni?.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>