?Rég nem hallottam ilyen csodálatosan szép török nevet. Igazán irigyellek érte? ? mondotta volt negyven évvel ezelőtt, széles mosollyal az arcán a csehszlovákiai turkológia vezéregyénisége, a Károly Egyetem turkológiai szemináriumának vezetője, Blaskovics József, amikor a prágai Ady Endre Diákkör alelnöke, Kuczy Lajos bemutatott neki. Zavaromban csak annyit tudtam kinyögni: professzor úr, tudtommal az őseim a török fennhatóság előtt kerültek e vidékre. Nevetve folytatta: a neved megtalálható több türk népnél, ha elmennél Kazahsztánba, Azerbajdzsánba, Türkmenisztánba vagy Kirgíziába, testvérükként üdvözölnének. Nyugodj meg, bizonyos, hogy őseid a vándorló magyarokhoz csapódva jutottak el idáig,  tehát  ősmagyarnak tekintheted magad. Ezzel a sorsdöntő találkozással kezdődött az a húszéves kapcsolat, amely az idők folyamán részben szakmai kapcsolattá, részben mintegy apai barátsággá nemesedett, s amely Józsi bácsi ? valamennyi prágai diáknak így kellett őt megszólítania ? haláláig tartott. E családias titulus ellenére, vagy talán épp emiatt komoly tudós volt: a turkológia, szlavisztika és hungarisztika  határmezsgyéjén portyázva számtalan komoly felfedezést  tett, amelynek  eredményeképp a Török Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának választotta, elnyerte a Kőrösi   Csoma Sándor érmet, hatvanötödik születésnapján a török köztársaság elnöke díszoklevéllel tüntette ki és egy sor turkológiai társaság fogadta tagjai sorába. Évtizedeken át vendégprofesszora volt a bukaresti és a budapesti egyetemnek, sőt, mesébe illő módon az isztambuli és az ankarai egyetemen törökül adta elő a török egyetemi hallgatóknak középkori diplomácia- és modern irodalomtörténetüket.  Az európai történelem több tisztázatlan mozzanatának feltárása fűződik nevéhez, lett légyen szó a hódoltság koráról vagy a türkök és magyarok őstörténetéről.

A prágai magyar diákok gyermeki rajongással vették körül. Ha megjelent a rendszeres péntek esti találkozókon a Masaryk-pályaudvar közelében levő Arco kávéházban, egy-egy hosszabb külföldi útját követően, hogy beszámoljon kutatásainak legújabb eredményeiről, az egyébként zajos vitákat folytató társaság elnémult, a cseh pincérek szinte lábujjhegyen hozták ki sörünket. Bár egy kukkot sem értettek enyhén kántáló beszédéből, pontosan érzékelték: rendkívüli esemény szemtanúi. Minden évben az egyik havi ? általában a novemberi – nagytalálkozón ugyancsak beszámolót tartott. Ilyenkor a légy zümmögését is hallani lehetett. Mindannyian pontosan tudtuk, hogy reneszánsz műveltségű rendkívüli egyéniség. Amiatt meg különösen csodáltuk, hogy egy kis mátyusföldi faluból jutott el a világhírnévig. Ráadásul számtalan vargabetű árán, hiszen családi körülményei, társadalmi helyzete nem tette számára lehetővé, hogy azt tegye, amire a szíve vágyott.

A fiatal helyi kovácsmester első gyermekeként Ímelyen született 1910. június 12.-én. Gyermekkorát ugyancsak néhány véletlen esemény határozta meg: édesapja, orosz hadifogságba esvén, több évet Türkmenisztánban töltött, élményeiről gyakran mesélt serdülő fiának. Ugyanebben az időben a sors úgy hozta, hogy nagyapja ekéje szántás közben középkori tatár fegyver- és edénytöredékeket fordított ki a földből. A helyi legenda szerint a falu határában véres ütközetet vívtak a betörő tatár seregek a velük rokon, ám a magyar király szolgálatában álló kunokkal. Annál is inkább megmozgatta ez a történelmi esemény a fantáziáját, mivel tudta, hogy az ő ereiben is magyar, szláv és türk vér folyik: családnevét a vesztes rigómezei csata után a Dunán hajón felfelé menekülő vízihorvát őseitől örökölte, míg Kaszan nevű nagyanyja kun, anyai nagyanyja Kajan lányként viszont avar-türk származású. Ezek a gyermekkori élmények erősítették meg benne az elhatározást, hogy a türkök történetének szentelje életét. Csakhogy az élet keményen közbeszólt: édesapja fizetéséből arra még futotta, hogy elvégezze a komáromi bencés gimnáziumot, viszont érettségijét követően munkába kellett állnia, így segédtanítóként helyezkedett el a csallóközi Alsónyárasdon. Hamarosan elvégzi a pozsonyi tanítóképzőt, viszont eredeti álmáról nem mond le: önszorgalomból megtanul törökül, majd a későbbiekben elsajátít még hat türk nyelvet. Publikációs tevékenységét huszonegy éves korában kezdi, amikor megjelenteti Fevlik Fikret Reggeli ima című novellájának magyar fordítását. Ezt követően kisebb-nagyobb rendszerességgel közli írásait a török kultúra és irodalom témaköréből. Első szakmai próbálkozása teljes katasztrófával végződik: a harmincas évek elején ugyan jelentkezik a prágai Károly Egyetem Orientalisztikai szakára, de nem veszik fel. Évtizedekkel később mosolyogva emlékszik vissza élete e kudarcára: olyan csehül állt a cseh nyelvből, hogy még a felvételi kérdéseket sem értette meg. Ekkor még aligha sejtette, hogy épp e patinás intézmény professzora lesz.

A reménysugár az 1938-as impériumváltást követően villan fel előtte: először matematika-fizika szakos tanári diplomát szerez a szegedi egyetemen, majd 1943-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Germanus Gyula, Németh Gyula és Fekete Lajos tanítványa lesz. Különösen ez utóbbi van nagy hatással az életére: ő fejtette meg az egyik, tájainkon gyakran előforduló írásmódot, a szijjákatot (siyokat). Tudni érdemes, hogy a középkori Oszmán Birodalomban a díván volt az általánosan elfogadott, viszont a soknemzetiségű államban más írást is alkalmaztak. A szíjákat jellemzője, hogy a magánhangzókat csak elvétve alkalmazza, a tulajdon- és közneveket nem különbözteti meg, sőt az egyes szavak egybe- és különírását sem tartja be, aminek eredménye, hogy még ismert szöveg esetén is nagy nehézségekbe ütközik annak értelmezése. Blaskovics József életében ennek a gyakorlati alkalmazása a múlt század hatvanas éveiben következik be. Közben a második világháborút követően szülőföldje ismét Csehszlovákiához kerül. A magyar iskolák bezárása miatt ? 1938-tól a galántai polgári iskola tanára volt ? elveszti állását. Rendkívüli szimatának köszönhetően a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban helyezkedik el. Igaz, hogy csak segédraktárosként alkalmazzák, viszont hozzájut a az itt őrzött középkori török okiratokhoz, amelyeket rövid úton megfejt. Az erről szóló könyvet egy arab- és perzsaszakértő kollégájával közösen másfél évtized múltán adja ki Arabischen, türkischen und persische Handschriften der Universitätbibliothek in Bratislava címen, amivel a középkori török kéziratok első szlovákiai feldolgozójává válik. A háborút követő zaklatott időszakban is a turkológián jár az esze: ismét szerencsét próbál a Károly Egyetemen. Ezúttal sikerrel: 1949-ben megszerzi turkológusi diplomáját. A következő évben megvédi doktorátusi disszertációját A Magas Porta okiratai Kassa város hódoltságáról, a kassai és erdélyi adólevelek feldolgozásával. Ezt követően felgyorsulnak az események: megbízzák őt, hogy Rákos Péterrel együtt megalapítsa a hungarológiai tanszéket, majd rá hárul a turkológiai szeminárium megszervezésének a feladata is, amelyet huszonnyolc éven át, egészen nyudíjba vonuláság betölt.  Oktatási segédanyag híján megírja a török nyelvtant, amelyet a későbbiekben több külföldi egyetemen is használnak. Kénytelen azt is tudomásul venni, hogy még az anyaországban sincs modern irodalomtörténet. Blaskovics professzor elsőként dolgozza fel 1953-ban a legutóbbi száz év török irodalmát, amelynek úttörő jellegét bizonyítja, hogy több nyelvre is lefordítják.

Az 1957. évi turkológiai kongresszuson, amelyet a Török Tudományos Akadémia megalapításának huszonötödik évfordulóján rendeztek, akkora sikert arat előadásával, hogy megválasztják az akadémia tiszteletbeli tagjának. Tevékenységével a hódoltság alatti területek legnagyobb szakértőjévé válik, olyannyira, hogy erről a korról az ankarai és isztambuli egyetemen is ő ad elő.

A hatvanegy miskolci török oklevél feldolgozása 1961- ben  a szenzáció erejével hat. Ezzel nemcsak a kandidátusi fokozatot, majd a docensi kinevezést szerzi meg, de vendégprofesszorként a világ négy táján tárt karokkal várják: ő ismerteti meg a jövendő turkológusokkal a berlini, moszkvai, budapesti és bukaresti egyetemeken a hódoltság irodalmát. Az 1961-es év egyébként is döntővé válik életében: ekkor sikerül feldolgoznia a rimaszombati török okiratokat. Ezek különlegessége, hogy valójában kétnyelvűek: első oldalukon ? a Fekete Lajos által megfejtett –   szíjjákattal írt szöveg található, míg hátoldalukon ? hogy a városatyák ne feledjék, mit intéztek a pasánál ? magyar feljegyzések vannak. A kétszázötvenhat okmány nemcsak mély betekintést nyújt a korabeli társadalmi, politikai és közviszonyokba, de még a korrupcióról, sikkasztásról is pontos képet ad: a huncut török hivatalnok rendre jóval kisebb mennyiségű leadott terményekről ad kimutatást, mint azt a helyi városatyák lejegyezték. Ez a munkája hosszas hányattatás után végül 1974-ben az Obzor Kiadó gondozásában szlovákul jelent meg. Magyarítására épp e sorok íróját kérte fel 1980-ban, hogy Bécs ostromának háromszázadik évfordulójára, 1983-ra, a magyar közönség számára is hozzáférhetővé váljék. A korabeli cenzúra mondvacsinált okokra hivatkozva megakadályozta a megjelenést, emiatt Józsi bácsi meg sem érhette a magyar kiadást: a Madách Posonium Kiadó csak öt évvel halála után, 1995-ben jelentethette meg.

Azért hamarosan kibújt a szög a zsákból: kiderült, hogy az egykori cenzori hivatal, amelynek Szlovákiai Könyvkiadók Központja  (Slovenské ústredie knižnej kultúry ? SÚKK) volt a fedőneve,  amiatt akadályozta meg a könyv kiadását, mivel a török nyelvű okiratok hátoldalán nem szlovák, hanem magyar nyelvűek voltak a városatyák feljegyzései, ami ? szerintük ? a magyar nacionalisták malmára hajtaná a vizet. Szép kis lecke volt ez az internacionalizmusnak csúfolt hatalmi elnyomásból.  

Viszont volt ebben az időben egy zajos sikere is: 1982-ben a budapesti Magvető Könyvkiadó kiadja a Tárih i Üngürüszt, az állítólagos magyar ősgeszta török fordításának feldolgozását. E műről tudni érdemes, hogy eredetileg Vámbéry Ármin hozta haza, de az első részlet felolvasása a Magyar Tudományos Akadémián akkora vihart kavart, hogy félbehagyta a munkát. A fő vád az volt, hogy a szultán számára készített kompilátum, aminek csekély a történelmi értéke. Hogy mekkora sikert aratott a Blaskovics-féle változat, arra jó példa, hogy azóta fél tucatszor újranyomtatták.

E kiváló elme személyes tragédiája, hogy épp főműve, a Kegyes szultánok és a nagyságos Rákóczy fejedelmek levelezése a Kassai Királyság ügyében nem jelent meg. Ugyan a prágai Odeon Kiadó megrendelte a hódoltság végének háromszázadik évfordulójára, viszont a kész kéziratot anyagi háttér hiányára hivatkozva visszaadta. Ami a legtragikusabb az ügyben: azóta az értékes kézirat ismeretlen helyen található, csak remélni lehet, hogy nem kallódott el örökre.

Bár a középkori török diplomácia szakértője volt, foglalkozott a türk népek őstörténetével, a Kápád medencében megtalálható türk személy- és helységnevekkel ? ide tartozik épp szülőfaluja is -, a magyar és a cseh nyelvben előforduló török jövevényszavakkal. Életében harmincnál több könyve, csaknem kétszáz szakdolgozata jelent meg.

A sajátjairól mindig kitüntetett figyelemmel gondoskodott: a Csehországba száműzött magyarok gyermekei számára a prágai Magyar Kultúra keretén belül huszonnyolc éven át nyelvkurzusokat szervezett, amelyeken mintegy tizenkétezer hallgatója végzett. Az értékeink iránt nyitott, mintegy hatszáz cseh értelmiségit ? irodalom-, művészet- és zenetörténészeket, műfordítókat ? vezetett be édes anyanyelvünk titkaiba. Ehhez a tankönyveket is megírta. A Normatívní gramatika madarčiny című munkáját több külföldi egyetemen tankönyvként használták.

E reneszánsz műveltségű tudós élete nyolcvanéves korában zárult le: 1990. július 6.-án, Husz János mártírhalálának ötszázhetvenötödik évfordulóján hunyt el prágai otthonában.

Bey, azaz úriember volt a szó legnemesebb török értelmében: soha senkit nem bántott, csak magyarságát, az emberséget és a tudományt szolgálta. A múlt feltárásával napjainkban még alig értékelt szolgálatot tett a nemzetek megbékéléséért, azért a jövőért, amely reményeink szerint elviselhetőbb lesz a jelennél.  Nagy a mi adósságunk irányában: kötelességünk megismerni műveit, tevékenységét. Csak mi leszünk gazdagabbak általa. Hogy tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, és mennyire van jövőnk.