Magyarország dísze

Bél Mátyás halálának kétszázhatvanadik évfordulóján.

Meglehetősen ritka az olyan eset, hogy egy tudóst már életében ünnepelnek, sőt állandó jelzőt ? epitheton ornans ? is ragasztanak a nevéhez. Európai méretben a minden idők legnagyobb fizikusának tekintett Isaac Newton érdemelte ki ezt a dicsőséget, akit az emberiség díszének neveztek el, hazánkban pedig Bél Mátyásnak jutott ki az elismerés, aki a Magyarország dísze jelzőt kapta. A leegyszerűsítéseket kedvelő laikusok általában a kivételes személyiség legjelentősebb művével azonosítják imádatuk tárgyát, ez Newton esetében a klasszikus fizikát megalapozó Principia mathematica, Philospophiae naturalis (A természettudomány matematikai alapjai), míg Bél Mátyásnál az ugyancsak latin nyelvű  Notitia Hungariae Novae Historico Geographica? (Magyarország történelmi-földrajzi új leírása? – a cím a kor szokásainak megfelelően még folytatódik, az egész oldalt kitölti), holott ennél sokkal többet tettek mindketten. De hát általában ez a zsenik sorsa. Akár ismerhették is volna egymást, hiszen kortársak voltak. Hogy erre nem kerülhetett sor, annak egy oka van: Bél a német nyelvterülethez kötődött, itt folytatta tanulmányait, hazatérte előtt is itt dolgozott.

Minden idők kétségkívül legnagyobb hatású tudósainak egyike 1684. március 24.-én látta meg a napvilágot. Mai, megosztott korunkban nyugodtan nevezhetjük magyarnak, hiszen ez volt az anyanyelve, édesanyja a veszprémi származású Cseszneky Erzsébet jóvoltából. Mivel a szlovák nyelvterülethez tartozó Ocsován látta meg a napvilágot, a szlovák tudománytörténészek  körömszakadtáig a saját nemzetükhöz tartozónak tekintik. Az történelmi tény, hogy idősebb Bél Mátyás eredetileg a zólyomi vár magyar helyőrségének tagja volt, csak obsitosként lett mészáros a fenti faluban, ami nem igazolja, de nem is zárja ki szlovák származását. Abban a boldog korban viszont ez senkinek, legfőképp ifjabb Bél Mátyásnak sem jelentett gondot: annak rendje s módja szerint megtanult magyarul, szlovákul, csehül, németül és természetesen latinul.  A későbbiek folyamán is vigyázó szemét valamennyi nemzeten ott tartotta, amit azzal is bizonyított, hogy magyar és német nyelvtankönyvet, Pavel Doležal szláv-cseh nyelvtanához pedig előszót írt. Ebből is sejthető, hogy kivételes életpályát futott be.

Mivel szülőfalujában nem volt iskola, a Bukovszky-féle magániskolában kezdte meg tanulmányait Losoncon. Sajnálatos módon egy iskolai kergetőzés folyamán olyan súlyosan megsérült, hogy hónapokon át tartó ápolásra szorult, ezt követően szülei Kálnóra, majd Alsósztregovára küldték.  Gimnáziumi tanulmányait a besztercebányai evangélikus gimnáziumban kezdte, de hamarosan Pozsonyban folytatja, ahonnan néhány hónap múlva Veszprémbe kerül, majd Pápán találkozhatunk vele. Itt a helyi szokásoknak megfelelően tanulmányai mellett az alsóbb évfolyamos diákok nevelője és amolyan segédtanítója is volt.  Már tizenhét éves korában megcsillantotta tudósi-irodalmi erényeit: amikor 1701-ben volt alkalma megfigyelni a halászati módszereket a Balaton jegén, ezt Tractatus de re rustica Hungarorum (Értekezés a magyarok földműveléséről) című, kéziratban fennmaradt munkájában örökíti meg. Gimnáziumi tanulmányait végül is első Alma Materében, Besztercebányán fejezte be.  Tanárai bíztatására a hallei egyetemre iratkozik be, ahol teológiai tanulmányokat folytat, viszont szerteágazó érdeklődése miatt filozófiai, orvosi előadásokat, sőt kémiát is hallgatott.  Itt szembesül először azzal, hogy a százötven éves török fennhatóság alól frissen felszabadult hazájáról külföldön gyakorlatilag alig tudnak, ráadásul a gyakori harcok következményeként a szárazföldi és vízi közlekedés, az ipar primitív szinten van. Ekkor fogant meg agyában egy nagy mű gondolata, amely egyrészt ismertetné Magyarország tájait, természeti kincseit, a lakosság életét, hozzájárulva a mai szóval élve infrastruktúra fejlesztéséhez, a kézművesség és a termelés fellendítéséhez. Annak ellenére, hogy Németországban ígéretes karrier várt rá, hiszen egy Magdeburg melletti gimnázium igazgatójának nevezték ki, 1708 áprilisában engedett a besztercebányai evangélikus gimnáziumhívó szavának, így visszatért szülőföldjére. Itt az aligazgatói posztot bízták rá. Bél németországi tapasztalatait felhasználva azonnal mélyreható oktatási reformot vezetett be, amelynek eredményeként a bányaváros intézménye az elsők közé küzdötte fel magát. Ő vezette be Magyarországon az iskolai tábla és az osztályban kifüggesztett térkép használatát, megreformálta a latin nyelv tanítását, amellyel felváltotta a szerinte vulgáris Comenius-féle nyelvtant, nagy súlyt helyezett a történelem, a földrajz és a természettudományok oktatására, a szemléltető oktatás apostola volt hazánkban.    Miután nyíltan rokonszenvezett a Rákóczi-féle szabadságharccal, a várost 1708-ban elfoglaló Heister tábornok (akit egykoron Thököly Imre foglyul ejtett és csak feleségéért, Zrínyi Ilonáért cserében engedett szabadon) hajszál híján kivégezteti.

Két évvel később kinevezik a gimnázium rektorának. Időközben megnősül, a néhai Hermann András patikus félárva lányát, Zsuzsannát veszi feleségül, aki összesen nyolc gyermeket szül neki. Kilencedik, de a sorban első ?gyermeke? kiskorú sógora, ifjabb Hermann András lesz, akit gondos nevelésben részesít: gimnáziumi tanulmányait követően Halléba küldi, ahonnan orvosként tér vissza. A későbbiek folyamán ő lesz Bél egyik legfontosabb munkatársa és természetesen kezelőorvosa.   

Az ambiciózus fiatal tudós és egyben lelkész egyre szűkebbnek érzi működésének színhelyét, így alig várja az ország akkori fővárosából jövő hívó szót, hogy legyen a nevezetes pozsonyi evangélikus gimnázium tanára. Erre 1714 áprilisában kerül sor, sajátos körülmények között: az egy évvel korábbi pestisjárvány alaposan megtizedeli a tanári kart, így szükség van az erősítésre. Mondani sem kell, hogy Bél a tevékenységét iskolareformmal kezdte: bevezette az előző állomáshelyén bevált reformokat, hozzá pedig az osztálykönyvet, az iskolai naplót, amivel megteremtette a jelenleg is érvényes tanítási módszerek hazai alapjait.  Öt éven át működött az iskola rektoraként, szinte pótolhatatlan érdemeket szerezve a hazai közoktatásban. Viszont ő többre, tudományos karrierre vágyott. Mivel 1719-ben elhunyt a pozsonyi német evangélikus egyház első számú papja, Bélt kérték fel az állás betöltésére. Ezúttal is engedelmeskedett a hívó szónak. Ezt a hivatását harminc éven át, hajszál híján a haláláig gyakorolta.

Már hivatalának elfoglalásakor belekezdett abba a hatalmas szervezőmunkába, amely a Notitia megalkotásához vezetett. Annál is inkább, mivel az előző évben levelet írt egy lipcsei barátjának, amelyben felvázolja egy nagy ívű alkotás tervét, amely Magyarország történelmét, földrajzát, az ország városait, falvait, nevezetes épületeit, természeti kincseit, népeinek életét mutatná be.  Mivel egy ilyen nagyszabású munka elképzelhetetlen egyetlen szerző tollából, Bél az adatgyűjtésbe bevonta a vidéki papokat, orvosokat, helyi értelmiségieket, tanárokat és egykori diákjait is. Az egyedülálló vállalkozáshoz megnyerte az ugyancsak Németországban tanult Mikoviny Sámuelt, a magyar térképészet megalapítóját is, aki részletes, pontos térképeket készített az ország egyes vidékeiről. A többször átdolgozott, módosított terv szerint a hat, majd később hétkötetes munka vármegyék szerint taglalja az egyes témaköröket. Az első természetszerűleg az ország fővárosát mutatja majd be.

Bél Notitiájának első oldala

Napjainkban komoly tevékenységnek számít a piac érdeklődését felkeltő PR (public relations) kampány. Nos, elmondható, hogy ezen a téren Bél Mátyás több mint harmadfél évszázaddal (kétszázötven évvel) megelőzte a kampányolás mai guruit: 1733-ban a lipcsei Nova acta eruditorumban beharangozta jelentős művének megjelenését, szerkesztési elveit, miközben kilencvenegy város ? közöttük a legfontosabb európai kultúrközpontok:  Koppenhága, London, Párizs, Róma, Velence, Milano, Genf, Zürich, Szentpétervár  legnagyobb könyvkereskedéseinek címét is megadta, ahol előrendeléseket fogadnak el.  A Notitia első kötete 1735 márciusában vagy áprilisában jelent meg a bécsi Paul Straub könyvkereskedő kiadásában. A Pozsonyt bemutató anyag olyan terjedelmesre sikeredett, hogy még az 1736 februárjában megjelent második kötetbe is jutott belőle. A megyék felosztásánál a szerző az ország két legjelentősebb folyóját vette alapul, így egy-egy csoportba kerültek a dunántúli, a Duna-Tisza közi és a tiszántúli megyék. A második kötetben jelent meg Túróc, Liptó, és Zólyom vármegye is, az 1737-es harmadikban Pest, Pilis és Solt megye. Az 1742-es negyedik kötetben Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és Kis-Hont vármegye található.  A többi 38 vármegye a tervezett három kötetben jelent volna meg. 

E hatalmas munka természetszerűleg csak nagy zökkenők árán születhetett meg. Mivel Bél ki szerette volna szűrni a helyi informátorok elfogultságait, tévedéseit, elküldte a kész kéziratot a vármegye illetékeseinek. Csakhogy a hivatalnokok már ekkor sem voltak híresek gyorsaságukról, így aztán Trencsén és Árva vármegye anyaga a nyomdai határidő lejárta után érkezett vissza, emiatt nem kerültek be a tervezett kötetbe.

Bél hihetetlen üzleti érzékkel szimatolta ki, hogy a központosító törekvéseket fontolgató uralkodó, VI. Károly német-római császár elemi érdeke a Notitia kiadása. Ezért neki ajánlva anyagi támogatását kérte.  Elgondolható, mekkora huszárvágás volt a szerző részéről, hogy evangélikus papként nemcsak megszerezte az anyagi hozzájárulást, de személyesen mutathatta be a bécsi udvarban, a katolikus egyház legfőbb világi őrének palotájában a művét.

Sajnos a szerkesztési munkák idején a sors is közbeszólt: Bél 1742-ben agyvérzést kapott, amelyből sosem épült fel teljesen. Ez nagymértékben befolyásolta a későbbi kötetek sorsát: a többi torzó maradt. Még így is pótolhatatlan lenne az anyag, ha nem vész el. Csakhogy megtörtént, amire senki sem számított: a kéziratokat tartalmazó ládák a szó szoros értelmében befürödtek: azt követően, hogy a szerző özvegye Batthyány József kolozsvári püspöknek (a későbbi esztergomi hercegprímásnak) eladta a kéziratokat, bárkán Pozsonyból Kolozsvárra akarták szállítani. Csakhogy a túlterhelt jármű felborult, eláztatva, ezáltal olvashatatlanná téve a pótolhatatlan anyag nagy részét.  Amit sikerült belőle megmenteni, annak töredékét később ? vármegyénként ? kiadták.  Így aztán Bél nagyszabású műve teljes egészében napjainkig nem jelent meg.

Amilyen kalandos volt Bél Mátyás élete, olyan volt halála is: mivel egészségi állapota rohamosan romlott, 1749 júniusában nyugdíjazták. Ekkor elhatározta, hogy Altenburgban gyógyíttatja magát.  Csakhogy a kúra félresikerült: augusztus 29.-én délelőtt újabb agyvérzést kapott. Kétségbeesett felesége kocsiba ültette, hogy hazamenekítse, csakhogy legyengült szervezete nem bírta a megterhelést, így ugyanezen a napon, kétszázhatvan évvel ezelőtt, útközben meghalt.

Két nappal később temették el a pozsonyi Szent Mihály temetőben. Halála után sem lelt örök nyugalomra: városrendezés miatt a temetőt felszámolták, így ma nem tudjuk, hol porladnak földi maradványai.

Bél Mátyás életművéhez hasonlót sem korábban, sem azóta nem alkotott senki. Sok ezer oldalnyi kézirata ma tucatnyi tudósnak is a becsületére válna. Főművéről pedig elmondható, hogy nemcsak a magyarországi kutatások forrásmunkája, de megalapozta vele a modern magyar történetírást, földrajzot és néprajzot.  Abból a kiállásából pedig, ahogyan egyformán tisztelte a magyarországi németeket, magyarokat, szlovákokat és a többi, kisebbségi nemzet képviselőit, napjainkban is sokat tanulhatunk. Félő, hogy még nagyon hosszú ideig.

Comments are closed.