Napjainkban a közszolgálati televízió hatásának köszönhetően – amely e címen sorozatot is sugárzott – sok szó esik a „nagy könyvről”, amely mindannyiunk életét döntően befolyásolta.  Általában regényről van szó, viszont sok olyan jelentős alkotás született, amely népek, országok fejlődését befolyásolta. Közülük is kiemelkedik a Bél Mátyás alkotta mű, amely a magyarországi gazdasági fejlődés és hazája modernizálásának az alapjává vált.

Isaac Newtont, a klasszikus fizika megalkotóját az emberiség díszének nevezték. Hazai kortársa ugyan „csak” a Magyarország dísze jelzőt érdemelte ki, viszont tevékenysége meglehetősen mélyen befolyásolta a tudományosság, ezen belül a történelemtudomány, a földrajz és néprajz későbbi fejlődését.

A legszerencsésebb korok egyikében élt: a tizennyolcadik század a felvilágosodás kora, nem véletlenül nevezik az ész századának, amelyet a gondolkodás felszabadítása, a nagy társadalmi változásokra, sőt forradalomra való felkészülés jellemzett, eközben tájainkon heroikus tettekre is sarkallt.

A háromszázharminc évvel ezelőtt, 1684. március 24-én született Bél Mátyás nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy olyan munkát tesz az asztalra, amely megalapozza hazája felzárkózását a világ élvonalához. Bár négy nyelven beszélt, kora gondolkodásának megfelelően a latint tartotta a legfontosabbnak, hogy mindenütt megértsék gondolatait. Ennek érdekében fiatal korától kezdve a hagyományos latin nyelv ápolását tűzte ki célul. Ezért lesújtó véleménnyel volt Comenius Orbis pictusáról, amely szerinte vulgáris latin nyelven íródott. Talán ennek a túlzott igényességnek estek művei áldozatul: olyan választékos nyelven írt, hogy egyes fordulatai még a klasszikus latin szerzőknél is csak ritkán fordulnak elő, így nem akadt szellemi hagyatékának méltó fordítója ezért kéziratban maradt műveit napjainkig nem tudták kiadni.

„Nagy könyvének” a gondolata – amelyet kezdőszavából Notitiaként ismer a nagyközönség – 1718-ban fogant meg az agyában, amiről egy lipcsei barátjának írt levele tanúskodik. Ebben felvázolja, hogy szeretne egy olyan összefoglaló munkát megjelentetni, amely megismerteti az olvasóval Magyarország történetét, néprajzát, városait és falvait, bemutatná földrajzát, éghajlati viszonyait, ásványi kincseit, iparát és mezőgazdaságát.  Kitérne a jogrend, a vallás, a szokások ismertetésére.

Az áhított nagy cél megvalósítása érdekében 1723-ban Nürbergben latin nyelven megjelenteti

A régi és az új Magyarország leírásának előfutára című könyvét, amelyet kezdőszavából csak Prodromusnak neveznek, ez meghozta Bél számára a tudományos körök elismerését: az angol Királyi Társaság és a berlini tudományos akadémia is a tagjai közé választja.

Bél már az 1723-as könyvében felvázolja későbbi nagy művének körvonalait: egy több ezer oldalas történelmi-földrajzi műben gondolkodik, amely három kötetben, hármas tagolásban – Történelem, Földrajz, Természet címen – jelenne meg.   

A Prodromus zajos sikere és a világ tudományos köreinek elismerése nagyot lendített a kitűzött cél elérésében: végre a bécsi udvarban is felfigyeltek rá, az uralkodó hajlandó volt támogatni, ami egy ilyen kivételes méretű munka esetében egyrészt az államkincstár pénzcsatornáinak a megnyitását, másrészt pedig az állami hivatalnokok közreműködésének biztosítását jelentette.

Bél Mátyás figyelme minden részletre kiterjedt: nemcsak a nagy mű megjelenését, de értékesítését is biztosítani akarta. Ezért már az előkészületi munkák idején, 1733-ban a lipcsei Nova acta eruditorumban megjelentetett róla egy tudósítást, amelyben Európa kilencvenegy nagyvárosa könyvterjesztőinek a neve szerepel, ahol megrendelhető e kivételes, nagyszabású munka.

Vállalkozásához sikerült megnyernie III. Károly király – VI. Károly német-római császár – támogatását, munkatársául pedig Mikoviny Sámuelt, a magyar térképészet megalapítóját.

E körültekintő előkészületek után negyvenéves korában látott munkához, amelynek első kötete egy év múltán, már 1735-ben megjelent, az ország fővárosát, Pozsonyt mutatja be. 

A következő évben nyomdafestéket látott a második kötet is, amely Túróc, Zólyom és Liptó megyét taglalja. A harmadik, 1737-es kötet Pest, Pilis és Solt vármegyéről szól.  

A negyedik – sajnálatos módon az utolsó – már az új uralkodó, Mária Terézia korában, 1742-ben jelent meg, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és Kis-Hont vármegye leírásával.

Az ötödik kötet előkészítése közben Bél Mátyás súlyos agyvérzést kapott. Bár még ezt követően hét évig élt, főművén igazán komoly munkát már nem tudott végezni.

Eredeti tervei szerint a többi harmincnyolc vármegyét az ötödik és hatodik részben jelentette volna meg, míg a hetedik kötet a kiegészítéseket tartalmazta volna.  Sajnos súlyos betegsége ennek kivitelezését már nem tette lehetővé.

A Notitia kiadatlan részeinek sorsa tragikusan jellemző: Bél Mátyás özvegye eladta ugyan Batthyányi József kolozsvári püspöknek, viszont szállítás közben a bárka felborult a Dunán, a papír annyira átázott, hogy a szöveg sok helyen olvashatatlanná vált.  Batthyányi később, esztergomi érsek korában, a megmaradt írásos anyagot előbb Pestre, majd Pozsonyba szállíttatta. Halálát követően Esztergomba kerültek. A teljes szöveg azóta sem jelent meg.

Így aztán Bél Mátyás legendás „nagy könyvének” csak töredéke hozzáférhető az olvasók számára. Az is csak latinul, tekintve, hogy napjainkig nem akadt fordító, aki neki mert volna gyürkőzni az igényes  szövegnek. Akkor talán kiadót is lehetne keresni, amely végre hozzáférhetővé tenné talán minden idők legjelentősebb történelmi-földrajzi magyarországi munkáját a legszélesebb olvasóközönség számára. 

Ozogány Ernő

A cikk megjelent az Új Szó Presszó rovatában 

Merániai Gertrudis halálának nyolcszázadik évfordulóján

Kétszeresen különleges nap volt szombaton: pontosan nyolcszáz évvel ezelőtt ölték meg II. András magyar király feleségét, ráadásul 1213. szeptember 28. ugyancsak szombatra esett. A hír bejárta a korabeli Európát, a merénylet előkészületeinek egyik mozzanata évszázadokon át egyetemi tananyag volt, a magyar irodalom óriásának, Katona Józsefnek köszönhetően pedig a hazai közvélemény körében a legnagyobb port felvert esemény, amely vetekszik Julius Caesar vagy John Fiztgerald Kennedy meggyilkolásának ismeretével. De miért is mozgatta meg annyira a kortársak fantáziáját, és mi okból ismeri ? meglehetősen pontatlanul ? a nagyközönség és minden iskolás Merániai Gertrúd halálának körülményeit?

Az összeesküvők nemcsak, hogy körültekintően felkészültek, de jóváhagyást is kértek tervükre. Nem is akárkihez, az ország egyházi vezetőjéhez, János esztergomi érsekhez fordultak. Az elhíresült, Európát bejárt választ szinte mindenki ismeri: ?A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem?. Első pillanatra szembeszökő, hogy az írásjelek hiánya kétféle értelmezést tesz lehetővé. Az egyik szerint az érsek ellenzi a tervet: ?A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem?. Viszont a másik egyetértést sugall: ?A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem?.

De miért is fordultak János érsekhez? Érintett volt az ügyben: a merániai királyné tékozlásán és rokonainak osztogatott birtokok láttán felháborodott nagyurak akkor látták elérkezettnek az időt, amikor a halicsi hadjáratban részt vevő uralkodó, II. András felesége, férje távollétében öccsét, Bertholdot kinevezte kalocsai érseknek, vagyis az ország második legnagyobb egyházi méltóságának. Az esztergomi érsek két tűz közé került: egyik oldalon egyetértett az elégedetlenkedőkkel, a másikon viszont a tízparancsolat értelmében nyíltan nem állhatott melléjük. Ekkor született meg a nevezetes levél, amely ráadásul latinul íródott. Nyelvészek szerint az eredeti szöveg jóval árnyaltabb, ennek megfelelően többféleképpen értelmezhető, mint a magyar fordítás.

A legfelsőbb körök által kitervelt akciót rendkívül gondosan előkészítették: olyan helyet és alkalmat választottak ki, ahol legkönnyebb feltűnés nélkül, felfegyverkezve a királyné közelébe férkőzni. Erre a legmegfelelőbb az a vadászat volt, amelyet Gertrudis a Magyarországra látogató VI. Lipót osztrák herceg tiszteletére rendezett. A pilisi erdőben a királyné fogatát tőrbe csalták, őt és kíséretének jelentős részét megölték, maga Lipót is állítólag csak a szerencsének köszönhette megmenekülését.

A történészek egy része elmarasztalja II. Andást, hogy hazatérve csak egy merénylőt végeztetett ki, a többiek egy kis dorgálással megúszták a dolgot. Ebben az ügyben érdemes idézni a hatszáz évvel később élt jogász, Katona József drámájának sorsdöntő sorait. Amikor Gertrudis jobbágynak próbálja alázni Bánk bánt, az érintett ekképp válaszol:

?Nem úgy van, asszonyom! – Én urad
S bírád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok?.

A szerző nemcsak a legnagyobb magyar írók egyike, de kitűnő szakember is volt. Soraiból kitetszik a korabeli közjogi helyzet: a király akadályoztatása idején a nádor, esetünkben Bánk volt Magyarország legfőbb ura. Vagyis a királyné volt az ő alattvalója, így aztán Gertrudis a kalocsai érsek kinevezésével hatalombitorlást, köznyelven felségárulást követett el. Amit a középkorban halállal büntettek. Ennek megfelelően az erdőben lejátszódó esemény nem gyilkosság, hanem ítélet végrehajtás volt. Így aztán András szeretett felesége érdekében, aki huszonnyolc évesen vesztette életét, többet nem tehetett.

Felesleges hangsúlyozni, hogy az ügy politikai súlya és jogi vonatkozásai miatt az esztergomi érseket a pápai udvarba is beidézték. Az érintett természetesen azt a változatot adta elő, amely ellenkezését bizonyította. III. Ince pápa elfogadta az érvelést, Jánost felmentette a gyilkosságban való cinkosság vádja alól.

Természetesen az egész világon elterjedt ez a zseniális válasz, amely akkora sikert aratott, hogy a pápával jó kapcsolatokat ápoló Boncompagno da Signa, a bolognai egyetem híres professzora 1235-ben kiadott Rethorica novissimájában (Új szónoklattan) idézi, ezzel évszázadokra bevonult gyakorlatilag minden egyetem tananyaga közé.

II. András szeretett feleségét a tett színhelyéhez közeli cisztercita apátságban temettette el, amely a török hódoltság idején elpusztult, sokáig úgy tudták, hogy Gertrudis földi maradványainak is nyoma veszett. Viszont a múlt század hatvanas éveiben a mai Pilisszentkereszt területén kezdett feltárási munkák közben a romok közül előkerültek a királynéi szarkofág töredékei, amelyekből megállapítható volt, hogy oldalain szabadon álló, karcsú oszlopok voltak, közöttük tornyocskákkal ékesített épülethomlokzatok. Az árkádok alatt domborműként kifaragott, eredetileg aranyozott és festett férfi és női alakok találhatók, egyesek uralkodói jelvényekkel. A szarkofág fedőlapját a királyné egészalakos szobra díszíti. A lelet 1990-ben a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményében nyert elhelyezést.

Halálának körülményeihez hasonlóan rendkívül izgalmas Gertrudis leszármazottainak sorsa is: lánya, Erzsébet, a legismertebb magyar női szent, a Német Lovagrend patrónusa, akiről a kassai csodálatos dómot is elnevezték. Fia IV. Béla néven a második honalapító jelzőt érdemelte ki. Az ő és Laszkarisz Mária gyermekei Árpád-házi Szent Margit, Árpád-házi Szent Kinga és Árpád-házi Boldog Jolán valamint a későbbi V. István király, valamennyien Gertrudis unokái.

V. István ükunokájának, Nagy Lajosnak a lánya Árpád-házi Szent Hedvig, a litvánok megtérítője, a Jagelló ház ősanyja. Mi tagadás, egy démonian bűnösnek kikiáltott királyné kivételes utódai. Ezért is érdemes számba venni a történelmi tényeket.

Gertrudis rosszhírének a forrása Katona József Bánk bánjának a félreértelmezése. A szerző valójában Habsburg ellenes drámát írt, viszont annak is tudatában volt, hogy amennyiben saját korának viszonyait ábrázolja, a cenzúra nem engedélyezi a bemutatását. Ezért, mint az gyakori az irodalomban, egy másik korba helyezve a cselekményt ? amelyen csak egyetlen ponton változtatott: a királynét a palotában ölik meg és maga Bánk a tettes – fejtette ki mondandóját. Tehát Magyarország kiszipolyozásának, értékei elrablásának mértéke a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi viszonyokat mutatja be. A szerző, minden igyekezete ellenére, csak fél sikerrel járt: a bemutatót nem engedélyezték, művét színpadon sosem látta, mivel idejekorán elhunyt, viszont annyit el tudott érni, hogy legalább nyomtatásban megjelenjék.

A királyné sokkal rosszabbul jár a drámából írt operában: Erkel Ferenc számára Egressy Béni írta a librettót, aki a műfaj szabályainak megfelelően a végletekig kiélezi a Getrudis és Bánk közötti ellentétet. Ennek megfelelően a legszélesebb közvéleményben kialakult egy szinte ördögi bestia képe.

Jól tudjuk, hogy napjainkban sem idegen a hatalmon levőktől a nepotizmus, a rokonok jó állásokba juttatása, különféle javakkal való jutalmazása. Ebben a tekintetben Gertrudis csak a jó átlaghoz tartozott. Egyébként halála után is ez mindennapi gyakorlatnak számított, például egyik leszármazottja, a fentiekben említett Nagy Lajos édesanyja, Lokietek Erzsébet is ugyanezt tette lengyel rokonaival kapcsolatban, Igazságos Mátyás feleségének, Beatrixnak hasonló cselekedeteiről nem is szólva, ahol a nápolyi rokonság jutott óriási vagyonokhoz, hatalmas birtokokhoz. Természetesen minden esetben a magyar főurak elégedetlenkedése és irigysége közepette, de ha tettlegességig is fajult a dolog, megelégedtek azzal, hogy a felséges férj halála után a kapzsi királynét elűzzék az országból.

A nyolcszáz évvel ezelőtt tragikusan elhunyt királynéról elmondható, hogy nemcsak ragyogó szépség volt, akit férje imádott, de távolról sem volt oly gonosz, mint amilyennek ma hiszik. Az is igaz, hogy nem volt különb a Deákné vásznánál. Ami pedig az irodalmi feldolgozásokat illeti, érdemes úgy nézni e remekműveket, hogy cselekményük valójában hatszáz évvel később játszódik és negatív szereplői valójában nem a merániak, hanem a Habsburgok. Ez nemcsak egy másik kort, de más szemlélet is elhozott. Ráadásul a dualista monarchia összeomlása utáni nosztalgiahullámban olybá tűnik, mintha ez utóbbi család a magyarság jótevője lett volna. Pedig az igazság a Habsburgokról megtalálható Katona drámájában és Erkel operájában.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1187 0 https://ozogany.com/?p=1098 https://ozogany.com/?p=1098#comments Mon, 18 Feb 2013 20:55:00 +0000 http://ozogany.com/?p=1098 Zrínyi Ilona halálának háromszátízedik évfordulóján.

A magyar történelem aranylapjainak egyik legfényesebb története Zrínyi Miklós horvát bán dicső hadi tette, aki 1566-ban hat héten át védte Szigetvárt a sokszoros túlerőben levő II. Szolimán (Szulejmán)  oszmán-török hadserege ellen, míg végül szeptember 7,-én katonáival együtt hazájáért életét áldozta. Akárcsak  Leonidasz spártai király, aki több mint kétezer évvel korábban a  perzsák ellen védte utolsó szál emberéig a termopüllei szorost. Áldozatuk nem volt hiábavaló:  győzelme ellenére mindkét esetben visszavonulásra kényszerült a nagyhatalmú ellenfél. A szigetvári hős dicső tettét dédunokája, a költő Zrínyi Miklós örökítette meg Szigeti veszedelem című eposzában, amelyet Péter nevű testvére fordított horvát nyelvre, minek következtében a magyar irodalom e csodás alkotása a testvér horvát nép nemzeti kincsévé válhatott. Bár a történelemkönyvek megemlítik, a köztudatban nem túl ismert, hogy e kiváló hadi tettet a család egyik tagja  túlszárnyalta: csaknem három éven át eredményesen verte vissza a hatalmas túlerőben levő osztrák ostromot, és csupán  keményen kialkudott  feltételek mellett volt hajlandó feladni az általa védett várat. E hős Zrínyi Péter gyermeke volt, ráadásul nem is fiú: Zrínyi Ilona, akinek legfőbb cselekedeteként tartják számon, hogy életet adott a Nagyságos Fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek. Közben sokan elfeledkeznek arról, hogy személyes példája, Munkács védelmében tanúsított kivételes bátorsága mekkora mértékben határozta meg serdülő fiának személyiségformálását, későbbi politikai döntéseit.  A magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérévé vált csodálatos asszonyt hősiességén túl sajátos kereszt-rokoni szálak is összekötötték ükapjával: a szigetvári hős felesége Frangepán Katalin volt, akárcsak Zrínyi Ilona édesanyja. A család politikai nézetei mélyen befolyásolták későbbi cselekedeteit: a Frangepánok  katolikus hitük ellenére Habsburg-ellenesek voltak, a nemzeti függetlenség kivívását tartották legfőbb céljuknak.  Ennek néhány évtized múltán tragikus következményei lettek: édesapja, Zrínyi Péter,  horvát bánként  a Wesselényi-féle Habsburg ellenes szervezkedés egyik vezéralakja lett, akit sógorával, Frangepán Ferenccel együtt csalárd módon Bécsbe csaltak,  idegen bírósággal halálra ítéltettek, lábbal tiporva  Magyarország jogalanyiságát,   Bécsújhelyen kivégeztek.

Ilonát fiatal korától a nagypolitikára nevelték, emiatt nem is tett ellenvetést, hogy férjhez menjen II. Rákóczy György erdélyi fejedelem  Ferenc fiához. Házasságuk tulajdonképpen  Habsburg-ellenes  családi-hatalmi szövetség volt, így házastársként érzelmileg nem kerültek közel egymáshoz. Három gyermekük született:  György, a legidősebb, aki csecsemőkorában meghalt, Julianna és a legkisebb, Ferenc.  Gyenge egészségű férje, aki ugyancsak belekeveredett az említett császárellenes összeesküvésbe,  harmincegy éves korában, 1676-ban elhunyt. A fiatal özvegy ezt követően  minden energiáját gyermekei nevelésének,  a hatalmas birtokok intézésének valamint Habsburg-ellenes  szövetségesek keresésének  szenteli. A magyar függetlenségi mozgalom ifjú vezéralakjával, Thököly Imrével egy,  az általa adott ebéden találkozott, amely döntően befolyásolta későbbi  életét: első látásra beleszeret a tizennégy évvel fiatalabb, a krónikások által ? akik Zrínyi Ilonát ragyogó szépségű asszonyként jellemzik – csak daliásként emlegetett hadvezérbe. A kor zaklatott viszonyainak megfelelően esküvőjüket két csata közti fegyverszünetben tartják meg 1682 júniusában. Még a mézeshetekre sem marad jóformán idejük: július elején az ifjú férj újra hadba vonul, hogy elfoglalja Kassát, Eperjest, a bányavárosokat és egész Felső-Magyarországot. Csakhogy egy év múltán szövetségesük, a török szultán döntő vereséget szenved Bécs alatt, hamarosan Budát ostromolják a császári hadak. Thököly is több csatában  vereséget szenved. A hadiszerencse fordulását pontosan jelzi Zrínyi Ilona 1686-ban keltezett levele, amelyben azt írja férjének, hogy akár gyalog is felkerekedne utána, hogy ?egymást vigasztaljuk és együtt legyünk, amint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet?. E megkapóan szomorú-szép útra gyakorlati okokból nem kerülhet sor: a hírhedt Caraffa tábornok, az eperjesi hóhér,  ostromzár alá veszi a Rákóczy birtokok ékkövét,  Munkács várát. De a szépasszony-várparancsnok, akit kortársai nyomán az utókor  csak ?fennkölt, férfias bátorságú nőként? tart számon. nem ijed meg, amit férjének küldött levele is bizonyít: ?Ha asszony-ember vagyok is, Munkácson meg mertem őket várni?.  A tapasztalt, harcokban edzett olasz hadvezér néhány napos ostromra készül, sőt még azt is el tudja képzelni, hogy puskalövés nélkül megszerzi a várat. Ezért beüzen Zrínyi Ilonának, hogy adja meg magát, ne kövesse férjét öngyilkos akcióiban. A szigetvári hős ükunokája családi hagyományaihoz méltón válaszol: felvonatja a vár tornyára a vörös lobogót, annak jeléül, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog. Megszervezi az ellenállást, tízéves, Ferenc  fiával együtt járja a bástyákat, hogy lelkesítse a védőket. Az első heves  ostrom után a támadók  harci kedve lankad, kiderül, hogy korántsem tapasztalatlan civilekkel van dolguk. Ekkor  Zrínyi Ilona kicsempészi és Lengyelországban elzálogosítja valamennyi ékszerét, hogy lőport és élelmet vásároltasson, folytatni tudja a harcot. Közben férje egyre kétségbeesettebb kísérleteket tesz a kimentésére. Csakhogy Buda 1686-os visszafoglalása után a szultánnak nagyobb gondja is akad.

Többszöri sikertelen ostromkísérlet után Caraffa ismét ajánlatot tesz: szabad elvonulást ígér, valamint, hogy bár Zrínyi Ilonát Bécsbe internálják, nem szakítják el gyermekeitől. Hosszas, kemény alkudozás után 1688 januárjában a vészesen fogyó készletek miatt Zrínyi Ilona a várat feladja. Haditette  a nagybátyja által megénekelt szigetvári hősét jóval meghaladja: három éven át tartotta a Lengyelországba vezető hadi utak legfontosabb végvárát.

Csakhogy Lipót császárnak esze ágában sincs az egyezséget megtartania: elhatározza, hogy a tizenhat éves Juliannából apácát, a tizenkét éves Ferencből katolikus papot farag. Caraffából ezúttal előtör olasz vére: szemére veti az uralkodónak, hogy ő még asszonynak adott becsületszavát soha meg nem szegte, megfenyegeti, hogy a hitszegést világgá kürtöli, ezzel a Habsburgok szavahihetőségének örökre befellegzik. Lipót meghátrál: csupán a prágai jezsuita központba, a Klementinumba száműzi  a gyermekeket ? erről ma a cseh fővárosban emléktábla tanúskodik ? de letesz arról, hogy papot neveljen a fiatal Rákócziból.

Thököly továbbra is komoly erőkkel próbálja kiszabadítani imádott feleségét. A hadi szerencse 1690-ben mellé szegődik: a zernyesti csatában diadalt arat, ráadásul Heister tábornokot is foglyul ejti. Hosszas alkudozás után Zrínyi Ilonát sikerül a generálisért kicserélnie.  Az asszony hadi értékét pontosan jelzi, hogy Thökölynek egy tábornokot és több főtisztet kellett érte adnia.

Ezt követően már nem szakadnak el egymástól. Olyannyira nem, hogy a döntő zentai vereség után Zrínyi Ilona követi férjét törökországi emigrációjába. Nikomediában halt meg háromszáztíz évvel ezelőtt, 1703 február 18-án. Fia, minden idők legsikeresebb magyar hadvezére diadalának  már nem lehetett a tanúja: néhány hónappal később indult a ?Nagyságos Fejedelem?, II. Rákóczi Ferenc   szabadságharca. De haló porukban közel kerültek egymáshoz: 1906-ban az országgyűlés határozatára földi maradványaikat államköltségen hazahozatták és nagy pompával a kassai Árpád-házi Szent Erzsébet dómban helyezték örök nyugalomra. Élete párja  ? vallási okokból, mivel nem tért át a katolikus hitre ? egy kissé távolabb került tőle: Thököly Imre szülővárosában, a késmárki evangélikus templomban nyugszik.

A cikk megjelent az Új Szó Presszó rovatában

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1098 0