A ?peches? magyar Nobel-díjas

Lénárd Fülöp születésének százötvenedik évfordulóján.

A huszadik század kezdetétől minden tudós álma a Nobel-díj.  A vele járó pénzösszeg sem elhanyagolható, de a lényeg, hogy ez a kitüntetés belépőjegyet jelent a halhatatlanok klubjába: aki egyszer megkapta, feljut a világhírnév csúcsaira, bekerül minden lexikonba, enciklopédiába, tudományos és ismeretterjesztő művek kedvelt szereplőjévé válik. Sokan hosszadalmas munkával, több évtizedes kísérletezéssel érdemlik ki, a legnagyobbak, az igazi zsenik csak úgy ontják magukból az ötleteket, akár többet is begyűjthetnének belőle. Erre a legjobb példa Albert Einstein, aki legalább ötszörösen kiérdemelte. De csak egyszer kapta meg, a Nobel díjat odaítélő bizottság szabályzatának megfelelően, amely szerint egy tudományágban egy kutatót csak egy alkalommal részesíthetnek az elismerésben. Minden idők egyik legnagyobb lángelméje megkaphatta volna a speciális és az általános relativitáselméletéért, meg kellett volna kapnia a fény kettős jellegének a bizonyításáért, a tömeg-energia egyenértékűségének az igazolásáért. Nem kapta meg. Viszont odaítélték neki az anyagok felületéből kilépő elektronok viselkedésének magyarázatáért ? a külső fényelektromos jelenségért ?, amit épp egy magyar kollégája, Lénárd Fülöp fedezett fel. Aki meglehetősen zokon is vette ezt a tényt. Ráadásul egy sor olyan felismerés küszöbére is eljutott, amelyek egy vonalba emelhették volna Albert Einsteinnel.

Mi magyarok büszkén mutathatjuk fel a világnak egy tucatnál is több díjazottunkat. Az meg külön öröm számunkra, hogy a legelső a sorban  szűkebb pátriánk fia, Pozsony szülötte.

Lénárd Fülöp 1862. június 7.-én látta meg a napvilágot a koronázó városban. Alap és középiskoláit szülővárosában végezte. Tehetségére a Főreáliskola fizikatanára, Klatt Virgil figyelt fel, akivel a kapcsolata évtizedeken át tartott, ugyanis bár Lénárd Németországban végezte egyetemi tanulmányait, majd egész életén át is ott tevékenykedett – egy rövid időszakot leszámítva, amikor Eötvös Loránd tanársegéde volt Budapesten -, élénk levelezést folytatott egykori tanárával, akivel a nagy távolság ellenére közös kísérleteket is folytatott.

Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, ahol fizikát és kémiát hallgatott, majd Heidelbergben és Berlinben folytatta matematika szakon. Doktorátusát 1886-ban szerezte meg a heidelbergi egyetemen. Ezt követően rövid ideig Eötvös Loránd asszisztenseként dolgozott. Viszont már ekkor vonzották azok a nagy kihívások, melyekkel ebben az időben épp a német egyetemeken kerülhetett szembe.

A tizenkilencedik század végén igazi sztártémának számított a fény- és villamos jelenségek vizsgálata. Annál is inkább, mivel nem sokkal korábban James Clerk Maxwell skót tudós feltételezte elsőként, hogy a fény is elektromágneses hullám. Lénárd kezdetben a foszfor sói által kibocsájtott fényjelenségekkel foglalkozott, ehhez kapcsolódtak a Klatt Virgil által elvégzett kísérletek is.  Viszont 1889-ben a villamosság egyik úttörője, Heinrich Hertz felkéri a fiatal magyar kutatót, hogy a bonni egyetemen legyen a tanársegéde. Itt kerül Lénárd közeli kapcsolatba a katódsugárcsővel, azzal a berendezéssel, amelyből a későbbi évtizedek folyamán kialakul a neoncső, az oszcilloszkóp, a röntgenkészülék, a televíziós kamera felvevőcsöve és a tévéképernyő. Ennek a csőnek a két végébe forrasztott elektródokra nagyfeszültséget kapcsolva a levegő kiszivattyúzása után derengő fény látható. Sokan arra gyanakodtak, hogy talán a fényt hordozó részecskéket látják. Csakhogy kiderült: villamosan töltött részecskékről van szó, ami ellentmondott annak a ténynek, hogy a fény elektromosan semleges. Lénárt egy merész ötlettel a cső egyik végébe fémablakot helyezett, hogy megállapítsa, vajon áthatolhatatlan-e a tömörnek hitt anyag. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy úgy szaladnak át rajta a részecskék, akárcsak egy rostán. Ennek hatására felállított egy elméletet, amely szerint a testek nagyon kemény áthatolhatatlan magokból és üres térdarabokból állnak, olyanok, mint egy halászháló: a lyukakon ugyan akadálytalanul átrepülnek az általa vizsgált részecskék, a kemény ?csomókról? viszont visszaverődnek. Ez a szakirodalomban dynamida elméletként vált ismertté, utalva a latin kemény szóra.  Gondolatainak forradalmiságát mi sem bizonyítja jobban, hogy ez volt az első atommodell őse. Abban a korban, amikor még a legtöbb tudós nem hitt az atomok létezésében. Lénárd személyes tragédiája, hogy nem ő, hanem az angol John Joseph Thomson ismerte fel, hogy a közben Lénárd-féle ablaknak elkeresztelt alumínium lemezen az első atomi részecske, az elektron halad át.  Ezért a felfedezésért Thomson 1906-ban megkapta a Nobel-díjat. Sajnálatos számunkra, hogy Lénárd így lemaradt az elektron felfedezéséről.

J.J. Thomson a Lénárd ablakos katódsugárcsővel

Lénárd figyelmét, pechjére, egy másik jelenség is elkerülte: csak a kis sebességű részecskék haladnak át az ablakon, a nagy energiájúak a fémlapba ütközve nagyon rövid hullámhosszú sugárzást keltenek. Ezt Wilhelm Conrad Röntgen vette észre, aki az általa tett felfedezésért az első fizikai Nobel-díjat kapta meg 1901-ben.

A Lénárdnál mindössze öt évvel idősebb Hertz harminchét éves korában elhunyt, ezt követően a magyar tudós 1894-től a Boroszlói egyetem ? ma Wroclaw, Lengyelország ? kinevezett rendkívüli tanára, két év múltán Heidelbergben működik, majd 1898-tól a kieli egyetemen végez kutatásokat.

A magyar tudós legnagyobb felfedezését 1902-ben tette, amikor a külső fényelektromos jelenség vizsgálata közben olyat tapasztalt, ami a klasszikus fizika szerint képtelenség volt. Tudni érdemes, hogy egyes anyagokból külső fény hatására elektronok lépnek ki. E folyamat közben az lett volna a logikus, ha minél erősebb fénnyel világítják meg a vizsgált tárgyat, annál több elektron fog kilépni belőle. Lénárd Fülöp derítette ki, hogy ez nem így van: többszörösére növelhette a fényerőt, mindig ugyanannyi elektront észlelt. Viszont amikor megváltoztatta a fény színét, ezek a parányi részecskék rajokban kezdtek kirepülni. Azt a szemfüles Albert Einstein vette észre, hogy ez a jelenség pontosan illeszkedik Max Planck 1900-ban tett felfedezéséhez, amely szerint a fényforrás úgy viselkedik, mintha nem folytonosan, hanem rajokban lökné ki magából a hullámokat. Ezzel felállította a fizika egyik legmodernebb ágának, a kvantumelméletnek a kialakulásához vezető kvantumhipotézist. Einstein magyarázata a Lénárd által észlelt jelenségre egyszerű és logikus volt: ha a fénykibocsátás adagokban történik, természetes, hogy az ilyen ? kvantált – fénybesugárzás hatása is szakaszos lesz. Tizenkilenc év múltán, 1921-ben ezért a magyarázatért fizikai Nobel-díjban részesítették. Előtte persze Max Plank is megkapta, éspedig 1918-ban. Mindkettejüket megelőzte Lénárd Fülöp, akit 1905-ben részesítettek az elismerésben. Neki az általa feltalált Lénárd-ablakos készülékért ítélték meg. Az elsőség ellenére ezt sokkal kevésbé sikerként, inkább kudarcként élte meg: úgy érezte, Röntgen az ő készüléke nélkül nem fedezte volna fel a minden anyagon áthatoló sugarakat, amelyeket lénárdsugaraknak kellene nevezni, Einstein pedig az ő felismerése nélkül nem tudta volna megalapozni a kvantumelméletet. Ezt követően egy életen át nem állt szóba sem Röntgennel, sem Einsteinnel, mivel úgy érezte, mindketten elorozták tőle a felfedezését. Valóban, nem sokon múlott, hogy ma nem Lénárd-készülékkel, lénárdsugarakkal vizsgálnak bennünket. De az élet már csak ilyen.

Lénárd tevékenységét a hazai tudományos körök is élénken figyelték, ennek eredményeként 1897-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választják, tíz évvel később pedig rendes tag lesz. Publikációi között a legjelentősebb helyet az 1899-ben német nyelven megjelent Az elektromos erővel párhuzamos katódsugarak viselkedéséről című munkája foglalja el, amelyről szakemberek azt tartják, döntő mértékben hozzájárult Nobel-díjának megszerzéséhez.

1907-ben visszatér Heidelbergbe, ahol megalapítja és vezeti a későbbiekben róla elnevezett radiológiai intézetet.

Elszomorító tényként kell számba vennünk, hogy az első világháború kitörésével a pángermán nacionalizmus uszályába kerül, aláírja a német értelmiségiek háborút dicsőítő kiáltványát. Egyre keményebb támadásokat intéz Einstein ellen, aki mély pacifizmusától vezérelve minden öldöklés ellensége.

Kora előrehaladtával egyre inkább politikai téveszméi rabjává válik. Az 1929-ben kiadott Grosse Naturforscher (Nagy természetkutatók) című munkájának lényege, hogy az égvilágon mindent a németek találtak fel.

1931-ben, hatvankilenc éves korában vonult nyugdíjba a heidelbergi egyetem fizikai intézetének éléről. Utolsó munkája, a Deutsche Physik 1-4 (Német fizika 1-4) 1936-37-ben jelent meg, amelyben még nagyítóval sem lehet megtalálni Einsteint és a többi, zsidó származású tudóst.

Ellentmondásos politikai megnyilvánulásainak következményeként a második világháborút követően kizárják a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorából, a heidelbergi radiológiai intézet is ?leveti? a nevét. Mindenkitől elfeledve, megkeseredetten hunyt el nyolcvanhét évesen, 1947. május 20-án Messelhausenben.

Élete és sorsa intő példa arra, miként jut vakvágányra egy nagyszerű tudós, kutató, ha nem képes erős jellemként viselkedni a kizárólagos eszméket hirdető hatalom hálójában. Viszont méltán büszkék lehetünk tudományos tevékenységére, amely a múlt század legnagyobbjai sorában is kiemelkedő helyet biztosít számára.

 A cikk megjelent az Új Szó című napilapban

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>