?Jenőt ne bántsátok, különösen a fejét ne, mert az a leggyengébb pontja? ? gyakran ekképp élcelődött Wigner Antal egyetlen fia rovására. A tipikus ?szendvicsgyereknek? ez csöppet sem növelte önbizalmát, mivel amúgy is gyors észjárású, cserfes szájú Bertha ? Biri ? nővére és rosszcsont Margit ? Manci ? húga árnyékában élt. Ráadásul meglehetősen későn, háromévesen tanult meg beszélni, kiskorától kezdve erősen rövidlátó, ennek megfelelően szemüveges volt, ami eleve kizárta őt a fiúk legtöbb játékából és ez még mind nem volt elég: annak ellenére, hogy az 1902. november 17.-én született, későbbi Nobel-díjas tudóst Jenő Pálként anyakönyvezték, otthon csak Jancsinak szólították. Vagyis, akaratlanul még a nevétől is megfosztották. A múlt század polgári családjai szokásainak megfelelően zongorázni taníttatták, amely nagy hiba volt, mivel a gyermek tehetségtelennek bizonyult, ami ugyancsak nyomot hagyott a viselkedésén: visszahúzódóvá vált, olyannyira, hogy kerülte a társaságot, így aztán az iskolát is magántanulóként kezdte, csupán kilencévesen ismerkedett meg az iskolapaddal. Tizenegy éves korában nagy beteg lett, tüdőbajt állapítottak meg az orvosok nála, ezért az ausztriai havasokba küldték szanatóriumba. Hat hét múltán derült ki, hogy a diagnózis téves. Wigner Jenő attól kezdve gyanakvó volt az orvosok szaktudását illetően, és magát ?betegesnek? hitte. E sajátos gyerekkor olyan mély nyomot hagyott lelkében, hogy évtizedeken át nem bízott saját képességeiben, megmaradt visszahúzódó, túlságosan is szerény embernek.

Tizenhárom évesen, 1915-ben íratták be szülei az akkor már világhírű Fasori Evangélikus Gimnáziumba, ahol egy csapásra Neumann János barátja lett.

Különös kapcsolat alakult ki közöttük: Wigner valójában fel sem fogta saját értékeit, szabályosan csüngött az egy évvel fiatalabb, ?igazi? Jancsin, akiről tudni érdemes, hogy ekkor már nem gimnáziumi tanára, a legendás Rátz László pallérozta az elméjét, hanem a magyar matematika ifjú csillaga, az egyetemi tanár Fejér Lipót, aki nem fukarkodott a dicsérettel: ?hazánk legnagyobb Jancsijának? nevezte gyors észjárású tanítványát. Ilyen körülmények között aligha csodálható, hogy negyed század múltán, amikor mindketten meghívást kapnak az amerikai Princeton egyetemétől, Wigner azt hiszi, hogy csak Neumann ?társalkodónőjeként? számítanak rá. Pedig ekkorra már alapvető fontosságú felismeréseket publikált az atommag szerkezetéről és szinte karnyújtásnyira került a később, 1963-ban neki ítélt Nobel-díjhoz.

Szegény embert még az ág is húzza: valódi betegség is ledöntötte a lábáról, négy hónapon át tífusszal az ágyat nyomta. Ennek okán persze pótvizsgát kellett tennie. A magyar matematikaoktatás huszadik századi megújítója, Rátz László feleltetés közben döbbenten tapasztalta, hogy Neumann Jancsi visszahúzódó, szerény képességűnek ítélt barátja ragyogó elme. Ettől kezdve amolyan apa-fiú kapcsolat szövődött köztük. Tanára többször a lakására is meghívta, több érdekes matematikai könyvet is kölcsönzött neki, és ezekből – mint Wigner később írta ? ?nemcsak matematikát tanultam, de csodálatot is szereztem a következtetések bámulatos ügyes egymáshoz szövése iránt is. Megértettem nagyon korán, hogy ez a matematika lényege, ez a matematikus művészete is és elhivatottsága?.

Az érettségi vizsga letétele után  gyakorlatias érzékű édesapja ? az ország egyik legjelentősebb üzeme, a Mauthner bőrgyár műszaki igazgatója – ráveszi, tanuljon vegyészmérnöknek, hogy utóda lehessen a bőrgyárban. A maga módján tökéletesen igaza volt: ez idő tájt összesen három elméleti fizikusi állás volt az országban. Ez volt az oka annak, hogy a későbbi két Nobel-díjas, Békésy György és Hevesy György, valamint Neumann János és Teller Ede is ezt a szakmát választja. Így Jenő a Budapesti Műegyetem hallgatója lesz. Csakhogy Rátz László izgalmas matematika, Mikola Sándor fizikaórái után nagy csalódást jelentenek számára a jellegtelen, szürke előadások.  Hosszas alkudozás után végül is megszerzi édesapja beleegyezését, hogy átlépjen a berlini-charlottenburgi műegyetemre. Azt már csak titokban teszi hozzá, hogy nem a bőrcserzés titkai vonzzák a porosz fővárosba. A múlt század húszas éveinek Berlinje volt a fizika világ fővárosa: nem kisebb tudósok tartottak itt előadásokat a Német Fizikai Társulat ülésein, mint Albert Einstein, Max Planck, Max von Laue, Walther Nerst, Werner Heisenberg és Wolfgang Pauli, mindazok, akik a huszadik század fizikájának élvonalát jelentik. 1922-ben Berlinben ismerkedik meg Szilárd Leóval, akivel évtizedekkel később komoly  tudományos együttműködést folytat. Miközben műegyetemi tanulmányait sem hanyagolja el, szorgalmasan látogatja a társulat üléseit. Harmadéves korától az Einstein által vezetett Vilmos Császár Intézetben Polányi Mihály (a későbbi Nobel-díjas Polányi János édesapja) vezetésével folytat kutatásokat.  Ennek fényében aligha csodálható, hogy diplomamunkája sem épp gyakorlati kérdéssel foglalkozik: a rombos kénkristály molekula szerkezetét tárgyalja. Doktori disszertációja pedig a hidrogén molekula keletkezésének folyamatát taglalja.  Ezt követően a marasztalás ellenére eleget tesz édesapja kívánságának: hazatér, hogy a bőrcserzés fortélyait ültesse át a gyakorlatba. Csakhogy a kocka immár el van vetve: vegyészeti szakmai lapok helyett a Zeitschrift für Physik-et olvassa. Szerencsére: szeme megakad egy, a kvantummechanikával foglalkozó tanulmányon, ami egész későbbi életét meghatározza. Csak nem tudja, hogyan juthat vissza Berlinbe. A  görög drámákból oly jól ismert konfliktusmegoldó isteni beavatkozás, a ?Deux ex machina? Polányi Mihály személyében fordítja jóra az eseményeket: 1926-ban elintézi, hogy Wigner állást kapjon a Vilmos Császár Intézetben. Édesapja belenyugodva a magyar bőripart ért pótolhatatlan veszteségbe, áldását adja fia tudományos pályafutására.

Ekkor ismerkedik meg a nála hat évvel fiatalabb Teller Edével, akivel ugyancsak szoros barátságot köt.

Egy év múltán publikálja a csoportelmélettel foglalkozó kutatásainak eredményeit, majd Neumannal közösen három tanulmányt is megjelentetnek. Bár a tudósok nagy része bizalmatlanul szemléli tevékenységüket ? közöttük nem kisebb egyéniségek, mint Erwin Schrödinger és Wolfgang Pauli -, Wigner Szilárd Leó bíztatására hajlandónak mutatkozik, hogy 1931-ben megjelentesse a Csoportelmélet és alkalmazása az atomszínképek kvantummechanikájában című, német nyelvű művét. A kiváló szimatáról közismert Szilárd Leó jóslata ezúttal is bevált: Wigner műve áttörést hoz a kvantummechanika értelmezésében, napjainkig e tudományág alapművének számít.  Tudománytörténeti érdekesség, hogy ezt a munkáját szülei nyaralójában, a gödi Duna parton írta.

Wigner csoportelméleti munkája során kiderítette, hogy a három legfontosabb megmaradási törvény, az energia megmaradás, az impulzus megmaradás és a perdület megmaradás az atomok világában is érvényes. Arra a kérdésre is sikerült bizonyítékot szolgáltatnia, hogy e törvények matematikailag igazolhatók még akkor is, ha a vizsgált folyamatok minden részletét nem ismerjük, sőt soha nem fogjuk megismerni. Ez teljes áttörést jelent a természettudományos szemléletmódban: míg korábban a megfigyelt jelenségeket kellett matematikai eszközökkel leírni, az atomok esetében ez pont fordítva történik: megvizsgálnak  minden lehetséges változatot, ezek közül azokat kizárják, amelyek nem tesznek eleget valamelyik megmaradási törvénynek. Ebből következően a fő feladat, hogy az elméletileg lehetséges valamennyi folyamat közül miért történik meg az egyik és miért nem a másik.  E kutatásai közben jutott el Wigner az atomok szimmetriájának kérdéséhez, amiért is évtizedekkel később, 1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat.  

Azt minden iskolás tudja, hogy az atommag elsősorban azonos töltésű, pozitív részecskékből áll.  De akkor miért nem robban fel a köztük fellépő taszító erők hatására?  Wigner Jenő érdeme annak bizonyítása, hogy nagyjából egy billomod milliméternyi távolságban a magerők már legyőzik az elektrosztatikus erőket, emiatt stabil az atommag. A zsenge korától zseninek elkönyvelt Neumann János 1930-ban meghívást kap a princetoni egyetemre.  Vele együtt ? mesés fizetéssel ? Wigner is állásajánlatot kap.  Legendás szerénységére jellemző, hogy hosszú időn át szentül hitte, mindössze Neumann ?társalkodójaként? kapta meg ezt a munkát, mivel köztudott volt kettejük szoros barátsága. Egy évtizednek kellett eltelnie, mire tudomására jutott, hogy Paul Erhrenfest ajánlotta be az amerikaiaknak, mivel korábbi munkásságát alapvető fontosságúnak találta a fizika szempontjából.

1934-ben hozza nyilvánosságra azt a tanulmányát, amely szerint nagyon kicsi energiaszinteken a fémek szabad elektronjai szabályosan beágyazódnak a kristályrácsba. Felismerésének forradalmi jellegét mi sem bizonyítja jobban, hogy ötven évvel később(!), 1984-ben,  az abszolút nulla fok közelében, a szupravezetés tanulmányozásakor sikerül T.F. Rosembaumnak és munkatársainak igazolnia e Wigner-rács létezését.

A harmincas évek  nyugodt, derűs alkotótevékenységgel teltek a két jó barát, Albert Einstein és Neumann János társaságában. Így aztán derült égből lecsapó villámként érte a hír 1936-ban, hogy a princetoni egyetem új vezetősége nem hosszabbítja meg szerződését. Az amerikai provincialitásra pontosan jellemző: fel sem fogták, mekkora zsenit tesznek ki az utcára. Ekkor Gregory Breit orosz emigráns fizikus siet a tanácstalan Wigner segítségére: beajánlja őt a Madisoni Wisconsin Egyetemre.

Azt új környezet magánéletébe is döntő változást hoz: megismerkedik Amelia Frank fizikussal, akit hamarosan feleségül vesz. Boldogságuk nem sokáig tart: az ifjú feleség háromnegyed év múltán gyógyíthatatlan szívbetegségben elhunyt.  Hamarosan megürül egy előadói állás Princetonban. A kiszemelt fizikus, John van Vleck azzal utasítja vissza az ajánlatot, hogy ennek betöltésére egyedül Wigner hivatott. A családi tragédia emlékétől menekülő Wigner végül is elfogadja az ajánlatot annak ellenére, hogy fájó sebként él benne korábbi megaláztatása.

A második világháború előestéjén vetődik fel annak lehetősége, hogy a nácik esetleg atombomba segítségével igázhatják le a világot. A vészharangot megkongató Szilárd Leó Wigner segítségét kéri Albert Einstein meggyőzéséhez, hogy álljon melléjük: az amerikaiaknak meg kell előzniük Hitlert a bomba elkészítésében. A világhírűvé vált, Roosevelt amerikai elnöknek írt, német nyelvű Einstein levelet ? amelynek első változatát Szilárd Leó fogalmazta meg – Wigner fordította angolra.

A második világháború kezdetén, 1940-ben ismerkedik meg Mary Anette Whelerrel, a Michigan Egyetem fizika professzorával, akivel egy évvel később házasságot köt. E frigyből két gyermek született: Dávid és Márta.

Albert Einstein unszolására Wigner részt vesz a Plutonium Project munkálataiban, amely az amerikai atombomba megszerkesztésére irányult.  Szerepének jelentőségét Einstein munkatársa, Szilárd Leó jellemzi a legjobban: ?Wigner volt az egész vállalkozás lelkiismerete. Vegyészmérnöki képesítése volt, tudta a magfizikát és nem szerette Hitlert?.  Műszaki érzékét mi sem bizonyítja jobban, hogy elsőként ismerte fel, az új

bomba nem konyhaszekrény, mindössze futball labda nagyságú lesz.

Miközben Enrico Fermi vezetésével Chicagóban szorgalmasan építik a világ első atommáglyáját, Wigner izgalmas feladatot kap: megbízzák a hanfordi plutónium tenyésztő reaktor megtervezésével, amelyet 1943-ban helyeznek üzembe. A korábban tervezett léghűtéssel szemben ő vízhűtést javasol. Így készül el a világ első ipari atomerőműve. Ezzel bizonyíthatóan ő volt az első atomerőmű tervező mérnök.

A háború alatt nyújtott kimagasló teljesítményéért 1945-ben kinevezik az oak ridgei (ekkor Clinton Laboratórium) atomkutató központ igazgatójává. Feladata az atomreaktor fejlesztés volt.  Közben princetoni előadói tevékenységét is folytatja. Világhírű fizikusok egész generációit nevelte fel. Közülük a legismertebb John Bardeen, aki egyedülálló módon két fizikai Nobel-díjat is szerzett.

Több évtizedes alkotó tevékenységétől 1971-ben vonult vissza, de tudományos munkatársként továbbra is a princetoni egyetem alkalmazottja maradt.

Időskori életkedvéről tanúskodik az a tény, hogy két évvel második felesége halála után, 1979-ben nőül veszi barátja és kollégája özvegyét, Eileeen Hamiltont.

Kiemelkedő munkásságának elismeréseképpen a fizikai Nobel-díj 1963-as odaítélésén túl megválasztották az amerikai matematikai, fizikai, filozófiai társaságok tagjává, az amerikai Tudományos Akadémia és többtucat külföldi testvérintézmény (közöttük 1988-ban az MTA) tagjává. Tudományos kitüntetéseinek puszta felsorolása sem egyszerű. A legjelentősebbek közülük a Franklin-díj 1950-ben, a Fermi-díj 1958-ban, a Max Planck díj 1961-ben, az Albert Einstein-díj 1972-ben.

Az érdeklődők anyanyelvén több munkáját is elolvashatják: Az atommag szerkezete 1963-ban jelent meg, esszéit Szimmetriák és reflexiók címmel 1969-ben adták ki. Korai munkája az 1932-es Adalékok a neutron elméletéhez és az 1935-ös Rayleigh-Schrödinger-féle pertubációelmélet egy módosításáról. 1979-ben magyar fordításban is megjelent alapvető műve a Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában.

Sokáig ellenállt az ajánlatoknak, amelyeket emlékiratai megírására kapott. Végül is engedett a szelíd erőszaknak: hajlandónak mutatkozott arra, hogy Andrew Szanto magyar származású újságíróval megossza élete történetét. Ennek eredményeképp jelent meg 1992-ben a The Recollections of Eugene P. Wigner as told to Andrew Szanto című életrajzi regénye. Tudományos eredményekben rendkívül gazdag élete kilencvenhárom éves korában, 1995. január 2-án ért véget.

Az írás megjelent az Új Szó Tudomány rovatában

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1053 0 https://ozogany.com/?p=1042 https://ozogany.com/?p=1042#comments Tue, 14 Aug 2012 21:01:06 +0000 http://ozogany.com/?p=1042 Louis de Broglie születésének százhuszadik évfordulóján.

Carl Friedrich Gausst a hálás utókor a matematika fejedelmének nevezte el, hatalmas, szerteágazó tevékenységét értékelve. Louis de Broglie francia fizikus nemcsak korszakalkotó munkássága okán tekinthető a fizika fejedelmének, ő a szó szoros értelmében is főúr volt.

Broglie 5. hercegének, Victornak kisebbik fiaként százhúsz évvel ezelőtt, 1892. augusztus 15-én Dieppeben látta meg a napvilágot. Úgy tűnt, hogy igazi nemesi pályát választ magának: történelemből szerzett diplomát. Aztán minden másként történt: bátyja, Maurice hatására – aki a modern fizika egyik legkiválóbb képviselője volt – érdeklődése a természettudományok felé fordult.

A huszadik század első harmada a fizika forradalmát hozta magával. Teljesen megváltozott a korábbi világkép, új módszereket kellett alkalmazni a tudományban. Ebben az időben már az atomok tulajdonságait tanulmányozták a kutatók, amelyeket soha sem lehet közvetlenül megfigyelni, hiszen nincs olyan műszer, amivel láthatók lehetnének. Emiatt Emmy Noether hatására terjedt el az a módszer, hogy a megvizsgált folyamatokat szembesíteni kell a megmaradási törvényekkel, amennyiben egyikkel sem ellenkeznek, akkor nagy valószínűséggel meghatározhatók. Erre a legjobb példát a fény jellege szolgáltatta. Már az ókorban feltételezték, hogy a fény részecskékből áll, amelyek leválva az adott tárgyról, az ember szemébe jutva kialakítják a tárgy képét. Ezt a nézetet osztotta Isaaac Newton, a klasszikus fizika kialakítója is. Kortársai, Christian Huygens és Robert Hooke viszont bizonyítottnak látták, hogy hullámzásról van szó, tekintve, hogy keveredésre (interferencia) és elhajlásra képes. A vita évszázadokig eldöntetlen maradt, mígnem 1905-ben Albert Einstein bebizonyította, hogy mindkettejüknek igaza van: a fényt részecske hordozza, amit fotonnak nevezett el, viszont a fényforrásból érkező fotonok raja hullámfelületet alkot. Ez hamarosan a fény kettős jellegének elméleteként vonult be a fizikába. Broglie fiatal hercege számára ez a felismerés óriási impulzust adott a részecskék vizsgálatához. Különösen az elektron rejtélye nem hagyta nyugodni.

1910-ben hozta nyilvánosságra Ernest Rutherford az első használható atommodellt, amely a naprendszer kicsinyített mása volt: a nagyméretű, pozitív töltésű atommag körül keringtek az apró elektronok. Bár évekig tartotta magát ez az elképzelés, valójában fizikai képtelenség volt. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a mozgó elektronnak – amelynek negatív töltése van ? elektromágneses hullámokat kellene kibocsátania. Ha ezt teszi a villamos vezetőben, akkor szükségszerűen ugyanezt kell elkövetnie akkor is, amikor az atommag körül kering. Viszont ha sugárzást bocsát ki, akkor energiát kell vesztenie, ami azzal jár, hogy egy csavarvonal mentén bele kell zuhannia az atommagba. A környező világ persze ezt az elméletet nem igazolta: az anyagok nagyon is stabilak, az elektron nem sugároz ki semmilyen hullámot, emiatt nem is zuhan az atommagba. Broglie hercege ennek hatására tette fel a kérdést: vajon nem arról van szó, hogy az elektron maga is lehet hullám? Érdemes gondolatmenetét szó szerint idézni: ?A múltban túl nagy figyelmet szenteltünk a fény hullámtermészetének, elhanyagoltuk részecske mivoltát, ezért álltunk értetlenül például a foto- vagy Compton effektus előtt. Nem követjük-e el ugyanezt a hibát fordított irányban az anyagi részecskékkel kapcsolatban? Nem hangsúlyozzuk-e azok részecske jellegét, mint egyedüli megjelenési formát, a hullámtermészet rovására? Hátha ezért nem tudjuk megmagyarázni a mikrofizika jelenségeit, mert túlságosan egyoldalú a szemléletünk? Tételezzük fel tehát az elektronoknál vagy az atomoknál is a hullámtulajdonságot?. Louis de Broglie a fején találta a szöget. Ugyanis Rutherford egyik legtehetségesebb tanítványa, Niels Bohr 1915-ben felállítja saját atommodelljét, amelyben kimondja, hogy az elektronok csak meghatározott pályákon keringhetnek a mag körül. De miért vannak egyáltalán ?tiltott pályák?? Ha részecskének tekintjük az elektront, erre nincs magyarázat. Ha viszont hullámként van jelen az atommag körül, azonnal tisztán látunk: csak olyan pálya lehetséges a számára, amely a hullámhosszának megfelel, ellenkező esetben önmagával lépne kölcsönhatásba (interferencia jönne létre), ráadásul megoldódik a fő rejtély: nem sugároz ki semmilyen elektromágneses sugárzást, hiszen nem részecskeként van jelen az atom körül, hanem hullámfelület alakjában. A fizika vonata ebben az időben már hihetetlenül felgyorsult. Einsteinnek alapvető felfedezéseit követően tizenhét évet kellett várni a Nobel-díjra. Broglie néhány év múltán, 1929-ben megkapta. Ugyanis doktori disszertációját öt évvel korábban, 1924-ben védte meg Kvantumelméleti kutatások címmel, amelyben megfogalmazta az elektron hullám-részecske kettősségének az elvét, amely szerint minden anyagi részecske rendelkezik egy hozzárendelt hullámmal. Ezzel a tettével Louis de Broglie egyesítette a fény és az anyag fizikáját, kialakítva az új tudományágat, amelyet ma hullámmechanika néven tanítanak.

Elméleti munkásságának gyakorlati haszna is megmutatkozott: az elektronmikroszkóp kifejlesztéséhez vezetett, amely sokkal nagyobb felbontással rendelkezik, mint hagyományos társa, tekintve, hogy az elektronnak a fotonénál sokkal kisebb a hullámhossza.

Mondani sem kell, hogy a Nobel-díj meghozta számára a társadalmi elismerést: 1933-ban megválasztották a Francia Tudományos Akadémia tagjának, 1942-ben pedig örökös titkárának. Az akadémia történetében egyedülálló módon a két testvér egymás mellett foglalhatott helyet: Maurice bátyja 1934-ben lett a ?halhatatlanok társaságának? tagja.

Az UNESCO 1952-ben neki ítélte a tudomány népszerűsítéséért kiosztott első Kalinga-díjat, a londoni Royal Society 1953-ban választotta tagjainak sorába. A párizsi egyetemen harminc éven át volt az elméleti fizikai tanszék vezetője.

A modern fizika egyik legnagyobb alakját különféle társadalmi funkciókkal is elhalmozták: tanácsadója volt a Francia Atomenergia Főbizottságnak, megbízták a Henri Poincaré Intézet alkalmazott mechanikai központjának vezetésével. 1961-ben a francia Becsületrend Nagykeresztjének Lovagjává ütötték.

Kutatói tevékenységén kívül tudományfilozófiai munkákat is írt.

1960-ban elvesztette bátyját, aki nem hagyott örököst maga után, emiatt ő lett Broglie 7. hercege.

Louis Victor Pierre Raymond de Broglie 1987. március 19.-én, kilencvenöt éves korában hunyt el, az Yvelines megyei Louveciennes-ben. Életét a tudománynak szentelte, meg sem házasodott. Hercegi címét unokaöccse, Victor-Francois örökölte, aki ez által Broglie 8. hercege lett. A tudományban nem akadt a két testvér által megalapozott családi hagyománynak folytatója.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1042 0 https://ozogany.com/?p=1031 https://ozogany.com/?p=1031#comments Tue, 07 Aug 2012 20:07:43 +0000 http://ozogany.com/?p=1031 Paul Dirac születésének száztizedik évfordulóján. A szívesen csipkelődő Leon Lederman az alábbi ?műalkotást? tulajdonítja Paul Diracnak, az első antirészecske megjövendölőjének, a huszadik század egyik legjelentősebb fizikusának:

?A megvénülés ronda kórság,

Fizikusnak nagy veszély,

Halj meg inkább jó korán,

Mint harminc évnél többet élj?.

Az erről szóló ?tudósítás? nem egy irodalmi lap kritikai rovatában, hanem Az isteni a-tom, mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem című érdekfeszítő tudományos ismeretterjesztő könyvben jelent meg. A szerző sem kritikus, még ha a világot ilyen szemmel is szemléli -, hanem Nobel-díjas fizikus, ráadásul hosszú időn keresztül kora legnagyobb részecskegyorsítója, a Fermilab igazgatójaként a földkerekség legrangosabb kitüntetéséhez segítette néhány munkatársát. Az általa közölt kis rigmus viszont pontosan érzékelteti a múlt század húszas éveinek hangulatát: a kutatás lázában élő fiatalok a lehető legrövidebb idő alatt fel kívántak jutni a csúcsra. A legjobbaknak ez sikerült is: a kvantummechanikát kialakító generációt sihedereknek nevezték az idősebb kollégák. Nem egy közülük doktori disszertációjáért kapta meg a fizikai Nobel-díjat. Annyira pelyhedző állúak voltak, hogy a két legnagyobbat, Werner Heisenberget és Paul Diracot a kitüntetés étvételére az anyukájuk kísérte el, hiszen még meg sem fordult fejükben a párválasztás lehetősége.

Paul Adrien Maurice Dirac száztíz évvel ezelőtt, 1902. augusztus 8.-én az angliai Bristolban látta meg a napvilágot. Apja, a Svájcból emigrált Charles Dirac franciát tanított. Igazi ?szendvicsgyerek? volt: bátyja és húga között őrlődött, túlságosan tekintélytisztelő természete visszahúzódóvá tette, a későbbiekben soha sem beszélt gyermekkoráról. Annak ellenére, hogy nem vonzódott különösebben a gyakorlati tantárgyakhoz, mégis ez határozta meg fiatalkorának nagy részét: a bristoli egyetem gyakorlóiskolájában, a természettudományos tantárgyakat előtérbe helyező Merchant Ventures Technical College-ben végezte középfokú tanulmányait, majd a helyi egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. De ekkor már tudta, hogy másra vágyik, így a doktorátusát már elméleti fizikából szerezte meg. Szerencséje volt: a legjobbkor volt a legjobb helyen.

Tudni érdemes, hogy a múlt század húszas évei volt a fizika legforrongóbb időszaka: már elfogadottá vált Einstein relativitáselmélete, az is, hogy az atomi világba soha nem tudunk belátni, ebből következően csak elméleti apparátussal tudjuk valószínűsíteni a szubatomi világban lejátszódó folyamatokat, ráadásul az elemi részecskék tulajdonságait és mozgását nem lehet hagyományos egyenletekkel leírni. A bombát a huszonöt éves Werner Heisenberg robbantotta, aki 1926-ban a mátrixelméleten alapuló, részecskék mozgását leíró egyenletét nyilvánosságra hozta. Az idősebb nemzedék irtózattal vette tudomásul, hogy a hagyományos matematikára ezen a területen nem lehet számítani. Hamarosan jött a felmentő lovag: egy év múltán Erwin Schrödinger osztrák fizikusnak sikerült a huszárvágás: hagyományos módon, hullámfüggvény alakjában határozta meg az első elemi részecske, az elektron mozgását. Fellélegzett a fizikustársadalom: mégse olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik.

Dirac árgus szemmel kísérte az eseményeket. Ő ugyan azt tűzte ki célul, hogy megpróbálja összeegyeztetni Einstein relativitáselméletét a Heisenberg-féle kvantummechanikával, az talán még álmában sem vetődött fel benne, hogy egyidejűleg még Schrödinger egyenletét is igazolja, sőt olyan következtetésre jut, ami fordulatot jelent a természettudományos világképben. Az elektron tulajdonságait leíró, hamarosan róla elnevezett Dirac-egyenletnek ugyanis két megoldása volt, akárcsak a másodfokú egyenletnek is két gyöke van. Ilyenkor egy ?normális? tudós azt mondja: az első megoldás a reális, a másodiknak nincs fizikai alapja. Nem így Dirac: ha ez jött ki, akkor ez így igaz, amiből le kell vonni a következtetést. Megtette: le merte írni és ki merte mondani, hogy ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az elektronnak van egy ellenpárja, antirészecskéje, amely pozitív töltésű. Sőt, minden részecskének van ilyen antirészecskéje, vagyis létezik egy antivilág. Fizikailag ez annyit jelent, hogy ha egy részecske találkozik saját ellentétpárjával, akkor az einsteini energiaegyenletnek megfelelően, energia kisugárzás közben megsemmisülnek. Ez túl meredek volt. Ilyen esetben érvényes a régi angol mondás: ?a puding próbája, hogy megeszik?. Ami hamarosan be is következett: öt év múltán, 1932-ben Carl Anderson a kaliforniai Cal-Tech kutatója a Wilson-féle ködkamrából származó fényképfelvételekből azonosított egy kozmikus részecskét, amelynek pályája megegyezett az elektronéval, csak éppen ellenkező irányú volt. Azonnal be is jelentette: megtalálta az antirészecskét, a Dirac által megjósolt pozitront, ami akkora szenzációnak számított, hogy a New York Times a címoldalán közölte az amerikai kutató fényképe társaságában. Ez elindította a lavinát: ebből egyértelműen következik, hogy a mi világunk mellett van egy ?antivilág?! A felfedezés eredménye szabályos Nobel-díjeső lett: még ugyanebben az évben megkapta Heisenberg, a következőben Paul Dirac, Erwin Schrödingerrel megosztva, majd három év múltán a vihart kiváltó Anderson is átvehette a világ legrangosabb tudományos elismerését.

A siker szele Diracot is elragadta: 1932-ben kinevezték a Camridge-i egyetem tanárának, arra a tanszékre, amelyen a legendák övezte Isaac Newton, a klasszikus fizika megalapítója, sírfelirata szerint ?az emberiség dísze? is működött. Itt dolgozott egészen 1969-es nyugdíjba vonulásáig.

Magánélete 1934-ben vett fordulatot. Ekkor találkozott élete nagy szerelmével. Az eset tudománytörténeti szempontból is rendkívül érdekes és tanulságos. Neumann János és Wigner Jenő a fasizmus előretörésekor, 1933-ban választották új hazájukul az Egyesült Államokat, mindketten a princetoni egyetem tanárai lettek. Neumann János igazi társasági ember volt, imádta a partikat, amelyeket heti rendszerességgel feleségével együtt meg is rendeztek. A vendéglistát nézve elmondható, hogy a huszadik század legjelesebb koponyái vettek részt ezeken az összejöveteleken. 1934-ben egy ilyen vidám estén ismerkedett meg a Neumann-villában Paul Dirac Wigner Mancival, a későbbi Nobel-díjas magyar tudós húgával. Egymásba szerettek. Esetükben minden bizonnyal igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást: Mancinak ugyanis fogalma sem volt arról, mekkora nagy tudós a jövendőbelije. Egy egész életet töltöttek együtt a legnagyobb harmóniában, anélkül, hogy tudományról szó esett volna közöttük. Wigner Jenő ezt így örökítette meg: ?Manci soha nem értett meg sokat a fizikából, ami keveset megértett, azt pedig határozottan utálta. Soha nem is tudta rávenni magát, hogy a fizikát megszeresse. Paul ezt nem bánta: tudta, hogy Mancinak akármi is a véleménye a tudományról, szereti őt. Diracnak pedig valahogyan sikerült Mancit és a fizikát egyszerre szeretni?.

Dirac a későbbiek folyamán is behatóan foglalkozott az elektron tulajdonságaival. Az köztudott, hogy nemcsak az égitestek forognak saját tengelyük körül, de az elemi részecskék is, amit spinnek, magyarán perdületnek neveznek. Villamosan töltött részecske esetén – az elektron is ilyen – a perdület egyben mágneses erőhatást is jelent, vagyis az elektront egy miniatűr mágnesnek is tekinthetjük. Sikerült egy olyan egyenletet levezetnie, amelyből az következik, amit korábban az egész szakma elutasított: létezik egypólusú elektron, vagyis nem irreális az egypólusú mágnes. Ezt a levezetését 1948-ban hozta nyilvánosságra. Azóta is heves vita dúl elméletének helyességéről, tekintve, hogy a legutóbbi hatvan évben nem sikerült az egypólusú mágnest kimutatni.

Filozófiai gondolatai is a matematika iránti mély tiszteletét bizonyítják. Szerinte az Isten csak matematikus lehet. Egy másik alkalommal azt nyilatkozta, hogy ?a matematika az absztrakt fogalmak elsajátításának az eszköze, és mint ilyennek, végtelen a hatalma?.

Bár hatvanhét évesen ment nyugdíjba, a tétlenséget nem bírta elviselni: elfogadta a Florida State University állásajánlatát, így az amerikai Tallahassebe költözött. Gyakorlatilag élete utolsó pillanatáig dolgozott, 1984. október 20-án hunyta le örökre a szemét. Nyolcvankét éves volt. Bár jóval túlélte a saját magának meghatározott kort, el kell mondani, hogy fő célját így is teljesítette: harminc éves kora előtt feljutott a csúcsra. Hogy a Nobel-díjat ?öregen?, harmincegy évesen vehette át, az nem az ő hibája.

Hatása a mai napig tetten érhető: 1930-ban írt, A kvantummechanika alapjai című tankönyvét nemcsak jelenleg használják, de minden bizonnyal a jövő a diákjai is haszonnal forgatják majd szerte a világon.

Az utókor sem feledkezett meg róla: 1995-ben leplezték le emléktábláját a Westminster-apátságban, ahol a dicső előd, Isaac Newton alussza örök álmát. Utolsó PhD hallgatója, Dr. Bruce Hellman professzor 1997-ben tiszteletére megalapította a Dirac-díjat, amelyet évente a Florida State University kiemelkedő kutatójának osztanak ki.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1031 0 https://ozogany.com/?p=1025 https://ozogany.com/?p=1025#comments Mon, 16 Jul 2012 09:11:14 +0000 http://ozogany.com/?p=1025 Leon Max Lederman kilencvenedik születésnapján.

A közvélekedéssel ellentétben a tudósok nagy része nem komor, a valóságtól elrugaszkodott, elefántcsonttoronyban élő csodabogár, ellenkezőleg: jó humorral megáldott, nagyon is hús-vér ember. Az élen kétségkívül Albert Einstein áll, akinek éles humora és szabadszájúsága nem egy esetben okozott kellemetlenséget, de Enrico Fermit is imádták meghökentő ötleteiért, a magyarok közül leginkább Szilárd Leó és Kármán Tódor voltak a legjobb anekdotamesélők. Az a kirobbanó jókedv viszont kivételes adottság, ami a huszadik századi részecskefizika egyik vezéregyéniségét, Leon Ledermant jellemzi. Erről a magyar olvasó is könnyen meggyőződhet: az ismeretterjesztő művek egyik gyöngyszeme, a Dick Teresivel közösen írt, Budapesten is megjelent, Az isteni a-tom: mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem című műve átitatódott jókedvvel, humorral, tréfás történetekkel. A laikus olvasó egy idő után nem győz csodálkozni: hát ez lenne az atomok félelmetes világa? Ilyen logikus, egyszerű és közérthető dolog a részecskefizika? Az bizony, ha egy ilyen páratlan varázsló bűvkörébe kerülünk.

A huszadik századi tudomány e nagyszerű alakja kilencven évvel ezelőtt, 1922. július 15.-én, orosz emigráns szülők családjában, New Yorkban látta meg a napvilágot. Tanulmányait szülővárosában végezte, a világhírű Columbia Egyetemen fejezte be 1951-ben. Doktorátusi értekezését a helyi gyorsító, a Nevis kutatójaként készítette elő. Óriási szerencséjére témavezetője a korabeli fizika egyik nagy fantáziájú egyénisége, az olasz Gilberto Bernardini volt. Történt vele és barátjával, kutatótársával, John Tinlottal egy malőr, ami a későbbiek folyamán döntően befolyásolta az atomfizika fejlődését: elméleti számításaik alapján úgy találták, hogy a gyorsítóban rossz helyre került a céltárgy, szerintük a három méter vastagságú vasbeton védőburokba egy lyukat kellene fúrni a szerintük oda fókuszált sugarak kivezetése miatt. Az igazgató, Eugene Booth professzor haja égnek állt a pimasz ötlettől: esze ágában sem volt veszélyeztetni az alkalmazottak életét, a két fiatal kutatót kihajította az irodájából. Csakhogy Bernardini előtt meggondolatlanul elszólta magát, amit Lederman, említett könyvében részletesen taglal: ?Doktor Booth megemlítette neki pimasz ötletünket az alagúttal. Gilberto természetesen tudott angolul, de a georgiai tájszólással mindig is problémái voltak. Így aztán a dolog részletei nemigen jutottak el a tudatáig, csak annyit értett, hogy kivezetett nyaláb. Ennél viszont nem kellett neki több. Nemcsak a szíve volt nagy, de az esze is, és ezt szerencsére tudta róla mindenki, Booth professzort is beleértve. Ezért aztán Gilberto a rá jellemző lelkesedéssel és mindent elsöprő energiával mellénk állt, megfordult a széljárás. Ebéd után hívatták Johnt és engem a rossz emlékű igazgatói irodába. Menet közben azt latolgattuk, hogy a sztrichnin és az arzén közül melyik a kevésbé kényelmetlen és aztán egy hónap múlva kiderült, hogy a barna papíron felvett pályáink a valóságban is közel ugyanolyanok, és nagyra hivatott ködkamrámat végre levehettem a polcról.  Minden úgy történt, ahogy elképzeltük: a Nevis két kézzel szórta kifelé a pionokat, egyenesen bele a ködkamrába, ahol percenként egy-két fotót készítettünk a nyomaikról?. Ez a nevezetes kísérlet volt az első lépcsőfok a későbbi Nobel-díj megszerzéséhez.

A pionról tudni érdemes, hogy nagyon kis élettartamú részecske, a milliomod másodperc ezredrésze alatt elbomlik, müon és neutrínó keletkezése közben. Korábban úgy tudták, hogy a rendkívül illékony neutrínó csak elektron jelenlétében keletkezik. A történet a huszadik század első harmadában kezdődik, ekkor derült ki, hogy az atommagban nagyon stabil, semleges neutron kiszabadulva protonná és elektronná bomlik. Wolfgang Pauli vetette fel elsőként, hogy eközben szükségszerűen kell keletkeznie egy nagyon kicsi, semleges töltésű részecskének is. A bétabomlásnak elkeresztelt folyamat Enrico Fermi nevéhez fűződik, aki nevet is adott neki: pici neutronnak, olaszul neutrínónak nevezte el. Csakhogy sokáig sehol sem találták, mivel annyira rejtőzködő, hogy egy fényév vastagságú ólomfalon a neutrínók fele akadálytalanul áthatol. Már önmagában az is szenzáció volt, hogy sikerült ezt a részecskét megtalálni. Viszont a pionbomlás következtében keletkező müon igazi meglepetés volt: minden tulajdonságát tekintve megegyezett az elektronnal, csupán kétszázszor nagyobb volt a tömege. Azt nem sikerült kideríteni, hogy miért. Ráadásul mikor tovább bomlott, akkor elektron keletkezett belőle, valamint két neutrínó. Az már Lederman és munkatársainak érdeme, hogy kiderítették: e két részecske egyáltalán nem azonos, ezzel az elektron neutrínó mellett felfedezték a müon neutrínót is. A Melvin Schwartzal és Jack Steinbergerrel közösen végzett kísérletek hozzájárultak a részecskefizikát ma összefogó standard modellben ahhoz a felismeréshez, hogy az oszthatatlan, elemi részecskék családokba oszthatók. Ezzel a későbbiek folyamán ? kissé sántító hasonlattal élve ? kialakult a részecskefizika Mengyelejev táblázata. Kutatásaik közben a világon elsőként sikerült neutrínó nyalábot előállítaniuk. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a fizikai Nobel-díj az ölükbe hullik. Csakhogy mintha megfeledkeztek volna róluk. A jó kedélyű Ledermannak ez persze nem szegte kedvét, még arra a tréfára is ragadtatta magát, hogy azt követően, amikor 1969-ben ukrán származású barátja, Murray Gell-Mann megkapta ezt a kitüntetést, egy tudományos konferencia szünetében azt találta mondani, legfontosabb feladatának tartja, hogy nevét Leder-Mannra változtassa. Tekintve, hogy 1979-től tíz éven át kora legnagyobb részecskegyorsítójának, a Chicago melletti Fermilabnak az igazgatója volt, a világsajtó szárnyára kapta a hírt. Ő maga is említett könyvében megemlíti az esetet, nem zárva ki a lehetőséget, hogy végül is a díjat odaítélő bizottság értett a célzásból. Mindenestre 1988-ban neki és két munkatársának, Melvin Schwarztnak és Jack Steinbergernek ítélték oda a legnagyobb tudományos kitüntetést.

Hivatali beosztásából kifolyólag élete nagy céljának tűzte ki a világegyetem alapkövének tekintett, az elemi részecskéknek tömeget adó Higgs-bozon megtalálását. Mivel az általa üzemeltetett részecskegyorsító ütközési energiája ehhez kevés volt, széleskörű kampányt indított a Tevatron nevezetű, általa csak Szuper csűrlőnek elnevezett, száz kilométeres röppályájú gyorsító felépítésére. Igyekezete koronájaként egy, tudományos kérdésekben járatlanok számára készített rövid ismeretterjesztő film levetítésének hatására Ronald Reagan amerikai elnök rábólintott a tervre, anyagi fedezetet is nyújtott rá. Sajnálatos módon, elnöki mandátumának lejártát követően, hivatali utóda fölöslegesnek tartotta ezt a tervet, a gyorsító, amely tízszer akkora energiával működött volna, mint ami a keresett bozon előállításához szükséges, a mai napig nem épült fel. A kudarcot követően már csak egyetlen esély maradt: az európai nagy hadron ütköztető átépítése szupravezető mágnesekre, amivel elérték az áhított teljesítményt. Ezt 2008-ban fejezték be, azóta lélegzetvisszafojtva várta a világ, hogy végre igazolást nyerjen Peter Higgs elmélete. Az utóbbi napok eseményei végre elhozták a várt eredményt, így semmi akadálya annak, hogy a fizika nagy öregje végre megkapja a Nobel-díjat. Nem Leon Ledermanon múlott, hogy a babérokat ezúttal nem az amerikai tudósok aratták le. Viszont az is biztos, hogy ez jókedvét aligha szegheti: a legújabb hírek szerint a keresett részecskére a 140 GeV (giga elektronvolt, ezerszer egymillió elektronvolt) tartományban bukkantak, ami azt jelenti, hogy a standard modell nem szorul korrekcióra, úgy tökéletes, ahogyan ez idáig képzelték. Amihez nem kis mértékben járult hozzá a most kilencven éves Leon Lederman, a modern fizika legvidámabb gyermeke.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1025 0 https://ozogany.com/?p=1022 https://ozogany.com/?p=1022#comments Tue, 03 Jul 2012 12:25:49 +0000 http://ozogany.com/?p=1022 Sir William Henry Bragg születésének másfélszázados jubileumán.

Jevgenyij Vasziljevics Bazarov, a nihilista eszméket valló medikus, Ivan Szergejevics Turgenyev korszakalkotó regényének, az Apák és fiúk főhőse ifjonti lázadó hevületében perben áll az idősebb nemzedékkel, elveti az apák eszméit, erkölcsét, világlátását. Az örök lázadás tizenkilencedik századi megtestesítője az elnyomás szorításában vergődő Oroszországban. Vannak viszont konszolidált korok és a nyugalom állapotában leledző társadalmak, ahol a nemzedéki ellentétek sokkal kevésbé ütköznek ki, sőt apák és fiúk között olyan harmonikus együttműködés alakulhat ki, amely korszakalkotó tettek véghezviteléhez vezet.

A huszadik század első évtizedének Angliája a jólét, a békesség, a dinamikus fejődés szigete: a viktoriánus korban megteremtett világhatalmi szerepnek köszönhetően a Union Jack fölött nem nyugszik le a Nap, minden idők legnagyobb gyarmatbirodalmát irányítják a ködös Albionból, ahol virágzik az ipar, a kereskedelem és a tudomány. Ebben a boldog korban és birodalomban még a fiúk sem fordulnak törvényszerűen az apák ellen, az apák sem viseltetnek minden esetben előítéletekkel az új nemzedék újításaival szemben. Ennek a mára ködbe veszett harmóniának az élő példája William Henry Bragg és fia, William Lawrence Bragg esete, akik mindeddig példátlan módon egyszerre vehették át a halhatatlanság megtestesítését jelentő Nobel-díjat.

A százötven évvel ezelőtt, 1862. július 2.-án az Északnyugat Angliai, Cumbria grófságban, a Wington melletti Westwardban született William Henry Bragg a leedsi egyetem tanáraként fia leveléből értesült arról a Max von Laue által tett felfedezésről, hogy a röntgensugarak szóródnak a kékgálic kristályokon. Tekintve, hogy egykoron Cambridge-ben matematikát, majd a Cavendish Laboratóriumban fizikát tanult, ezt követően egyetemi tanárként működött Adelaidben, nyilvánvaló volt, hogy tud mit kezdeni az információval, ha éppen nyitott az új kérdések iránt. Ennek amiatt volt fontos szerepe, mivel a röntgensugárzást ő eredetileg részecskék áramlásának képzelte. A váltás egyáltalán nem volt könnyű.

A röntgensugár a múlt század elejének a legnagyobb tudományos sztárja volt, még az első Nobel-díjat is a felfedezésükért kapta meg Wilhelm Conrad Röntgen. A gyógyászatban már a kezdetektől fogva szédületes karriert futott be, viszont hamarosan kiderült, hogy a szilárd testeken játszi könnyedséggel áthatoló nyaláb ugyanolyan elektromágneses sugárzás, mint a látható fény, csak éppenséggel a hullámhossza sokkal kisebb. Bragg egyáltalán nem állt messze az igazságtól: logikusnak tűnt, hogy amikor a részecskék alkotta elektronnyaláb fémtárgynak ütközve újabb sugárzást vált ki, akkor ez ugyancsak részecskék áramlása lesz. Ráadásul fotonok alakjában a részecskék meg is jelennek, ezek viszont hullámként viselkednek. Ez a kérdés a fény kettős jellegét megalkotó Albert Einsteinnek nem okozott gondot, a tudományos világ viszont nehezen fogadta el. Szerencsére William Henry Bragg nyitott volt a fia által felvetett kérdésre, aminek közös kutatás lett a folytatása.

A Laue által tett felismerés lehetővé tette, hogy a röntgensugarakat a kristályok belső szerkezetének megismerésére használják. Ehhez viszont ki kellett dolgozni a megfelelő kísérleti módszert, valamint megszerkeszteni azt a műszert, amely a folyamat érzékelésére képes.

Az általuk kidolgozott Bragg módszer lényege, hogy a forgó kristály párhuzamos atomsíkjai meghatározott módon szórják a röntgensugarakat, amelynek hullámkeveredés, interferencia az eredménye, amit ugyancsak saját találmányú műszerükkel ? spektrométerrel ? ki is tudnak mutatni. Méréseik közben a szerencse is melléjük szegődött: az elsők között derítették fel a konyhasó belső szerkezetét. Ez a vegyület ugyanis ideálisnak mondható: kristályszerkezete kocka alakú, ami megkönnyítette a meghatározásához szükséges Bragg-egyenlet felállítását. Ugyanígy a lehető legjobb választás volt az oktaéder szerkezetű gyémánt bevonása a mérésekbe. Kutatásaik eredményét 1913-ban hozták nyilvánosságra.

A két Bragg ezzel a tettével megalapította az anyagszerkezet vizsgálat napjainkig egyik legfontosabb ágát, a röntgen krisztallográfiát. Hogy ez mit jelentett már a maga korában is, arra a legjellemzőbb példa, hogy két év múltán, 1915-ben megkapták érte a fizikai Nobel-díjat. A világon máig egyedülálló módon apa és fia egyszerre vehette át ? megosztva – a legrangosabb tudományos kitüntetést. Ráadásul a fiú, William Lawrence Bragg minden idők legfiatalabb kutatójaként huszonöt éves korában részesült ebben a tudományos elismerésben.   Módszerük az eltelt szűk évszázadban szinte fantasztikus karriert futott be: a röntgendiagnosztika az anyagszerkezet vizsgálat egyik legfontosabb módszerévé vált. Segítségével a nagy megterheléseknek kitett szerkezetek rejtett anyaghibáinak feltárását végzik, legyen szó hidakról, vasúti, szárazföldi, vízi-, víz alatti és légi járművekről, űreszközökről, atomerőművek szerkezeti elemeiről, vagy nagynyomású tartályokról. A Nobel-díj bizottság éles szemét dicséri, hogy már a kezdeti időszakban felismerték ennek a felfedezésnek a tudományos és gyakorlati jelentőségét egyaránt.

William Henry Bragg az első világháború alatt nélkülözhetetlen segítséget nyújtott hazájának a brit flottára vadászó német tengeralattjárók helyzetének meghatározásában, amelyre a víz alatti hangterjedés fizikai módszerein alapuló műszert fejlesztett ki.

Tudományos tevékenysége elismeréseképpen és hazájának tett szolgálataiért 1920-ban az uralkodó lovaggá ütötte.

A későbbiek folyamán a Londoni University College tanáraként működött. Kutatási területe elsősorban a radioaktív sugárzás elnyelése, az elektronok mozgásának szilárd anyagok általi fékezése és a röntgensugarakkal folytatott további kísérletek voltak. Ennek megfelelően alakult publikációs tevékenysége: tanulmányokat jelentetett meg a radioaktivitásról, a röntgensugarak és a kristályszerkezetek kapcsolatáról, a hangok világáról, valamint a fénysugarak tulajdonságairól.

A legmagasabb tudományszervezői feladatot 1935-től öt éven át látta el, amikor a világ legrégebbi és legrangosabbnak tartott tudományos társaságának, a Royal Society-nek az elnöki tisztét látta el. Külföldi elismerésekkel is elhalmozták: tizenhat egyetem választotta díszdoktorává.

Hosszú, eredményekben gazdag életét személyes, családi siker is megkoronázta: nemcsak abban lehetett része, hogy fia átvehette a Nobel díjat, de azt is megérte, hogy 1941-ben VI. György király a ?gyereket? is lovaggá ütötte. Annak az V. Györgynek a fia, aki épp őt fogadta a nemesek sorába. A nagy birodalmakban így alakul apák és fiúk sorsa.

Az angol tudomány egyik büszkesége, William Henry Bragg nyolcvan éves korában, 1942. március 10.-én egy nagyhatalom nagy tudósaként hajtotta örök álomra a fejét. Nemcsak emléke, de az általa kidolgozott eljárás is napjainkig közöttünk él.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1022 0 https://ozogany.com/?p=1017 https://ozogany.com/?p=1017#comments Thu, 28 Jun 2012 11:36:38 +0000 http://ozogany.com/?p=1017 Aage Niels Bohr kilencvenedik születésnapján.

Ha valakire érvényes a népi mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától, a dán tudomány egyik legnagyobb alakjára tökéletesen igaz: követte édesapját a fizikusi pályán, még szakterületét és későbbiek folyamán az intézetét is tőle örökölte, ráadásul ugyanabban a témakörben szerezte meg a fizikai Nobel díjat is.

Azt is mondhatnók, hogy aranykanállal a szájában született: épp hogy csak meglátta a napvilágot 1922. június 19.-én, ugyanezen év december 10.-én édesapja átvehette a svéd király kezéből a fizikai Nobel-díjat. Szó se róla: ennél rosszabb éve sose legyen egy tudósnak!  A későbbiekben nem kisebb egyéniségeket tudhatott atyai barátainak, mint Werner Heisenberg és Wolfgang Pauli, a Koppenhágai Egyetem Elméleti Fizikai Intézetének munkatársait, akikre ugyancsak ?lecsapott? a Nobel-díj. Ilyen körülmények között kész csoda lett volna, ha nem fizikusnak készül. Ahhoz viszont, hogy korszakos jellegű felfedezéseit megtegye, a családi indíttatáson kívül még kellett az a szorgalom és szintetizálási képesség, amely elvezette őt ahhoz, hogy ezt a kitüntetést maga is kiérdemelje.

Minden iskoláját természetesen szülővárosában, Koppenhágában végezte, nem is volt hova mennie: Niels Bohrnak köszönhetően az egész világból ide sereglettek a tudásra vágyó fizikusok, az elméleti kérdésekről rendezett kollokviumok még a Koppenhágai Ünnepi Játékok ragadványnevet is kiérdemelték, amivel az irigyek Richard Wagner Bayreuthi monumentális rendezvényeire utaltak.

1940-ben kezdte meg tanulmányait a Koppenhágai Egyetemen. Minden zökkenőmentes lehetett volna, csakhogy szülőhazája ekkor került német megszállás alá. Az csak idő kérdése volt, hogy demokratikus elveket valló édesapja mikor kerül összeütközésbe a megszállókkal. Amikor 1943-ban le akarták tartóztatni, az egész család Svédországba menekült, majd hamarosan Angliában kötött ki. Édesapja a háború alatt ugyancsak részt vett az amerikai atombomba kifejlesztését célzó Manhattan Projectben, ennek keretén belül rendszeresen ingázott London és Los Alamos között, fia mindvégig titkáraként és tudományos segéderőként követte. A háború befejezését követően az egész család visszaköltözött Koppenhágába, ahol Aage 1946-ban szerezte meg diplomáját, szakdolgozatát az atomok egyensúlyi állapotáról írta.

Az atomelmélet a fizika örök problémái közé tartozik, a legutóbbi kétezer ötszáz évben nagyon sokat megtudtunk az anyag legkisebb építőköveinek viselkedéséről, ennek ellenére azt kell mondani, hogy a legnagyobb felismerések ezen a területen a jövő tudósaira várnak. Démokritosz, az abdérai zseni logikai úton jutott arra a következtetésre, hogy az anyag darabolása közben szükségszerűen el kell jutni ahhoz az állapothoz, amikor már ez a folyamat nem folytatható. A görög osztás ? tomosz ? szóból megalkotta az oszthatatlan ? atomosz ? kifejezést. Elméletéhez a huszadik század elejéig nem sokat tudtak hozzátenni, viszont ekkor a részecskefizika néhány felfedezésének fényében több felismerés született. Elsőként az derült ki, hogy amit korábban atomnak gondoltak, az pozitív és negatív részből áll.  John Joseph Thomson angol fizikus állította fel az első modern atommodellt, amely szerint a nagy, pozitív töltésű anyagmasszában csücsülnek az apró, negatív töltésű elektronok.  Ezt tanítványa, Ernest Rutherford csipkelődő kedveskedéssel ?mazsolás pudingnak? ? tájainkon mazsolás kalácsnak ? nevezte el. Szerencsére száraz angol humorán kívül arra is maradt ideje, hogy felállítsa az első, használhatónak tűnő atommodellt: ez a naprendszer kicsinyített mása volt, ahol a nagyméretű, pozitív mag körül keringenek a pici negatív elektronok. A következő, korszakalkotó felismerés Niels Bohr nevéhez fűződik, aki rájött, hogy az elektronok csak meghatározott sugarú pályákon keringhetnek, vannak ? ahogy fogalmazott ? tiltott pályák. Ez vezetett el végül is Arnold Sommerfeld felismeréséhez, aki bebizonyította, a pályák mérete abból adódik, hogy az elektron nem részecske, hanem hullám formájában öleli körül a magot, miközben pályamérete a hullámhosszából ered. Ezzel feloldotta a legnagyobb dilemmát: amennyiben részecskeként keringene az elektron, a fizikai törvények értelmében elektromágneses sugárzást kellene kibocsátania, viszont eközben energiát veszítene, amelynek ahhoz kell vezetnie, hogy belezuhan az atommagba. Amit viszont nem tesz meg. Az említett tudósok, Sommerfeld kivételével ? ami felett a mai napig nem tud napirendre térni a fizikus társadalom ? megkapták a Nobel díjat.

Aage Bohr tanulmányainak befejezése idején már nyilvánvaló volt ? erről szólt szakdolgozata is ? hogy nemcsak az atom, de maga az atommag is egy bonyolult, rezgő rendszer. Olyannyira, hogy későbbi egész tudományos tevékenységét ennek a kérdésnek szentelte.

Szakmai tudásának elmélyítése végett 1948-től a Princetonban ? itt tanított ebben az időben Albert Einstein és Wigner Jenő – az Institute for Advanced Study munkatársa, majd a New Yorki Columbia Egyetemen dolgozott. Amerikai tartózkodása komoly változást hozott magánéletébe: megismerte és feleségül vette Marietta Soffert. Három gyermekük született. Viszont az egyetemen James Rainwaterrel is közelebbi kapcsolatba került, aki meg próbálta magyarázni, hogy az atommagban a pozitív töltés miért nem egyenletesen oszlik el. Ugyanerre a kérdésre Bohr egy általánosabb megoldást talált, azzal, hogy egyszerre vizsgálta az atommag felszíni rezgését és a belseje közötti kapcsolatot.

Koppenhágába való 1950-es hazatérte után munkatársával, Ben Mottelsonnal kísérletsorozatba kezdett, hogy igazolják az általa felállított elmélet helyességét. Három tanulmányban fejtették ki elméletüket, amely szerint egy atommag energiaszintje meghatározható forgásának spektruma alapján. Ezt követően szerte a világon elkezdődtek tudományos eredményeik igazolására vagy elvetésére irányuló kísérletek.

Édesapja halála után, 1962-től nyolc éven át a Koppenhágai Bohr Intézet igazgatója volt. Ekkor egyéb elfoglaltságai miatt kénytelen volt lemondani. Ugyanis 1957-től alapító tagja és egyik vezetője volt az észak európai tudósokat összefogó NORDITA ? NORDic Institute for Theoretical Physics ? intézetnek, amelynek igazgatói tisztét hosszú időn keresztül ellátta.

Kutatásainak eredményeit a Nuclear Structure (Az atom szerkezete) című, kétkötetes, Ben Mottelsonnal közösen megjelentetett munkájában publikálta. Ennek első része Single-Particle Motion (Elemi részecskék mozgása) 1969-ben, a második a Nuclear Deformations (Atomok torzulásai) 1975-ben jelent meg. Ekkor már levegőben lógott a Nobel-díj. Ami olyannyira igaz, hogy az év októberében be is jelentették: az alapító halálának napján, december 10.-én a nagy hármas, Niels Bohr, Ben Mottelson és James Rainwater veheti át. Elméletük még a nagyközönség számára érthető nevet is kapott: a jól ismert kollektív modell rejtőzik mögötte. Bár szakmai körökben inkább az atommag modern struktúrája néven tartják számon.

A dán fizika egyik legnagyobb büszkesége nyolcvanhét éves korában, 2009. szeptember 8.-án hunyt el szülővárosában. Életművét értékelve elmondható lenne, hogy tevékenysége édesapja munkásságának betetőzését jelenti. Viszont amennyiben Démokritosztól napjainkig vesszük számba az atomelmélet fejlődését, meg kell jegyeznünk, hogy a természet feltételezett legkisebb építőkövének, az ugyancsak Nobel-díjas Leon Lederman által Isten-részecskének nevezett Higgs-bozon megtalálása még mindig a jövő zenéje. Ha ez sikerül, lesz még a jövő fizikusainak hozzáfűznivalója az atom szerkezetének kérdéséhez. Meg a Nobel-díj bizottságnak munkája a szerencsés kiválasztott(ak) megtalálásában.

Senki sem tett annyit Budapest világvárossá fejlesztéséért, mint Podmaniczky Frigyes báró, a Közmunkatanács elnöke, aki a tizenkilencedik század második felében bő negyedszázad alatt a magyar fővárost korszerű metropolisszá fejlesztette. De ennek ára volt: minden energiáját a közjónak szentelte, így nem volt ideje a magánéletre. Emiatt nem véletlen, hogy Budapest vőlegényeként becézték, a magyar irodalom egyik legnagyobbja, Krúdy Gyula pedig e címen regényben dolgozta fel élettörténetét.  Ugyanígy a tudomány is egész embert kíván, így aztán művelői közül sokan megmaradtak magányos farkasnak. Ez a gondolkodásmód már az ókori görögöket is jellemezte: nem tartották teljesen kompletnek azt a tudóst, aki a házasság igájába hajtotta a fejét. Ezek után érthető Békésy György válasza az agglegénységét firtató kérdésre: “én a tudományt vettem el feleségül”. Olyannyira igaz volt ez, hogy mivel több tudomány terén is mély ismeretekkel kellett rendelkeznie világraszóló eredményeinek eléréséhez, csak élete nagy szerelmével, “házastársával” volt ideje foglalkozni.

Izgalmas, akár ellentmondásosnak nevezhető egyéniségnek is mondhatnánk: a róla szóló értékelések egyetlen Nobel-díjas postamérnökként jellemzik, aki ráadásul nem is a fizika, hanem az orvostudomány-fiziológia terén végzett kutatásaiért vehette át a legrangosabb tudományos kitüntetést. Pedig se mérnök, se orvos nem volt. Csak reneszánsz érdeklődésű és tudású zseni. Egy olyan magyar, aki kora gyerekkorától késő öregségéig keresztül-kasul beutazta a világot. Csakhogy nem turistaként, hanem a tudomány szenvedélyes művelőjeként ment el még a világ végére is.

A szó szoros értelmében beleszületett a vándorló életmódba: diplomatacsalád gyermekeként ugyan Budapesten látta meg 1899. június 3-án a napvilágot, de édesapját, dr. Békésy Sándort kötelezettségei hamarosan Németországba, majd Törökországba szólították, így a kis György elemi iskoláit Münchenben kezdte, majd Konstantinápolyban fejezte be. Egy rövid hazai tartózkodás eredményeképp a budapesti Werbőczy Gimnáziumban tanult egy évet, majd Zürichbe került, ahol 1916-ban érettségizett. Azonnal jelentkezett a berni egyetemre, ahova nem vették fel, mivel még nem töltötte be tizennyolcadik életévét.  Hogy kihasználja az idejét, elment műszerésztanoncnak, nem is sejtve, hogy ez az időszaka lesz egyik kulcsa későbbi felfedezéseinek, sőt Nobel-díjának is.  Bár 1917 őszén – immár “felnőttként” –  megkezdhette tanulmányait a berni egyetemen, viszont hamarosan haza kellett térnie, ugyanis nemcsak az egyetemi tanács de a budapesti sorozóbizottság is észrevette, hogy már elmúlt tizennyolc, így behívták katonának. Annál is inkább, mivel javában tartott a világháború. Minden bizonnyal nem tűnt ki harci kedvével, mert néhány hónap után leszerelték, ennek eredményeképpen 1918 elején visszatérhetett Bernbe, ahol kémiát, fizikát, matematikát és csillagászatot tanult. Vegyészként végzett 1921-ben. Ezt követően doktori tanulmányokat folytatott a budapesti egyetemen, ahol Tangl Károly vezetése alatt a folyadékok diffúziós állandóinak kérdésével foglalkozott. Doktori disszertációját a fizika tárgyköréből 1923-ban védte meg. Ugyanebben az évben elveszítette édesapját, ami nemcsak érzelmileg de anyagilag is nagy csapást jelentett a család számára: a megcsonkított kis országban szinte lehetetlen volt álláshoz jutni. Végül a Postakísérleti Állomás igazgatója, Paskay Bernát megengedte neki, hogy fizetés nélkül dolgozzon a laboratóriumban.  Ekkor vette igazán hasznát az érettségit követő zürichi tanoncévnek: a telefonkagyló gyatra hangjának feljavítását bízták rá. Eredményes munkáját három év múltán azzal jutalmazták, hogy mérnöki állást ajánlottak fel neki. Ettől kezdve pályája meredeken ívelt felfelé: rábízták az 1928-ban átadott új rádióstúdió akusztikájának megtervezését, majd a siker láttán Dohnányi Ernő főzeneigazgató felkérte, hogy készítse el a később legendássá vált hatos stúdió akusztikai terveit.  Harmincnégy évesen már magántanár a Pázmány Péter Tudományegyetemen,  1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1940-ben nyilvános rendes egyetemi tanárrá nevezik ki. Mivel ebben az időben már komoly kísérleteket folytat a Postakísérleti Állomáson – amely végül is elhozza számára a világsikert -, csak azzal a feltétellel vállalja az oktatói tevékenységet, ha közben előző munkahelyén főmérnöki állását is megtarthatja. Igazán irigylésre méltó helyzetbe került ezzel, amit ekképp jellemzett: “egyszerre két laboratóriumom is lett”. A sors szeszélye folytán csupán négy évig: a második világháború harcai Magyarországra is átterjedtek, 1944. április 3-án bombatalálat érte a Postakísérleti Állomás épületét, amelynél Békésy laboratóriuma is elpusztult. Az esetből okulva elhatározta, hogy legalább egyetemi műszereit megmenti, hallgatói segítségével helyezte biztonságba a féltett berendezéseket.

A háború befejezését követően ugyan az egyik legnagyobb tudományos elismerésben, a Marczibányi jutalomban részesítik, ez azonban mit sem enyhít anyagi gondjain. Emiatt egyéves kutatói ösztöndíjat kér a stockholmi Királyi (Karolinska) Intézetbe, ahova 1946-ban utazik, mit sem sejtve arról, hogy soha többé nem látja viszont szülőföldjét. Az ösztöndíj lejárta után ugyanis meghívást kap az Egyesült Államokba, ahol saját kutatólaboratóriumot ígérnek neki. Anyagi gondoktól mentesen tizenhét évet töltött el a Harvard egyetemen, ahol lesték minden kívánságát. Ez az egyik oka annak, hogy az 1961-ben kapott Nobel-díját amerikai kitüntetésként kezelik, holott mindaz a felismerés, ami a legnagyobb tudományos elismeréshez vezetett, a Postakísérleti Állomáson született a múlt század harmincas-negyvenes éveinek folyamán. Mindezt a telefonkagyló megjavításának szándéka váltotta ki. Amellett, hogy műszakilag továbbfejlesztette e berendezést, elkezdett foglalkozni a hallás folyamatával, hogy miként érzékeli fülünk és agyunk a külső rezgéseket. A korabeli elmélet szerint – amelyet még Hermann Helmholtz dolgozott ki a tizenkilencedik század hatvanas éveiben – a belső fülben levő csigában elhelyezkedő Corti-féle szervben az érzékelő szálak berezegnek (rezonálnak) a hanginger hatására. Ehhez az ötletet voltaképpen a hangvilla adta, amely a hangszer rezonátorához (hegedű, nagybőgő, zongora, stb.  testéhez) szorítva megrezegteti a megfelelő (esetünkben a normál A hang) húrt. Az elmélet számottevő hiányossága viszont az volt, hogy a legmélyebb hangoknál a rezonanciához több méteres érzékelő-sejt kellett volna, ezzel szemben a fülben csak néhány milliméteres szőrsejtek találhatók. Békésy ahhoz, hogy megérthesse, miként működik a fül, a legkézenfekvőbb műszaki megoldásokat választotta: egyrészt állatpreparátumokat készített, másrészt fizikai modelleket állított fel. Az előbbit illetően első nagy felismerése az volt, hogy a hallószerv működése a halál beállta után még órákon keresztül fennmarad. Ami azt jelentette, hogy a felboncolt kísérleti állattal is “élő” körülmények között végezhette kísérleteit. Rögtön az elején kiderítette, hogy a belső fül csigájának a membránja a hangingert megelőzően nincs megfeszített állapotban, ami egyértelműen bizonyította Helmholtz rezonancia-elméletének helytelenségét. Vagyis más módon terjed a hang a fülben  más módon jön létre a hangérzet. A továbbiakban saját fülmodelleket készített, amelyek két-háromszor meghaladták az eredeti élőlény hangérzékelő szervét. A legkisebb az egéré, a legnagyobb az elefánté volt. Ehhez – műszerészként – egy saját mérőműszert, audiométert fejlesztett ki. A Postakísérleti Állomáson folytatott, több mint egy évtizeden át tartó mérésekből sikerült kiderítenie, hogy a belső fül csigájában – függetlenül annak méretétől – állóhullámok alakulnak ki, minden rezgésszám esetén eltérő helyen, ezt érzékelik a szőrsejtek. Csakhogy volt egy nagy probléma: a hanginger gyengesége nem adott magyarázatot arra, hogy miként tud a rezgés feldolgozható idegimpulzusokká átalakulni. Békésy fő érdeme annak tisztázása, hogy a csiga felerősíti a hangot: ugyanúgy működik, mint a rádió, lemezjátszó erősítője, csak ez esetben az ehhez szükséges energiát nem egy külső tápfeszültség, hanem elektrokémiai folyamatok szolgáltatják. Azt már amerikai tevékenysége alatt, 1952-ben tisztázta, hogy a Corti-féle szervben a membrán laza állapotában is 80 mV (millivolt, ezred volt) feszültségkülönbség mérhető, vagyis akárcsak a villamos erősítőkben, itt is van egy gerjesztett alapállapot, amit a szakma előfeszítésnek nevez. A belső fülben felerősített, majd érzékelt hangot aztán idegimpulzusok továbbítják az agyba, amely bonyolult folyamatokkal dolgozza fel az ingert. Sok kérdést meg kellett még oldania, például miként fedi el egymást két, közeli rezgésszámú hang, mi az abszolút hallás folyamata stb., de ezt követően csak idő kérdése volt, mikor kapja meg a Nobel-díjat.  Ez kilenc év múltán, 1961-ben következett be.

Úgy látszott, végre megállapodott, amúgy is elmúlt hatvan éves. A sors mást akart: 1965-ben leégett a Harvard egyetemnek az az épülete, amelyben Békésy laboratóriuma is volt, így immár harmadszor kellett újra kezdenie az életét (először pesti laboratóriumának pusztulása, másodszor emigrációja után). Ekkor a Hawaii Telefontársaság “kapcsolt”: felajánlotta a magyar tudósnak, hogy a Hawaii Egyetemen berendezi számára az Érzékszervi Kutató Laboratóriumot. Békésy örömmel fogadta a felajánlást, 1966-ban Honoluluba költözött, ahol tovább folytatta kutatásait. Itt hunyt el negyven évvel ezelőtt,  1972. június 13-án. Végső kívánságának eleget téve, ősi polinéz szokás szerint, hamvait a Csendes-óceánba szórták, hogy újból egyesüljenek a természettel.

Hazájában méltóképp ápolják e kiváló tudós emlékét: az Optikai, Akusztikai és Filmtechnikai Tudományos Egyesület Békésy-díjat, a Postakísérleti Intézet Békésy emlékérmet alapított, a budapesti Posta- és Távközlésügyi Szakközépiskola és a Műegyetemen akusztikai laboratóriuma felvette a nevét. Fogadott hazája sem feledkezett meg róla: 1985-től az Egyesült Államokban is kiadják a Békésy-díjat, amelynek rangját az is jelzi, hogy néha éveken keresztül senkinek sem ítélik oda, ha a jelölt munkássága nem üti meg a névadó által megkövetelt színvonalat.

A huszadik század kezdetétől minden tudós álma a Nobel-díj.  A vele járó pénzösszeg sem elhanyagolható, de a lényeg, hogy ez a kitüntetés belépőjegyet jelent a halhatatlanok klubjába: aki egyszer megkapta, feljut a világhírnév csúcsaira, bekerül minden lexikonba, enciklopédiába, tudományos és ismeretterjesztő művek kedvelt szereplőjévé válik. Sokan hosszadalmas munkával, több évtizedes kísérletezéssel érdemlik ki, a legnagyobbak, az igazi zsenik csak úgy ontják magukból az ötleteket, akár többet is begyűjthetnének belőle. Erre a legjobb példa Albert Einstein, aki legalább ötszörösen kiérdemelte. De csak egyszer kapta meg, a Nobel díjat odaítélő bizottság szabályzatának megfelelően, amely szerint egy tudományágban egy kutatót csak egy alkalommal részesíthetnek az elismerésben. Minden idők egyik legnagyobb lángelméje megkaphatta volna a speciális és az általános relativitáselméletéért, meg kellett volna kapnia a fény kettős jellegének a bizonyításáért, a tömeg-energia egyenértékűségének az igazolásáért. Nem kapta meg. Viszont odaítélték neki az anyagok felületéből kilépő elektronok viselkedésének magyarázatáért ? a külső fényelektromos jelenségért ?, amit épp egy magyar kollégája, Lénárd Fülöp fedezett fel. Aki meglehetősen zokon is vette ezt a tényt. Ráadásul egy sor olyan felismerés küszöbére is eljutott, amelyek egy vonalba emelhették volna Albert Einsteinnel.

Mi magyarok büszkén mutathatjuk fel a világnak egy tucatnál is több díjazottunkat. Az meg külön öröm számunkra, hogy a legelső a sorban  szűkebb pátriánk fia, Pozsony szülötte.

Lénárd Fülöp 1862. június 7.-én látta meg a napvilágot a koronázó városban. Alap és középiskoláit szülővárosában végezte. Tehetségére a Főreáliskola fizikatanára, Klatt Virgil figyelt fel, akivel a kapcsolata évtizedeken át tartott, ugyanis bár Lénárd Németországban végezte egyetemi tanulmányait, majd egész életén át is ott tevékenykedett – egy rövid időszakot leszámítva, amikor Eötvös Loránd tanársegéde volt Budapesten -, élénk levelezést folytatott egykori tanárával, akivel a nagy távolság ellenére közös kísérleteket is folytatott.

Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, ahol fizikát és kémiát hallgatott, majd Heidelbergben és Berlinben folytatta matematika szakon. Doktorátusát 1886-ban szerezte meg a heidelbergi egyetemen. Ezt követően rövid ideig Eötvös Loránd asszisztenseként dolgozott. Viszont már ekkor vonzották azok a nagy kihívások, melyekkel ebben az időben épp a német egyetemeken kerülhetett szembe.

A tizenkilencedik század végén igazi sztártémának számított a fény- és villamos jelenségek vizsgálata. Annál is inkább, mivel nem sokkal korábban James Clerk Maxwell skót tudós feltételezte elsőként, hogy a fény is elektromágneses hullám. Lénárd kezdetben a foszfor sói által kibocsájtott fényjelenségekkel foglalkozott, ehhez kapcsolódtak a Klatt Virgil által elvégzett kísérletek is.  Viszont 1889-ben a villamosság egyik úttörője, Heinrich Hertz felkéri a fiatal magyar kutatót, hogy a bonni egyetemen legyen a tanársegéde. Itt kerül Lénárd közeli kapcsolatba a katódsugárcsővel, azzal a berendezéssel, amelyből a későbbi évtizedek folyamán kialakul a neoncső, az oszcilloszkóp, a röntgenkészülék, a televíziós kamera felvevőcsöve és a tévéképernyő. Ennek a csőnek a két végébe forrasztott elektródokra nagyfeszültséget kapcsolva a levegő kiszivattyúzása után derengő fény látható. Sokan arra gyanakodtak, hogy talán a fényt hordozó részecskéket látják. Csakhogy kiderült: villamosan töltött részecskékről van szó, ami ellentmondott annak a ténynek, hogy a fény elektromosan semleges. Lénárt egy merész ötlettel a cső egyik végébe fémablakot helyezett, hogy megállapítsa, vajon áthatolhatatlan-e a tömörnek hitt anyag. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy úgy szaladnak át rajta a részecskék, akárcsak egy rostán. Ennek hatására felállított egy elméletet, amely szerint a testek nagyon kemény áthatolhatatlan magokból és üres térdarabokból állnak, olyanok, mint egy halászháló: a lyukakon ugyan akadálytalanul átrepülnek az általa vizsgált részecskék, a kemény ?csomókról? viszont visszaverődnek. Ez a szakirodalomban dynamida elméletként vált ismertté, utalva a latin kemény szóra.  Gondolatainak forradalmiságát mi sem bizonyítja jobban, hogy ez volt az első atommodell őse. Abban a korban, amikor még a legtöbb tudós nem hitt az atomok létezésében. Lénárd személyes tragédiája, hogy nem ő, hanem az angol John Joseph Thomson ismerte fel, hogy a közben Lénárd-féle ablaknak elkeresztelt alumínium lemezen az első atomi részecske, az elektron halad át.  Ezért a felfedezésért Thomson 1906-ban megkapta a Nobel-díjat. Sajnálatos számunkra, hogy Lénárd így lemaradt az elektron felfedezéséről.

J.J. Thomson a Lénárd ablakos katódsugárcsővel

Lénárd figyelmét, pechjére, egy másik jelenség is elkerülte: csak a kis sebességű részecskék haladnak át az ablakon, a nagy energiájúak a fémlapba ütközve nagyon rövid hullámhosszú sugárzást keltenek. Ezt Wilhelm Conrad Röntgen vette észre, aki az általa tett felfedezésért az első fizikai Nobel-díjat kapta meg 1901-ben.

A Lénárdnál mindössze öt évvel idősebb Hertz harminchét éves korában elhunyt, ezt követően a magyar tudós 1894-től a Boroszlói egyetem ? ma Wroclaw, Lengyelország ? kinevezett rendkívüli tanára, két év múltán Heidelbergben működik, majd 1898-tól a kieli egyetemen végez kutatásokat.

A magyar tudós legnagyobb felfedezését 1902-ben tette, amikor a külső fényelektromos jelenség vizsgálata közben olyat tapasztalt, ami a klasszikus fizika szerint képtelenség volt. Tudni érdemes, hogy egyes anyagokból külső fény hatására elektronok lépnek ki. E folyamat közben az lett volna a logikus, ha minél erősebb fénnyel világítják meg a vizsgált tárgyat, annál több elektron fog kilépni belőle. Lénárd Fülöp derítette ki, hogy ez nem így van: többszörösére növelhette a fényerőt, mindig ugyanannyi elektront észlelt. Viszont amikor megváltoztatta a fény színét, ezek a parányi részecskék rajokban kezdtek kirepülni. Azt a szemfüles Albert Einstein vette észre, hogy ez a jelenség pontosan illeszkedik Max Planck 1900-ban tett felfedezéséhez, amely szerint a fényforrás úgy viselkedik, mintha nem folytonosan, hanem rajokban lökné ki magából a hullámokat. Ezzel felállította a fizika egyik legmodernebb ágának, a kvantumelméletnek a kialakulásához vezető kvantumhipotézist. Einstein magyarázata a Lénárd által észlelt jelenségre egyszerű és logikus volt: ha a fénykibocsátás adagokban történik, természetes, hogy az ilyen ? kvantált – fénybesugárzás hatása is szakaszos lesz. Tizenkilenc év múltán, 1921-ben ezért a magyarázatért fizikai Nobel-díjban részesítették. Előtte persze Max Plank is megkapta, éspedig 1918-ban. Mindkettejüket megelőzte Lénárd Fülöp, akit 1905-ben részesítettek az elismerésben. Neki az általa feltalált Lénárd-ablakos készülékért ítélték meg. Az elsőség ellenére ezt sokkal kevésbé sikerként, inkább kudarcként élte meg: úgy érezte, Röntgen az ő készüléke nélkül nem fedezte volna fel a minden anyagon áthatoló sugarakat, amelyeket lénárdsugaraknak kellene nevezni, Einstein pedig az ő felismerése nélkül nem tudta volna megalapozni a kvantumelméletet. Ezt követően egy életen át nem állt szóba sem Röntgennel, sem Einsteinnel, mivel úgy érezte, mindketten elorozták tőle a felfedezését. Valóban, nem sokon múlott, hogy ma nem Lénárd-készülékkel, lénárdsugarakkal vizsgálnak bennünket. De az élet már csak ilyen.

Lénárd tevékenységét a hazai tudományos körök is élénken figyelték, ennek eredményeként 1897-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választják, tíz évvel később pedig rendes tag lesz. Publikációi között a legjelentősebb helyet az 1899-ben német nyelven megjelent Az elektromos erővel párhuzamos katódsugarak viselkedéséről című munkája foglalja el, amelyről szakemberek azt tartják, döntő mértékben hozzájárult Nobel-díjának megszerzéséhez.

1907-ben visszatér Heidelbergbe, ahol megalapítja és vezeti a későbbiekben róla elnevezett radiológiai intézetet.

Elszomorító tényként kell számba vennünk, hogy az első világháború kitörésével a pángermán nacionalizmus uszályába kerül, aláírja a német értelmiségiek háborút dicsőítő kiáltványát. Egyre keményebb támadásokat intéz Einstein ellen, aki mély pacifizmusától vezérelve minden öldöklés ellensége.

Kora előrehaladtával egyre inkább politikai téveszméi rabjává válik. Az 1929-ben kiadott Grosse Naturforscher (Nagy természetkutatók) című munkájának lényege, hogy az égvilágon mindent a németek találtak fel.

1931-ben, hatvankilenc éves korában vonult nyugdíjba a heidelbergi egyetem fizikai intézetének éléről. Utolsó munkája, a Deutsche Physik 1-4 (Német fizika 1-4) 1936-37-ben jelent meg, amelyben még nagyítóval sem lehet megtalálni Einsteint és a többi, zsidó származású tudóst.

Ellentmondásos politikai megnyilvánulásainak következményeként a második világháborút követően kizárják a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorából, a heidelbergi radiológiai intézet is ?leveti? a nevét. Mindenkitől elfeledve, megkeseredetten hunyt el nyolcvanhét évesen, 1947. május 20-án Messelhausenben.

Élete és sorsa intő példa arra, miként jut vakvágányra egy nagyszerű tudós, kutató, ha nem képes erős jellemként viselkedni a kizárólagos eszméket hirdető hatalom hálójában. Viszont méltán büszkék lehetünk tudományos tevékenységére, amely a múlt század legnagyobbjai sorában is kiemelkedő helyet biztosít számára.

 A cikk megjelent az Új Szó című napilapban

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1001 0 https://ozogany.com/?p=390 https://ozogany.com/?p=390#comments Sun, 03 Jun 2012 18:57:23 +0000 http://ozogany.com/?p=390 Békésy György halálának negyvenedik évfordulóján.

Senki sem tett annyit Budapest világvárossá fejlesztéséért, mint Podmaniczky Frigyes báró, a Közmunkatanács elnöke, aki a tizenkilencedik század második felében bő negyedszázad alatt a magyar fővárost korszerű metropolisszá fejlesztette. De ennek ára volt: minden energiáját a közjónak szentelte, így nem volt ideje a magánéletre. Emiatt nem véletlen, hogy Budapest vőlegényeként becézték, a magyar irodalom egyik legnagyobbja, Krúdy Gyula pedig e címen regényben dolgozta fel élettörténetét.  Ugyanígy a tudomány is egész embert kíván, így aztán művelői közül sokan megmaradtak magányos farkasnak. Ez a gondolkodásmód már az ókori görögöket is jellemezte: nem tartották teljesen kompletnek azt a tudóst, aki a házasság igájába hajtotta a fejét. Ezek után érthető Békésy György válasza az agglegénységét firtató kérdésre: ?én a tudományt vettem el feleségül?. Olyannyira igaz volt ez, hogy mivel több tudomány terén is mély ismeretekkel kellett rendelkeznie világraszóló eredményeinek eléréséhez, csak élete nagy szerelmével, ?házastársával? volt ideje foglalkozni.

Izgalmas, akár ellentmondásosnak nevezhető egyéniségnek is mondhatnánk: a róla szóló értékelések egyetlen Nobel-díjas postamérnökként jellemzik, aki ráadásul nem is a fizika, hanem az orvostudomány-fiziológia terén végzett kutatásaiért vehette át a legrangosabb tudományos kitüntetést. Pedig se mérnök, se orvos nem volt. Csak reneszánsz érdeklődésű és tudású zseni. Egy olyan magyar, aki kora gyerekkorától késő öregségéig keresztül-kasul beutazta a világot. Csakhogy nem turistaként, hanem a tudomány szenvedélyes művelőjeként ment el még a világ végére is.

A szó szoros értelmében beleszületett a vándorló életmódba: diplomatacsalád gyermekeként ugyan Budapesten látta meg 1899. június 3-án a napvilágot, de édesapját, dr. Békésy Sándort kötelezettségei hamarosan Németországba, majd Törökországba szólították, így a kis György elemi iskoláit Münchenben kezdte, majd Konstantinápolyban fejezte be. Egy rövid hazai tartózkodás eredményeképp a budapesti Werbőczy Gimnáziumban tanult egy évet, majd Zürichbe került, ahol 1916-ban érettségizett. Azonnal jelentkezett a berni egyetemre, ahova nem vették fel, mivel még nem töltötte be tizennyolcadik életévét.  Hogy kihasználja az idejét, elment műszerésztanoncnak, nem is sejtve, hogy ez az időszaka lesz egyik kulcsa későbbi felfedezéseinek, sőt Nobel-díjának is.  Bár 1917 őszén ? immár ?felnőttként? –  megkezdhette tanulmányait a berni egyetemen, viszont hamarosan haza kellett térnie, ugyanis nemcsak az egyetemi tanács de a budapesti sorozóbizottság is észrevette, hogy már elmúlt tizennyolc, így behívták katonának. Annál is inkább, mivel javában tartott a világháború. Minden bizonnyal nem tűnt ki harci kedvével, mert néhány hónap után leszerelték, ennek eredményeképpen 1918 elején visszatérhetett Bernbe, ahol kémiát, fizikát, matematikát és csillagászatot tanult. Vegyészként végzett 1921-ben. Ezt követően doktori tanulmányokat folytatott a budapesti egyetemen, ahol Tangl Károly vezetése alatt a folyadékok diffúziós állandóinak kérdésével foglalkozott. Doktori disszertációját a fizika tárgyköréből 1923-ban védte meg. Ugyanebben az évben elveszítette édesapját, ami nemcsak érzelmileg de anyagilag is nagy csapást jelentett a család számára: a megcsonkított kis országban szinte lehetetlen volt álláshoz jutni. Végül a Postakísérleti Állomás igazgatója, Paskay Bernát megengedte neki, hogy fizetés nélkül dolgozzon a laboratóriumban.  Ekkor vette igazán hasznát az érettségit követő zürichi tanoncévnek: a telefonkagyló gyatra hangjának feljavítását bízták rá. Eredményes munkáját három év múltán azzal jutalmazták, hogy mérnöki állást ajánlottak fel neki. Ettől kezdve pályája meredeken ívelt felfelé: rábízták az 1928-ban átadott új rádióstúdió akusztikájának megtervezését, majd a siker láttán Dohnányi Ernő főzeneigazgató felkérte, hogy készítse el a később legendássá vált hatos stúdió akusztikai terveit.  Harmincnégy évesen már magántanár a Pázmány Péter Tudományegyetemen,  1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1940-ben nyilvános rendes egyetemi tanárrá nevezik ki. Mivel ebben az időben már komoly kísérleteket folytat a Postakísérleti Állomáson ? amely végül is elhozza számára a világsikert -, csak azzal a feltétellel vállalja az oktatói tevékenységet, ha közben előző munkahelyén főmérnöki állását is megtarthatja. Igazán irigylésre méltó helyzetbe került ezzel, amit ekképp jellemzett: ?egyszerre két laboratóriumom is lett?. A sors szeszélye folytán csupán négy évig: a második világháború harcai Magyarországra is átterjedtek, 1944. április 3-án bombatalálat érte a Postakísérleti Állomás épületét, amelynél Békésy laboratóriuma is elpusztult. Az esetből okulva elhatározta, hogy legalább egyetemi műszereit megmenti, hallgatói segítségével helyezte biztonságba a féltett berendezéseket.

A háború befejezését követően ugyan az egyik legnagyobb tudományos elismerésben, a Marczibányi jutalomban részesítik, ez azonban mit sem enyhít anyagi gondjain. Emiatt egyéves kutatói ösztöndíjat kér a stockholmi Királyi (Karolinska) Intézetbe, ahova 1946-ban utazik, mit sem sejtve arról, hogy soha többé nem látja viszont szülőföldjét. Az ösztöndíj lejárta után ugyanis meghívást kap az Egyesült Államokba, ahol saját kutatólaboratóriumot ígérnek neki. Anyagi gondoktól mentesen tizenhét évet töltött el a Harvard egyetemen, ahol lesték minden kívánságát. Ez az egyik oka annak, hogy az 1961-ben kapott Nobel-díját amerikai kitüntetésként kezelik, holott mindaz a felismerés, ami a legnagyobb tudományos elismeréshez vezetett, a Postakísérleti Állomáson született a múlt század harmincas-negyvenes éveinek folyamán. Mindezt a telefonkagyló megjavításának szándéka váltotta ki. Amellett, hogy műszakilag továbbfejlesztette e berendezést, elkezdett foglalkozni a hallás folyamatával, hogy miként érzékeli fülünk és agyunk a külső rezgéseket. A korabeli elmélet szerint ? amelyet még Hermann Helmholtz dolgozott ki a tizenkilencedik század hatvanas éveiben ? a belső fülben levő csigában elhelyezkedő Corti-féle szervben az érzékelő szálak berezegnek (rezonálnak) a hanginger hatására. Ehhez az ötletet voltaképpen a hangvilla adta, amely a hangszer rezonátorához (hegedű, nagybőgő, zongora, stb.  testéhez) szorítva megrezegteti a megfelelő (esetünkben a normál A hang) húrt. Az elmélet számottevő hiányossága viszont az volt, hogy a legmélyebb hangoknál a rezonanciához több méteres érzékelő-sejt kellett volna, ezzel szemben a fülben csak néhány milliméteres szőrsejtek találhatók. Békésy ahhoz, hogy megérthesse, miként működik a fül, a legkézenfekvőbb műszaki megoldásokat választotta: egyrészt állatpreparátumokat készített, másrészt fizikai modelleket állított fel. Az előbbit illetően első nagy felismerése az volt, hogy a hallószerv működése a halál beállta után még órákon keresztül fennmarad. Ami azt jelentette, hogy a felboncolt kísérleti állattal is ?élő? körülmények között végezhette kísérleteit. Rögtön az elején kiderítette, hogy a belső fül csigájának a membránja a hangingert megelőzően nincs megfeszített állapotban, ami egyértelműen bizonyította Helmholtz rezonancia-elméletének helytelenségét. Vagyis más módon terjed a hang a fülben  más módon jön létre a hangérzet. A továbbiakban saját fülmodelleket készített, amelyek két-háromszor meghaladták az eredeti élőlény hangérzékelő szervét. A legkisebb az egéré, a legnagyobb az elefánté volt. Ehhez ? műszerészként – egy saját mérőműszert, audiométert fejlesztett ki. A Postakísérleti Állomáson folytatott, több mint egy évtizeden át tartó mérésekből sikerült kiderítenie, hogy a belső fül csigájában – függetlenül annak méretétől ? állóhullámok alakulnak ki, minden rezgésszám esetén eltérő helyen, ezt érzékelik a szőrsejtek. Csakhogy volt egy nagy probléma: a hanginger gyengesége nem adott magyarázatot arra, hogy miként tud a rezgés feldolgozható idegimpulzusokká átalakulni. Békésy fő érdeme annak tisztázása, hogy a csiga felerősíti a hangot: ugyanúgy működik, mint a rádió, lemezjátszó erősítője, csak ez esetben az ehhez szükséges energiát nem egy külső tápfeszültség, hanem elektrokémiai folyamatok szolgáltatják. Azt már amerikai tevékenysége alatt, 1952-ben tisztázta, hogy a Corti-féle szervben a membrán laza állapotában is 80 mV (millivolt, ezred volt) feszültségkülönbség mérhető, vagyis akárcsak a villamos erősítőkben, itt is van egy gerjesztett alapállapot, amit a szakma előfeszítésnek nevez. A belső fülben felerősített, majd érzékelt hangot aztán idegimpulzusok továbbítják az agyba, amely bonyolult folyamatokkal dolgozza fel az ingert. Sok kérdést meg kellett még oldania, például miként fedi el egymást két, közeli rezgésszámú hang, mi az abszolút hallás folyamata stb., de ezt követően csak idő kérdése volt, mikor kapja meg a Nobel-díjat.  Ez kilenc év múltán, 1961-ben következett be.

A Nobel-díj átvétele

Úgy látszott, végre megállapodott, amúgy is elmúlt hatvan éves. A sors mást akart: 1965-ben leégett a Harvard egyetemnek az az épülete, amelyben Békésy laboratóriuma is volt, így immár harmadszor kellett újra kezdenie az életét (először pesti laboratóriumának pusztulása, másodszor emigrációja után). Ekkor a Hawaii Telefontársaság ?kapcsolt?: felajánlotta a magyar tudósnak, hogy a Hawaii Egyetemen berendezi számára az Érzékszervi Kutató Laboratóriumot. Békésy örömmel fogadta a felajánlást, 1966-ban Honoluluba költözött, ahol tovább folytatta kutatásait. Itt hunyt el negyven évvel ezelőtt,  1972. június 13-án. Végső kívánságának eleget téve, ősi polinéz szokás szerint, hamvait a Csendes-óceánba szórták, hogy újból egyesüljenek a természettel.

Hazájában méltóképp ápolják e kiváló tudós emlékét: az Optikai, Akusztikai és Filmtechnikai Tudományos Egyesület Békésy-díjat, a Postakísérleti Intézet Békésy emlékérmet alapított, a budapesti Posta- és Távközlésügyi Szakközépiskola és a Műegyetemen akusztikai laboratóriuma felvette a nevét. Fogadott hazája sem feledkezett meg róla: 1985-től az Egyesült Államokban is kiadják a Békésy-díjat, amelynek rangját az is jelzi, hogy néha éveken keresztül senkinek sem ítélik oda, ha a jelölt munkássága nem üti meg a névadó által megkövetelt színvonalat.

Fél évezreddel ezelőtt nem ment ritkaságszámba, hogy egy széles látókörű zseni egyaránt foglakozzon tudományokkal, műszaki kérdésekkel és művészetekkel. Erre a legismertebb példa Leonardo da Vinci, aki az élet szinte minden területén otthonosan mozgott. Csakhogy a későbbi évszázadok folyamán akkora tudásanyag halmozódott fel, amelynek eredményeképpen szinte átjárhatatlan fal választja el egymástól az egyes tudományágakat, a többi tevékenységről nem is beszélve. Szinte hihetetlen, de igaz: a zaklatott, ellentmondásos, olykor érthetetlen huszadik században akadt egy olyan ragyogó elme, aki egyaránt maradandót alkotott a matematika, a fizika, a filozófia, a közgazdaságtan, a pszichológia, politológia, etika, a szociológia, a politika- és vallástudomány területén. Csaknem évszázadnyi életében kilencvennél több műve jelent meg, amelyekről elmondható: szinte minden szellemi tevékenységet felölel, a szépirodalmat kivéve. Így aztán nem kis fejtörést okozott a Nobel-díjat odaítélő bizottságnak 1950-ben, hogy épp ebben az elismerésben részesítették. A Svéd Tudományos Akadémia hivatalos indoklása szerint ?sokoldalú és jelentős tevékenységéért, a humanizmus és a szabad gondolkodás elveinek érvényesítéséért? léphetett be a halhatatlan szépírók társaságába. E faramuci vélemény is bizonyítja, hogy a múlt század egyértelműen legsajátosabb zsenijéről van szó. Amit még az is aláhúz, hogy főrendi származása ellenére meggyőződéses baloldali volt egész életében. Ez is bizonyítja, hogy milyen ellentmondásos korban élt és alkotott.

Főúri családba született 1872. május 18.-án a walesi Trelleckben. Nagyapja, Russel első grófja 1846-1852 és 1865-1866 között kétszer is Nagy-Britannia miniszterelnöke volt. Édesapja a liberális párt egyik vezetőjeként komoly szerepet játszott az ország életében, egészen korai haláláig: a kis Bertrand mindössze két éves, amikor szülei a félelmetes torokgyík áldozatai lesznek. Néhány év múltán ez a tragédia már nem következhetett volna be: a neves német orvos, Edmund Rose kidolgozza azt a gégemetszési eljárást, amely sokszázezer fuldokló beteget ment meg a biztos haláltól. Az árvaságra jutott gyermeket nagyapja, John Russel a legjobb nevelésben részesíti. Társadalmi helyzetének és a kor szokásainak megfelelően iskolába nem jár, házitanítóktól sajátítja el a legfontosabb ismereteket. Mivel komoly eredményeket ér el a matematika és a filozófia területén, 1890-ben a világ legrégebbi műegyetemének, a cambridge-i Trinity College hallgatója lesz, ahol a legnagyobb hatással filozófus tanára Alfred North Whitehead van rá, a későbbiek folyamán egy sor fontos művet vele együtt publikál. Tanulmányai befejeztével 1894-ben kinevezik attasénak Párizsba, viszont ez a tevékenység nem köti le figyelmét. Ráadásul családja haragját is magára vonja Alys Persall Smith amerikai kvéker hölggyel kötött házasságával. Emiatt ifjú feleségével Berlinbe távozik, ahol közgazdasági tanulmányokat folytat. A harag nem tart túl sokáig, annál is inkább, mivel hamarosan elválik. A későbbiek folyamán ? nyughatatlan természetének megfelelően ? még három alkalommal köt házasságot.

Kilencvennél is több alkotásból álló életművének első darabja a Német szociáldemokrácia címen a porosz fővárosban jelenik meg 1896-ban. De már egy évvel később tanújelét adja az egzakt tudományok iránti elkötelezettségének a Tanulmány a geometria alapjairól című munkájával. Ekkor alakul ki a későbbiekben rá oly jellemző filozófiai hitvallás: nem az etika, az erkölcstan vagy a valláselmélet, hanem a természettudományok képezik műveinek alapját. Ezt követi hamarosan a Matematika alapjai, majd 1910-13 között, tanárával, Whiteheaddel közösen írt háromkötetes Principia Mathematica, amelynek címe nem véletlenül rímel Isaac Newton hasonló alkotására, a Philosophiae Naturalis Principia Mathematica  (A természettudományos filozófia matematikai alapjai) alkotására, amelyet minden idők legnagyobb hatású természettudományos műveként tartanak számon.

A halmazelmélet egyik legfontosabb paradoxonát róla nevezték el, amely az egymást kizáró logikai események matematikai tarthatatlanságát taglalja. A nagyközönség számára ez érthető formában a katonai borbély esetével jellemezhető: a laktanya borbélya a szolgálati szabályzatnak megfelelően csak azokat a katonákat borotválja, akik maguk nem borotválkoznak, de nem borotválhatja azokat, akik maguk borotválkoznak. Kérdés: magát megborotválhatja-e? Ha megborotválja magát, akkor olyan katonának számít, aki maga borotválja magát, ergo a szolgálati szabályzat megtiltja, hogy megborotválkozzon. Ha ennek megfelelően, nem borotválkozik, akkor a szolgálati szabályzat értelmében, olyan katonának számít, akit borotválnia kell. Bármit is tesz tehát: akár megborotválja magát, akár nem, vét a szolgálati szabályzat ellen.

Russel korszakalkotó gondolataira aránylag korán felfigyelnek, ennek eredményeként 1908-ban megválasztják az akadémia tagjának, két évvel később kinevezik a cambridge-i egyetem professzorának. Sínen lenne az élete, ha éppenséggel nem lenne megrögzött pacifista. Az első világháború idején a katonai szolgálatot megtagadók mellé áll, amivel kivívja maga ellen a hivatalos körök haragját, amelynek eredményeként 1916-ban elbocsájtják állásából, 1918 elején pedig félévi börtönbüntetésre ítélik. Ő ezt a kényszerpihenőt arra használja fel, hogy megírja Bevezetés a matematikai filozófiába című művét.

1920-ban ismét megnősül, ezt követően Kínában és Szovjet-Oroszországban tölt el hosszabb időt, Leninnel is találkozik. Tapasztalatait A bolsevizmus elmélete és gyakorlata című könyvében összegzi, amelyben nem rejti véka alá a véleményét, megjósolva a későbbi sztálinista rendszer túlkapásait.

A két háború között sokat utazott, emellett maradt ideje, hogy Petersfieldben saját kísérleti iskolát nyisson, amelyet a későbbiekben felesége igazgatott, akitől időközben ugyancsak elvált.

A háborút megelőző időszakban következő, immár harmadik feleségével az Egyesült Államokba költözött, ahol egyetemi tanári kinevezését a bíróság azzal az indokkal törölte, hogy a szexuális szabadosság híve, amit egyetemi katedrájáról is hangoztatott. Hamarosan ismét visszatér Cambridge-ba, ahol az egyetemen tanít. 1945-ben nagy port vert fel A nyugati filozófia története című művével, amelynek hatására a közszolgálati televízió, a BBC műsorainak rendszeres vendége lesz. Országos ismertségét és népszerűségét még csak növeli, amikor 1950-ben megkapja az irodalmi Nobel-díjat.

Negyedszer 1952-ben lépett házasságra. Agg kora ellenére megmaradt meggyőződéses békeharcosnak, amit az is bizonyít, hogy 1954-ben nyilvánosan elítélte a hidrogénbomba kísérleteket a Bikini szigeteknél, majd Albert Einsteinnel és további Nobel-díjasokkal közzétette felhívását a világ tudósait az atomleszerelés érdekében összehívandó konferenciára. Ezt követően az atomleszerelést követelők élére állt, majd 1960-ban létrehozta a Százak Bizottságát, amely polgári engedetlenségre buzdított. Az atomleszerelésért 1961-ben tömeges ülősztrájkot szervezett, amiért két hónap börtönre ítélték. A hatalom hamarosan ráébredt, hogy a nyolcvankilenc éves Nobel-díjas egyetemi tanár fogva tartása túl kínos a számára, így hét nap börtönbüntetés után megromlott egészségi állapotára hivatkozva szabadon engedték. Betegségét illetően elmondható, hogy ezután még csaknem egy évtizedig élt.

Teljes mellszélességgel kiállt a vietnami háború ellen, az atrocitások kivizsgálására Nobel-díjas barátjával, Jean Paul Sartre-val összehívta a Háborús Bűnök Nemzetköz Bíróságát. Az igazságba vetett hite arra sarkallta, hogy haláláig küzdjön az üldözöttek, elnyomottak oldalán. Ahogyan azt egykori Nobel-díjának indoklása is tanúsítja: a humanizmus és a szabad gondolkodás elveinek érvényesítéséért.

Számunkra életműve már amiatt is ismerős, mivel 1932 és 2004 között tizenegy műve jelent meg magyarul.

Eseményekben gazdag, hosszú élete kilencvennyolc éves korában ért véget, a walesi Perhyndeudraeth-ber hunyt el Russel harmadik grófjaként 1970. február 2.-án. Hozzá hasonló széles látókörű tudóst, megrögzött humanistát egyhamar aligha hord hátán a föld.

 Megjelent az Új Szó Tudomány rovatában

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=981 0