A tudománytörténet nagy szerencséjére a legtöbb tudós jó előadó és publicista is, gondolatait világosan, érdekesen tudja megfogalmazni, emiatt oroszlánrészt vállalnak elméleteik elfogadtatásában. Ez egyaránt vonatkozik minden idők három legjelentősebbnek tartott fizikusára, az ókor legjelentősebb zsenijére, szirakuzai Arkhimédészre, a klasszikus fizika megalkotójára, Isaac Newtonra és a huszadik század páratlan zsenijére, Albert Einsteinre. Munkáikat ? ha nem is mindig elméleti cikkeiket, hanem ismeretterjesztő könyveiket – már a kortársak is széles körben olvasták, tekintve, hogy nemcsak a vájt fülűeknek szánták mondandójukat. Az ő tökéletes ellentétük Lev Davidovics Landau, aki soha nem tudta érthetően közölni gondolatait, ennek ellenére minden idők legterjedelmesebb és legátfogóbb tudományos művének, a tízkötetes Elméleti fizikának szerzőjeként tartjuk számon, amely a mintegy tizenötezer gépelt oldalnyi terjedelmével minden bizonnyal a Guiness rekordok könyvében örökre biztosította számára az első helyet. Az elmondottak fényében aligha meglepő, hogy e grandiózus művet nem ő írta. A témát ismerő kortársak ehhez annyit tesznek hozzá, hogy nem is szerzőtársa fejében született. A Lev Davidovics Landau és Jevgenyij Lifsic által jegyzett hatalmas szellemi alkotást a beavatottak már keletkezése idején úgy jellemezték: ezt a művet nem Landau írta és nem Lifsic találta ki. A fordított szereposztás mindkettejük javára vált: a huszadik századi elméleti fizika egyik egyetemes zsenije fejéből kipattant gondolatokat a kevésbé mély elméleti tudással rendelkező, briliáns publicista öntötte  olyan formába, hogy a kettejük által jegyzett alkotást  minden kultúrnyelvre lefordították és  nemcsak a legutóbbi két emberöltő alatt, de nyugton mondható, hogy az elkövetkező évtizedekben is az elméleti fizikusok legfontosabb kútfője lesz Moszkvától Torontóig, Londontól New Yorkig, Sydneytől Pekingig, vagyis mindenütt, ahol e tudomány kétezer éves eredményeit a legmagasabb szinten kívánják megismerni a jövő tudósai. Ki volt valójában e nagyszerű elme, aki nemcsak közkinccsé tette a fizika eredményeit, de saját elméleti munkásságával oly mértékben járult hozzá a legfontosabb természettudomány eredményeihez, hogy maga is megkapta a Nobel-díjat?

Lev Davidovics Landau

Bakuban, Azerbajdzsán fővárosában látta meg a napvilágot 1908. január 22.-én. Kivételes képességei már kora gyermekkorában megnyilvánultak, erről ő maga ekképp vallott: az integrálszámítást csak tizenhárom éves koromban sajátítottam el, de deriválást azóta ismerem, amióta az eszemet tudom. Pontosításként érdemes megjegyezni, hogy mindkettő napjainkban is egyetemi tananyag. 

Tanulmányait szülővárosában végezte, kezdetben a bakui műszaki főiskolát látogatta, majd átlépett a helyi egyetemre, ahol egyidejűleg két szakot: a matematikai-fizikát és a vegyészetit is látogatta. 1924-ben átlépett a leningrádi egyetemre, ahol 1927-ben elméleti fizikusként végzett. Már ebben az időben feltűnést keltett eredeti gondolataival, amelyeket a szaksajtóban publikált, ennek eredményeképpen másfél éves tanulmányi ösztöndíjat nyert el, amelyet Dánia, Anglia és Svájc kutatóintézeteiben töltött. Az előbbi helyen a Nobel-díjas Niels Bohr munkatársa lett, aki olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy egész életén keresztül egyedüli szellemi vezéreként tisztelte. Hazatérte után a Harkovi fizikai-műszaki intézet munkatársa lett, amely hamarosan ? nem kis mértékben az ő érdemeként ? a szovjet elméleti fizikai kutatások legfontosabb központjává nőtte ki magát. Itt találkozott az épp friss diplomás Jevgenyij Lifsiccel, aki elválaszthatatlan társa lett, annál is inkább, mivel az ő kuszán megfogalmazott, ám annál izgalmasabb felismeréseit könnyen emészthető formába öntötte.

Nyílt titok volt, hogy még a Landau által egyedül jegyzett cikkeket, tanulmányokat, elméleti munkákat is Lifsic fésülte át. Aminek az ad különös jelentőséget, hogy ebben az időben vetődik fel Landauban egy egyetemes fizikakönyv megírásának az ötlete. Ehhez tudni érdemes, hogy ebben az időben már teljesen új matematikai apparátussal dolgoztak a fizikusok, a mátrixok elfogadott matematikai módszerré váltak, és épp Landau nevéhez fűződik a kvantummechanika sűrűségmátrixának a meghatározása. A grandiózus terv szerint több kötetben dolgozták volna fel a legmodernebb matematikai apparátussal a fizika kétezer éves eredményeit. A múlt század harmincas éveinek közepén indult sorozat végül is tíz részesre sikerült, amelynek szellemi vezére és irányítója Lev Landau volt.

Matvej Petrovics Bronstejn

Természetesen több munkatársa is részt vett e nagyszerű mű megírásában ? amelyhez a tudománytörténetben csupán Newton legendás Principiája hasonlítható -, viszont ?névtelenek? is akadnak közöttük.  A Statisztikus Fizika rész szerzőjeként Pitajevszkij és Lifsic szerepel, holott az eredeti változatot Matvej Petrovics Bronstejn írta, akit a kézirat leadása után letartóztattak, majd hamarosan, 1938 nyarán koholt vádak alapján kivégeztek. Sajnálatos módon nemcsak a hazai, de a külföldi kiadásokból is kifelejtették a nevét, ez a méltatlanság napjainkig kísérti e nagyszerű fizikust.

A meglehetősen szabadgondolkodó Landau is gyorsan konfliktusokba keveredett, ez először csak munkahelyi csetepatékban nyilvánult meg, hamarosan azonban az élete is veszélybe került.  1937-ben az egyetem rektorával akasztotta össze a tengelyt, ezért jó barátjához, Pjotr Kapicához fordult segítségért, aki állást ajánlott fel neki az épp megalakított moszkvai fizikai kutatóintézetben, ahol Landau az elméleti fizika főosztályának vezetője lett. Az eredetileg radikálisan burzsoáziaellenes tudós a terror egyre nyilvánvalóbb térhódításának hatására szembefordul korábbi nézeteivel, egyre hangosabban szólal fel a sztálini terror ellen, 1938-ban még egy röpirat megfogalmazásában is részt vesz. Letartóztatják, és minden bizonnyal csak Pjotr Kapica páratlanul bátor kiállásának köszönheti, hogy életben marad: már a letartóztatás napján levelet ír Sztálinnak, egyidejűleg megszervezi a külföldi szolidaritási mozgalmat is, amelynek élére maga Niels Bohr áll.

Landau "őrangyala": Pjotr Kapica

Az elsöprő tiltakozási hullám hatására ? amelyben Nobel-díjas tudósok tucatszám nyilvánítják ki Landauval való szolidaritásukat ? enyhítenek a tudós börtönviszonyain, majd amikor Kapica egy év múltán kemény hangú levelet ír a szovjet külügyminiszternek, Molotovnak, jobbnak látja a hatalom Landaut szabadon bocsátani. Persze tipikusan szovjet feltételekkel: Kapica személyesen felel a volt fogolyért, ami egyben azt is jelenti, hogy a legkisebb politikai megnyilvánulás esetén ő maga is a Gulagra kerül. Az elszenvedett atrocitások hatására Landau a továbbiakban csupán elméleti kutatásoknak szenteli életét. A tudomány nagy szerencséjére. Ugyanis jelentős mértékben járul hozzá a szupra-folyékonyság magyarázatához, a szupravezetés elméletéhez (szerzőtársa a Ginzburg-Landau szupravezetési elméletnek), a plazmafizikához (Landau-féle csillapítás), az elektrodinamika kvantumelméletéhez (Landau-pólus) és a neutrinók kétfázisú elméletének kidolgozásához.

Pjotr Kapica amellett, hogy Landau életét megmentette, személyes szabadságát kockáztatta miatta és közvetlen munkatársául fogadta, beavatta őt a szuperfolyékonyság rejtelmeibe is. A folyékony hidrogén különleges mechanikai tulajdonságait Kapica fedezte fel, amikor megállapította, hogy bizonyos hőmérsékleten egyes folyadékokban megszűnik a súrlódás. Ezen a téren végzett munkásságáért 1978-ban fizikai Nobel-díjjal tüntették ki. De tanítványát, Lev Davidovics Landaut a jelenség elméleti magyarázatáért tizenhat évvel korábban, 1962-ben részesítették ugyanebben az elismerésben. Csakhogy ez az év hajszál híján végzetessé vált számára: súlyos autóbalesetet szenvedett, amelyből haláláig nem gyógyult fel. Hogy egyáltalán túlélte, az a világ tudósai részéről megnyilvánuló szolidaritásnak köszönhető, akik anyagilag segítették rehabilitációját. Talán mondani sem kell, hogy az önfeláldozó atyai jó barát, Pjotr Kapica állt ezúttal is az életéért küzdő tudós mellett.

Balesetének következményeit soha sem heverte ki. Ennek hatására, valamint a megfeszített munka következtében és a börtönbeli szenvedések következményeként hatvan éves korában, 1968. április 1.-én elhunyt. Kivételes tehetségéről nemcsak Nobel-díja és a fizika több területén végzett alapvető jelentőségű munkássága tanúskodik, de az a páratlan tízrészes munka is, amelyet a szó szoros értelmében nem ő írt, de nélküle soha sem látott volna napvilágot, amelynek híján modern elméleti képzésről aligha beszélhetnénk szerte a világ négy sarkán.