Se szeri se száma a tudósokról szóló anekdotáknak, amelyek néha csodabogár mivoltukat kívánják igazolni, máskor  gondolatvilágukba próbálnak betekintést nyújtani. Sok közülük igaz, még több nem, viszont jellemzik a kort, melyben éltek, a légkört melyben alkottak. Amiatt is érdemes közülük néhányat feleleveníteni, mivel  e kiváló elmék emberi mivoltukban közelebb kerülnek hozzánk.

A legrégibb történet a matematika atyjáról, Püthagoraszról  terjedt el a köztudatban. Terjesztői szinte kizárólag matematikatanárok, akik az isteni tudomány ismertetését a derékszögű háromszög törvénye felfedezésével kezdik   Eszerint amikor Püthagorasz rájött arra, hogy az átfogó fölé szerkesztett négyzet területe megegyezik a két befogó fölötti négyzet területének összegével, örömében ezer ökröt áldozott az isteneknek. A történet csattanója, hogy azóta rettegnek az ökrök a matematikától.

A legenda annyira hitelesnek tűnik, hogy akár igaz is lehetne. Csakhogy nem az: történelmi kútforrásokból tudjuk, hogy a püthagoreusok hittek a lélekvándorlásban, emiatt  nem fogyaszthattak húst, tehát ökröt sem áldoztak. Bár egyes korabeli rossznyelvek szerint e tilalom onnan eredt, nehogy véletlenül egyik volt kollégájukat egyék meg…

Nagy Sándor

A nagyközönség körében ugyancsak ismert a mondás, amely szerint a királyok számára sincs  külön út a matematikához. Az már kevésbé, hogy az ókori természettudományos világkép kialakítójától,  Arisztotelésztől származik, aki vásott tanítványát próbálta ezzel féken tartani. A tizennégy éves királyfinak esze ágában sem volt tanulni, őt a kardforgatás jobban érdekelte. Hogy e férfias tevékenység iránti vonzódás nem átmeneti szeszély volt csupán, arra a legjobb példa, hogy négy év múltán ifjú hadvezérként megverte a görög seregeket, majd az elkövetkező tíz évben elfoglalta Perzsiát, Palesztinát, Egyiptomot, Babilont és Indiát. Ekkor már Nagy Sándornak hívták. Viszont Arisztotelész intő szavai mélyen meggyökereztek emlékezetében: dicső hadi tettei mellett megalapítja a róla elnevezett Alexandria városát, az ókor legjelentősebb tudományos központját, amelynek többszázezer tekercses kézirattára civilizációnk legfontosabb kútfőjévé vált.

Isaac Newton

A klasszikus fizika atyjáról Isaac Newtonról makacsul él a legenda, hogy egy fejére esett alma indította el benne a tömegvonzás törvényének felismeréséhez elvezető gondolatsort. Egyértelműen kimutatható, hogy ő enélkül is behatóan foglalkozott a kérdéssel, annál is inkább, mivel kortársa, Robert Hooke a testek egymás közötti vonzásának néhány kérdésében megelőzte őt. Viszont nem tudta newtoni eleganciával képletbe önteni. Így amikor a fizika koronázatlan fejedelme kiadta a fizikatörténet legnagyobb hatású művét, a Principiát, Hooke azzal próbált visszavágni, hogy kijelentette: az egészet ellenfele tőle plagizálta. Newton persze nem maradt adósa. Saját tevékenységét értékelve kiemelte, ?ha messzebbre láttam, mint mások, csak azért volt, mert óriásoknak álltam a vállán?. E riposztja nem épp tapintatos utalás volt Hooke alacsony termetére, akit könnyen a hóna alá kaphatott volna.  A matematika terén viszont ő húzta a rövidebbet:  a szakirodalom nagy része is Gottfried Wilhelm Leibniznek tulajdonítja a függvénytan kidolgozását, holott napjainkra bebizonyosodott Newton elsősége a matematika e területén.

 

Michael Faraday

Az eredetileg könyvkötőnek tanuló Michael Faraday minden idők legnagyobb kísérleti fizikusává nőtte ki magát:  egy személyben felfedezte az elektromágnesség csaknem minden törvényszerűségét. Tevékenységét a laikusok ámulata övezte. Erre a legjellemzőbb példa, hogy amikor 1832-ben az angol miniszterelnök meglátogatta őt kutatólaboratóriumában, az egyik készülékre mutatva rákérdezett: mire jó ez a szerkentyű? Mire Faraday: ?Fogalmam sincs, sir, de annyi szent, hogy egyszer az Ön kormánya adót vet ki rá?. Igaza lett: 1880-ban bevezették a villamos áram termelésére az adót a szigetországban.

A közelmúltban ünnepeltük Jedlik Ányos kétszázadik születésnapját. Ebből az alkalomból a nemzet apraja-nagyja megtanulta, hogy nemcsak a dinamót találta fel, de  villanymotort és villamos kisautót is szerkesztett. A szakemberek mintegy hetven újítását, szerkezetét tartják számon, közöttük szódakészítő masináját.

Találmányainak listájáról azonban  hiányzik egyik legfontosabb nemzeti italunk. Szódakészítő gépének használati utasítása szerint a berendezéssel kellemes savanykás ital készíthető, amelynek élvezete csak fokozható, ha a hölgyek citromlével, a férfiak borral elegyítik. Bizton állítható, használati utasításnak a történelem folyamán nem volt még ekkora foganatja: egy nemzet italává vált a kis- és nagyfröccs, a hosszúlépés, meg a házmester (a “laikusok” kedvéért: ez utóbbi három deci bor két deci szódával,  söröskrigliben felszolgálva). Arról nem is beszélve, hogy megalkotójuk már rég  örök álmát aludta, amikor a gulyáskommunizmus idején megszületett ez utóbbi kistestvére, a tömbházmester, amelyet három házmester alkot.  

Max Planck

Max Planck 1900-ban felállított hipotézisével a kvantummechanika tudományának elindítójává vált. Ennek fényében meglepőnek tűnik, de igaz, nem hitte el, hogy a fény energiaadagokban, kvantumokban terjed. Olyannyira nem, hogy 1913-ban Albert Einsteint a Porosz Tudományos Akadémia tagjainak sorába ajánló értékeléséből nem marad ki elmarasztaló véleménye: ?annak ellenére nagy fizikusnak tartom őt, hogy olyan badarságokban hisz, mint a fény kvantumjellege?. A történet csattanója, hogy Einstein ezért a badarságért kapta meg később a fizikai Nobel-díjat, további négy, legalább ennyire jelentős felfedezését nem méltatták hivatalos elismerésre.

Egy alkalommal a már világhírű Planck elfelejtette, melyik teremben kell előadást tartania. Ezért a tanszéki titkárságra sietett: ?Mondják meg, legyenek szívesek, melyik teremben ad elő Max Planck?? Az ügyeletes hölgy nem sok jóval bíztatta: ?Ne is keresse, fiatalember. Ön még túl fiatal ahhoz, hogy Planck professzor előadását megértse?.

John Joseph Thomson, az elektron felfedezőjének George fia ugyancsak  Nobel-díjas fizikus volt. Kettejük  bensőséges családi kapcsolatának különös gyöngyszeme az egyik fennmaradt levél: ?Kedves apám! Ha adott egy gömbháromszög A, B és C csúcspontokkal… ezt követően négy oldal matematikai levezetés következik, majd az aláírás: fiad George?

Enest Rutherford

Ernest Rutherford, az első használható atommodell megalkotója, a mesterséges elem-átalakítás atyja, kétségkívül  a tudománytörténet legnagyobbjainak egyike. Ennek ellenére soha nem kapta meg  a fizikai Nobel-díjat.  Viszont “fájdalomdíjként” kémiait kapott. Ennek kapcsán a díj átvételekor tartott beszédében nem kis iróniával jegyezte meg, hogy vizsgálatai során sokféle átalakulással találkozott, hosszú ideig tartókkal és egészen rövidekkel, viszont olyan gyorssal soha, ahogyan ő fizikusból kémikussá alakult.

Isaac Rabi Nobel-díjas (akit egyes lelkes ?nobelológusok? nem teljesen indokolatlanul tekintenek magyar származásúnak, hiszen a történelmi Magyarország területéről ? Kárpátaljáról ? kivándorolt magyar  szülők gyermeke, akárcsak a Berlinben született Polányi János) egyszer úgy jellemezte az elméleti fizikust, hogy még a cipőzsinórját sem tudja megkötni. 

Werner Heisenberg

 Ez pontosan ráillett Werner Heisenbergre, aki huszonkét évesen doktori értekezését igyekezett megvédeni. A bizottság  elnöke, a német kísérleti fizika egyik büszkesége, Wilhelm Wien  mentve a menthetőt ? mivel a dolgozatot meglehetősen zavarosnak találta ? feltett az ifjú doktorjelöltnek néhány, egyetemi alsó tagozatosoknak szóló mentőkérdést. Heisenberg egyiket sem tudta megválaszolni.   Wien felháborodása nem ismert határt: ?Ezt a fiatalembert feneketlen tudatlanság jellemzi!? ? csattant fel. A bizottság másik tagja, a témavezető Arnold Sommerfeld, a róla elnevezett atommodell megalkotója teljes mellszélességgel kiállt ifjú kollégája mellett.   “Páratlan tehetség!”? szállt szembe a Nobel-díjas fizikussal. Wien megkegyelmezett az ifjúnak: hagyta átmenni. Nem kellett döntését megbánnia: néhány év múltán  Heisenberg épp e doktori disszertációjáért vehette át a Nobel-díjat. Igaz, elméleti fejtegetésével Wien haláláig nem értett egyet.

Wolfgang Pauli

Nemcsak  Einstein, de Heisenberg és Wolfgang Pauli is megkísérelte megalkotni a természet minden jelenségét leíró, a relativitáselméletet és a kvantummechanikát egyesítő nagy ?világegyenletet?. A Columbia Egyetem nagytermében telt ház előtt megtartott közös előadásukat Pauli  a következő szavakkal zárta: ?Attól félek, hogy túl őrült ez az elmélet?. Az első sorban ülő nagy klasszikus, Niels Bohr hangosan megjegyezte: ?Én meg attól, hogy nem az?. Neki lett igaza: akárcsak Einsteinnek, nekik sem sikerült a két tudományágat összekötő kapcsot megtalálniuk. Azóta sem sikerült senkinek az  elég ?őrült? elméletet felállítania.

Isaac Newtonról jegyezték fel, hogy a Principia írása közben olyan tempóban dolgozott, hogy néha napokig enni is elfelejtett, az is megesett, hogy ebédelni indult, ehelyett az utcára tévedt, ahol felocsúdott, majd – evés nélkül – visszament a dolgozószobájába, hogy folytassa a munkát. Vele szemben

Erwin Schrödinger

Erwin Schrödinger, a róla elnevezett hullámegyenlet kiötlője jóval kellemesebb munkamódszert választott: kibérelt egy kis hegyi villát a svájci Alpokban, ahova édes kettesben a barátnőjével elvonult a karácsonyi ünnepek idejére. Eközben, valószínűleg nem egészen tudósi szórakozottság okán, de hites feleségét otthon felejtette. (Egyébként a két asszonnyal, akik csodával határos módon jó barátnők voltak,  egy háztartásban élt). E kéthetes,  kellemes vakáció eredményeként megszületett a kvantummechanika egyik alappillérét jelentő hullámegyenlete, amelyért hét év múltán átvehette a fizikai Nobel-díjat. Tettével ékesen cáfolta az ókori görög tudósok elméletét, akik szerint épelméjű tudós messze elkerüli a szebbik nem képviselőit, akiknek legfőbb, eléggé el nem ítélhető tevékenysége, hogy levágják a férfiak szárnyait. Bár meglehet, csak amiatt volt a szabályt erősítő kivétel, mert egyidejűleg két asszonyt szeretett.  

A kvantummechanika legendás vezéralakja, akiről bátran állítható, hogy Einstein mellett a legnagyobb hatást tette a huszadik századi fizikára, az osztrák Wolfgang Pauli leplezetlen őszinteségétől sokan rettegtek. Az atombomba előállításának egyik későbbi kulcsfiguráját, Victor Weisskopfot a következőképpen fogadta első munkanapja alkalmából: ?Ah, milyen fiatal és máris ismeretlen?. Egyik aspiránsának tevékenységét a következőképp értékelte: ?Nem azt kifogásolom, hogy Ön lassan gondolkodik, azt kifogásolom, hogy ahhoz képest túl gyorsan publikál?. Maró humora  még a fizika legnagyobb élő alakját, Albert Einsteint sem kímélte. Egyik  fiatal kollégáját az alábbi levél kíséretében küldte el hozzá: ?Ez a fiatalember jó fizikus, bár nem tudja kellőképp megkülönböztetni a matematikát a fizikától. De ez Önt, kedves Mester, valószínűleg nem zavarja majd, mert a szóban forgó különbséget már jó ideje Ön sem érzi?

Pauli zsenialitásának ékes bizonyítéka a fizika egyik máig ismeretlen rejtélyéhez a finomszerkezeti – un. alfa  – állandóhoz fűződő történet. Erről tudni érdemes, hogy azt a valószínűséget adja meg, hogy az atom körül keringő elektron kibocsájt-e vagy elnyel egy-egy fotont. Értéke 1/137,  úgy lehet kiszámítani, hogy az elektrontöltés négyzetét elosztják a fénysebesség és a Planck-állandó szorzatával. A szakemberek számára ez az elektromosságtan (elektrontöltés miatt), a relativitáselmélet (fénysebesség) és a kvantumelmélet (Planck-állandó) közötti kapcsot jelenti. Amióta sikerült megtalálni, azóta törik a fizikusok a fejüket, hogy miért éppen 137 szerepel az eredményben. Heisenberg szerint aki rájön, feloldja a kvantummechanika valamennyi ellentmondását. A történet szerint Wolfgang Pauli – aki a legközelebb került a megoldáshoz – a mennybe kerülve tudományos érdemei elismeréseképp találkozhat az Istennel, aki abban a kegyben részesíti, hogy válaszol egy kérdésére. Pauli természetesen élete nagy rejtélyére kíváncsi: miért egyenlő alfa egy per százharminchéttel? Az Úr elmosolyodik, sorban írja az egyenleteket a táblára. Hirtelen mocorgásra lesz figyelmes. Megfordul, látja, hogy Pauli nyújtogatja a kezét: das ist Falsch! (az ott hibás) –  mutat az egyik sorra. Az viszont tény, hogy saját sorsát befolyásoló mágikus számnak tekintette a fenti számot. Olyannyira, hogy egy kritikus operáció előtt, amikor egyik munkatársa meglátogatta, kiküldte őt megnézni a szobaszámot. Az ajtón a 137-es állt. A huszadik század legprecízebb fizikusa biztosra vette:  az égi jel arra utal, hamarosan rákérdezhet a dilemmára. Ezúttal sem tévedett: pár nap múltán  elhagyta az árnyékvilágot.

Albert Einstein

Kötetnyi irodalma van az Einstein anekdotáknak, amelyek mögül feldereng legendás fanyar humora. Egyik alkalommal állítólag egy újságírónak legújabb tevékenységét firtató kérdésére azt felelte: “most a relativitással foglalkozom. Ezt úgy kell érteni, ha sikerül bebizonyítanom az elméletemet, akkor a németek azt mondják, hogy német, a franciák, hogy európai, az amerikaiak meg hogy az egész emberiségé vagyok. Ha nem sikerül, akkor az amerikaiak azt fogják állítani, hogy egy újabb lökött európai, a franciák, hogy csak egy fantáziátlan német, a németek meg, hogy csak egy flúgos zsidó?       

Azt követően, hogy az első világháború után a dél-afrikai napfogyatkozás alkalmával sikerült igazolni Einstein általános relativitáselméletének helyességét, az Egyesült Államokba látogató tudóst kétszázezres ünneplő tömeg várta a New yorki kikötőben. A város utcáin nyitott fiákeren kocsikázó tudóshoz odahajolt a mellette ülő Charlie Chaplin: ?Látod, kedves Albert, mindkettőnket másért ünnepelnek. Engem azért, mert mindenki megért, téged meg azért, mert senki sem ért meg?

Paul Dirac

Paul Dirac  meg volt győződve arról, hogy a fizikust fiatalon szállja meg leginkább a múzsa. Őt ráadásul a költészeté is homlokon csókolta, amiről  – ahogy azt Leon Lederman Az isteni atom című könyvében leírja –  egyik fiatalkori verse is tanúskodik:

A megvénülés randa kórság,

Fizikusnak nagy veszély,

Halj meg inkább jó korán,

Mint harminc évnél többet élj.

Nagy szerencséjére nem teljesedett be váteszi jóslata. Ugyanis akkor nem vehette volna át a Nobel díjat (a fizikait, nem az irodalmit), amelyet egy évvel a megadott ?legfelsőbb életkor? után ítéltek meg neki, továbbá nem ismerhette volna meg ? újabb egy év elmúltával ? a Neumann Jánoséknál tartott partin  Wigner Jenő Manci húgát, akivel egy életen át (csaknem fél évszázadig!) boldog házasságban élt.  

Enrico Fermi

Enrico Fermi Nobel-díjas fizikus készítette el Szilárd Leóval közösen a világ első atommáglyáját. Ez is fényesen bizonyította, hogy személyében szinte ideális szimbiózisban él az elméleti és gyakorlati fizikus. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy kivételes  művészi hajlammal is megáldotta a sors. Ennek tanújelét  a brookhaveni kutatóintézet közelében, a Long  Islandi tengerparton adta, ahol fizikus barátaival homokszobrász versenyt rendezett. Igazi latinos olasz módjára felszólította kollégáit, hogy női aktokat formázzanak a nedves homokból. Az ő műalkotása  olyan tökéletesre sikeredett, hogy  sürgősen szét kellett rombolni, nehogy botrányt csapjanak a közelben csemetéikkel fürdőző prűd anyukák.

A későbbi, 1988-as fizikai Nobel-díjas  Leon Lederman fiatal kutató korában egy konferencia szünetében Enrico Fermi mellé ült az asztalnál. Lenyűgözve a fizika egyik legnagyobb alakjának közelségétől, megkérdezte, mit szól az elhangzott előadáshoz, létezik-e szerinte a ká-nulla-kettő részecske. Fermi hosszasan nézett maga elé, majd megjegyezte: ?Fiatalember, ha én fejben tudnám tartani ezeknek a részecskéknek a nevét, nem fizikusnak, hanem  botanikusnak mentem volna?.

Kármán Tódor

Kármán Tódor egyike volt azon ?marslakóknak?, akik ? ahogy Szilárd Leó megfogalmazta –  rossz angol kiejtésükkel árulták el magukat. Sőt, ennek a legendának első változata az ő nevéhez fűződik. Az történt, hogy az egyik pasadenai  előadására bejött egy kollégája, akivel pár percig beszélgetett, majd folytatta az  előadást. Csakhogy közben nem vette észre, hogy angolról németre váltott. Alighogy befejezte mondókáját, szemrehányást tett az asszisztensénerk, miért nerm figyelmeztette őt. Mire az érintett csak legyintett: “Ugyan már, professzor úr, olyan pocsék az angol kiejtése, hogy senki sem vett észre semmit“.

Sosem titkolta, hogy a legnagyobbak közé sorolja magát. Amikor élete alkonyán felkérték, helyezze el magát a tudománytörténetben, a következőképp válaszolt: ?Ha nagy tudósnak azt nevezzük, akinek nagy ötletei vannak, akkor Einsteint kell elsőnek sorolni. Neki négy nagy ötlete volt. A tudomány történetében talán csak sir Isaac Newton előzi meg őt, mert neki öt vagy hat nagy ötlete volt.  Korunk minden más nagy tudósa csak egy vagy legfeljebb két nagy ötletet mondhat magáénak. Nekem három volt. Lehet azonban, hogy még több. Igen, talán három és fél nagy ötletem?. Amikor szemére vetették, hogy ez szerénytelenségre vall, Goethe idézettel válaszolt: ?Csak a semmirekellőek szerények?.

Kármán Tódor, a  hangnál sebesebb, szuperszonikus repülőgép megszerkesztője, a világ első űrhajógyárának megalapítója, a második világháború idején az amerikai hadsereg egyik kulcsfontosságú tanácsadója volt. Emlékirataiban megírja, hogy a normandiai partraszállást megelőzően a tengerentúli katonákat a gyakorlati életben fontos, tudományos tanácsokkal látták el. Az előadó őrmester  például elmondta, hogy Amerikával ellentétben az Óvilágban  víz nem 212 Fahrenheit-fokon, hanem 90 Celsius-fokon forr. Erre szólásra jelentkezett az egyik újonc: “bocsánat, őrmester úr, de száz fokon“. Rövid töprengés után az előadó: “igaza van fiam, a derékszög forr kilencven fokon”. 

Kármán nyolcvanegy éves korában, 1963-ban kapta meg élete egyik legjelentősebb kitüntetését, az Egyesült Államok tudományokért érdemérmét, amelyet az elnök kezéből kellett átvennie.  A köszvénytől szenvedő agg tudós a kitüntetés helyszínére menve a lépcső tetején megpihent. John Fitzgerald Kennedy elnök hirtelen hozzálépett, a karját nyújtotta, hogy segítsen Kármánnak. Ő nyájasan ránézett az ifjú államfőre, a következő szavakkal hárítva el az ajánlatot: ?Elnök úr, lefelé nincs szükség segítségre, csak felfelé?. 

A hatvanas-hetvenes évek folyamán sorra tüntettek a különféle civil szervezetek az Egyesült Államokban az atomenergia felhasználása ellen. Mivel az FBI szakértői attól tartottak, hogy a világ legnagyobb részecskegyorsítója, a Fermilab sem kerüli el a tüntetők haragját, meglátogatták az intézmény igazgatóját, hogy az általa kidolgozott biztonsági intézkedéseket vitassák meg vele. Robert Wilson, aki néhány év múltán,  1979-ben kapta meg a   Nobel-díjat, megnyugtatta az ügynököket: ?Mindenre felkészültem. Ha idejönnek, tartok nekik egy fizikaórát?. Hogy mennyire hatékonynak bizonyult óvintézkedése, arra a legjobb példa, hogy a legutóbbi csaknem negyven évben egyetlen tüntető sem közelítette meg a világ részecskefizikájának legnagyobb fellegvárát.

Leon Lederman

Leon Lederman  egy alkalommal a helyiérdekű vasúton igyekezett  a munkahelyére. Az egyik állomáson  az elmegyógyintézet vagy egy tucat ápoltja szállt fel, köréje telepedtek. Alighogy elindult a szerelvény, a felügyeletükkel megbízott ápolónő létszámolvasást tartott: Egy-kettő-három-négy… maga kicsoda? ?Kérem szépen, én Leon Lederman Nobel díjas fizikus, a Fermilab igazgatója vagyok?. Az ápolónő arcán fáradt mosoly suhant át: …öt-hat-.hét- nyolc…    

A vallás és tudomány különös kapcsolata tárul fel Leon Lederman igaz történetéből. Fiatal fizikus korában készített egy ködkamrát. Ez a szerkezet meglehetősen kényes jószág: vagy nem hajlandó a részecskéket jelezni, vagy ellenkezőleg: a novemberi reggelhez hasonló sűrű ködöt produkál. Ezért elhatározta, hogy újszülöttnek kijáró áldást, bruchát kér rá a rabbitól. Az ortodox rabbi rákérdezett: ?Mi az a ködkamra?? Amikor meglátta, rövid úton kipenderítette a fizikust. A konzervatív rabbi hosszasan szemlélte a kicsikét, majd mentegetőzve elutasította: ?Tudod fiam, a Törvény…. bruchát csak újszülöttre mondhatok?. Mit tehetett, elment a reformista rabbihoz: ?Kérlek mondj egy bruchát a ködkamrámra?.

?Bruchát? Mi az a brucha??

Az elmaradt áldás ellenére Lederman igazán szerencsés fickónak mondhatja magát: egészen a világ legnagyobb részecskegyorsítója, a csaknem háromezer alkalmazottal működő Fermilab igazgatói tisztéig vitte, a fizikai Nobel-díjat pedig 1988-ban vehette át a svéd király kezéből.

Szilárd Leó

Végül érdemes újonnan feleleveníteni a marslakók legismertebb legendáját – összesen négy változat forog közszájon -,   amelyet Francis Crick, a DNS kettős spiráljának felfedezője jegyzett fel, aki ezért 1962-ben részesült Nobel-díjban. A Szilárd Leó nevéhez kapcsolódó változat szerint  egy fogadáson Enrico Fermi népes társaságban a civilizációk kialakulásának folyamatáról elmélkedett. Elmondása szerint a Tejútrendszerben legalább százmillió, a mi Napunkhoz hasonló csillag van. Ebből több millió körül  a Földünkhöz hasonló bolygó kering.  Tehát szükségszerű, hogy egynéhányon közülük a miénkhez hasonló élőlények és civilizációk alakultak ki.  Viszont ha ezek sokkal fejlettebbek nálunk, akkor esetleg égi vándorútra kelnek, hogy meglátogassák a környező élőlényeket. Miután megszólalásig hasonlítanak az emberekre, a látogatásukat talán észre sem vesszük. Ha pedig itt vannak közöttünk e rendkívül intelligens lények, hogyan ismerjük fel őket? – tette fel a szónoki kérdést. Ezt a közelében álló  Szilárd Leó nem hagyhatta ki: “Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat”.

A történelemtudomány legfontosabb tanulsága,

Hogy az emberiség nem tanul saját történelméből.

Albert Einstein

?Az országban feszültség van? Kétszázhúsz Volt. Volt, mert ellopták?. Hofi Géza egy emberöltő óta klasszikussá nemesedett szösszenete pontosan jelzi az egykori hazai közállapotokat. Azóta volt rendszerváltás, meg miegyéb, de a kérdés újonnan feltehető, sőt, a globalizáció egyre nagyobb térhódításával kiterjeszthető: Európában feszültség van? A válasz ezúttal egyszerű igen, azt is hozzátéve: nemcsak van, de lesz is. Hogy miért? Mert az országokért felelős személyeknek illik tudni, hogy mit és miért irányítanak, így felmérniük, hogy egy adott helyzetben miként kell, szabad, lehet cselekedniük. Ez az egyre markánsabban kirajzolódó Európai Unióra tökéletesen érvényes.

Magyarként igazán büszkék lehetünk arra, hogy épp egy hazánkfia fogalmazta meg az épp kirajzolódó egységes gazdasági-politikai rendszer fejlődésének egyes állomásait. Balassa Béla (1928-1991) közgazdász, a Yale Egyetem egykori tanársegéde, a John Hopkins Egyetem munkatársa, a Világbank tanácsadója, az Összehasonlító Közgazdasági Szövetség elnöke már jó néhány évtizede megfogalmazta, hogy az Európai Unióra öt fejlődési fokozat vár:

 1. Szabadkereskedelmi övezet kialakulása, amikor szabadon kereskednek az árukkal, áramolnak a szolgáltatások, a tagok egymással szemben lebontják a vámokat, eltörlik a mennyiségi korlátokat, de harmadik állammal szemben mindenki maga állapít meg tarifákat. 

2.  A vámunió, amelynek keretén belül harmonizálják a vámokat harmadik államok irányába, azt követően, hogy egymás között már eltörölték.

3. Egységes, közös belső piac: az áruk és szolgáltatások mellett a tőke és munkaerő is szabadon áramolhat, viszont a tagállamok kapnak időt ennek bevezetésére 3+5+2 évet.

4. Gazdasági és Monetáris Unió (EMU), amelyben a tagállamok gazdaságukat, gazdaságpolitikájukat összehangolják, monetáris- és árfolyam politikájukat átengedik a központnak, miközben költségvetési politikájuk állami kézben marad. Bevezetik a közös valutát.

5. Megvalósítják a politikai uniót, ennek keretén belül már a politikai intézmények is összefonódnak, ezáltal megszűnnek az önálló államok.

Mi is történt a hétvégén? Kiderült, hogy a negyedik fokozatban leledző, közös valutát használó tagállamok csak úgy maradhatnak talpon, ha megakadályozzák azon tagjaik pénzherdálását, akik többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek. Vagyis a nettó befizetők, akik jórészt ezt a folyamatot pénzelték, bekeményítettek. Persze felvetődik a kérdés, hogy nem sétáltak-e be a csapdába azok az országok, akik ez idáig csupán haszonélvezői voltak az eddigi folyamatoknak? Józan ésszel felmérve szinte biztos, hogy senki sem hitte el, hogy a sokszorosan megkozmetikázott adataik a valós helyzeten alapulnak. Most viszont már aligha van választásuk: amennyiben kilépnek a közös valutából, nyomorba és káoszba süllyednek, így maradniuk kell, esetleg többszörösen kitermelve azt az összeget, amelyet hitelben elköltöttek.

Egyes állami vezetők őszintén megdöbbentek attól a lehetőségtől, hogy önállóságuk egy részét át kell ruházniuk a brüsszeli központra. Ha ismerik Balassa elméletét, tudniuk kell, hogy ez még csak a kezdet: az ötödik fokozat azt jelenti, hogy teljesen megszűnik az állami szuverenitás. Kialakul az egyközpontú Európai Egyesült Államok. Ami egyáltalán nem lesz zökkenőmentes. Balassa ugyanis kollégájával, Paul Samuelson-nal arra is felfigyelt, hogy a munkaerő az egyes tagországokban korántsem azonos termelékenységű: a szegényebb országokban kisebb hatásfokú, mint a gazdag országokban a külkereskedelmi forgalomba kerülő áruk szektorában, de a nemzetközi termelékenységi különbségek a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő szektorban elhanyagolhatók. Ha a külforgalomba kerülő javak árai nagyjából azonosak minden országban, akkor viszont a szegény országok külforgalomba kerülő ágazataiban az alacsonyabb termelékenység a külföldieknél alacsonyabb béreket jelent, alacsonyabb termelési költségeket a külforgalomba nem kerülő áruknál, és ennél fogva a külforgalomba nem kerülő áruk alacsonyabb árait. A gazdag országok a külkereskedelmi forgalomba kerülő szektor magasabb termelékenységével a külforgalomba nem kerülő áruk magasabb árára és magasabb árszínvonalra lesznek hajlamosak. Másrészről a felzárkózó országokban a termelékenység javulása eltérő sebességgel megy végbe a gazdaság egyes ágazataiban. A külkereskedelmi forgalomba kerülő termékeknél a termelékenység javulása nagyobb, ami nagyobb nominális bérnövekedést tesz lehetővé. A béremelkedés azonban átgyűrűzik azokba az ágazatokba is, ahol a termelékenység nem növekedett. Az emiatti indokolatlan béremelkedésnek ? az árszínvonal növekedésén keresztül ? végső soron inflációs hatása lesz. Ami persze nem kis feszültséget okoz, különösen az egységes valuta használata esetén, ahol pénzügyi eszközökkel már lehetetlen beavatkozni az egyes államokon/régiókon belül. Mondhatnánk, hogy a végeredmény aligha tudható. Ezen a ponton érdemes felidézni Albert Einstein zseniális meglátását. Ugyanis volt már ilyen tájainkon: Római Birodalom volt a neve.

Legyinthetnénk: ugyan már, hol van a tavalyi hó? Ezerötszáz éve befellegzett ennek a nagyhatalomnak. Politikailag valóban, viszont a szelleme ? még ha nem is veszünk róla tudomást ? napjainkban is itt van közöttünk. Minden városunk a kétezer évvel ezelőtt élt mesterek elvei szerint tagolódik negyedekre, utcákra, terekre. Amikor ájultan nézzük a nem is oly régen, mindössze száz éve épült csodálatos palotákat, a klasszicista stílusban épp a görög-római örökség él bennünk tovább. A legmodernebbnek tekintett jogrendszer sem létezne a rómaiak által lefektetett elvek nélkül. Viszont a klasszikus mondást sem szabad elfelejtenünk: minden út Rómába vezet. Ami átvitt értelemben ugyan azt jelentette, hogy a fontos döntések ott születnek, de ennek megvolt a valóságalapja: a birodalom hatszáz éves fennállása alatt háromszázezer kilométer utat építettek ki. Nem is akármilyet: kőlapokkal burkoltat, amelyek nagy része ma is használatban van, csak épp a múlt században ráterített aszfaltréteg miatt ez nem látszik. Ebből a birodalmi felépítésből egyértelműen következett: az emberek, a gondolatok, az áruk a pénz a központ felé vette az irányt. Volt hatalmi-politikai-gazdasági centrum és volt periféria. Ha feltámadnának korai őseink, megmondhatnák: itt a Limes Romanus mentén kissé másként éltek, mint a fényes fővárosban. Akárcsak napjainkban a schengeni határok mentén: hiába termeljük ki a statisztikák szerint az unió átlagának háromnegyedét, a fizetések nem ugyanekkorák, ennek csak egyötöde. Álmokat kerget, aki azt hiszi, hogy valaha is felzárkóznak a nyugat-európai átlaghoz. Már Róma uralkodásának idején volt vagy százötven éves elmaradottságunk a fejlett vidékekhez viszonyítva. Az elmúlt kétezer évben ez mit sem változott. Nem nehéz borítékolni, hogy jövőben is ugyanez lesz a helyzet. Hogy miért? A fejlett államok lakossága folyamatosan csökken. Elemi érdekük új munkaerő megszerzése. Amely lehetőleg legyen európai. Hiszen magasan képzett, a Kelet-Európából és a Balkánról jövők pedig könnyen beolvadnak nyelvileg, kulturálisan és vallásilag nem is nagyon kell, hiszen ez közös bennünk.  Aki elmegy, megkapja az esélyt a magasabb életszínvonalra, az emberibb életre, aki marad ? mert öreg, beteg, vagy csak túl nagy benne a félsz ? kénytelen lesz megelégedni a jelenlegihez képest egy kicsit jobb viszonyokkal.

Hogyan is fogalmazta meg Metternich Kelemen hírhedt definícióját? Európa a Lajtánál végződik. Ott kezdődik a Balkán. Mondhatnánk, ez csak a tizenkilencedik században volt érvényes. Ha tükörbe nézünk, látva a mai viszonyokat, lehangoltan tehetjük hozzá: Meg a többi században. Mert ez a fejlett Nyugat érdeke. Mert ez a mi beletörődésünk gyümölcse. A többi szófia beszéd.   

Idestova három évtizede annak, hogy a pozsonyi finn kereskedelmi kirendeltségen akadt dolgom: üzleti partneremet kellett meglátogatnom néhány ügyes-bajos kérdésben. Az Új Szó akkori szerkesztőségével csaknem szemben álló, Gorkij utcai épületet könnyen megtaláltam, viszont hosszasan tanulmányoztam a bejáratnál elhelyezett táblát. Úgy tűnt, hogy az idegen nyelvű szöveg jóval hosszabb a szlováknál. Ezek szerint nyelvrokonaink meglehetősen szószátyárak, nyugtáztam magamban, majd felballagtam a második emeleti irodába. A tárgyalás végén a kirendeltség vezető munkatársát, S. mérnököt megkérdeztem, hogy mi az oka a hosszú finn szövegnek. Ő értetlenül nézett rám: ?Hát maga nem tudja, hogy Finnországban a svéd hivatalos nyelv??. Döbbent arcom láttán elmosolyodott: ?Tudom, hogy maguk, magyarok kétszer annyian vannak itt nálunk, a részarányuk is duplája a lakosság keretén belül, de hát Finnország egy demokratikus, európai állam?.  Eme apró cinkosság határozottan jól esett, hiszen szlovák értelmiségi körökben egyre nyíltabban hangoztatták már ebben az időben, hogy a dolgok helytelen irányban mennek. Ez egyben reményt is nyújtott, hogy változás esetén talán jobbra fordulhatnak saját ügyeink is.

A helyzet ebben az időben a lehető legrosszabb volt: egyre hevesebb támadásokat intéztek iskoláink ellen, hamarosan már börtönnel is fenyegették azokat, akik ki mertek állni legalapvetőbb emberi jogunk, az anyanyelvi oktatás mellett. Így aztán, bár nem hittem, hogy megérem egy demokratikus rendszer kialakulását, azért reménnyel töltött el, ha ez egykoron bekövetkezik, talán a mi legalapvetőbb gondunk is rendeződik.

Munkahelyemre visszatérvén, átszellemült arckifejezésemet látván, kollégáim rákérdeztek: merre voltál? Európában ? feleltem. A történetet hallván összenéztek: úgy látszik, ezek a magyarok nem férnek a bőrükbe. Ez az epizód visszarántott a valóságba.

Egy évtized sem telt el, amikor a vasfüggöny leomlásával úgy tűnt,  elérhető közelségbe került, hogy az internacionalizmus álságos jelszavával folytatott elnemzetlenítést végre felváltja a józan ész hatalma. Annál is inkább, mivel számomra természetes volt, hogy Dana K.-nak, kedves munkatársnőmnek ? annak ellenére, hogy földrajzból és történelemből jóval jobb volt nálam -, fogalma sem volt arról, hogy hol rendezték meg a potsdami konferenciát. Rövid úton tisztáztuk, hogy csak arról van szó, az érintett várost Postupimként ismeri. Jót derültünk azon, hogy nekem köszönheti, ha egyszer elvetődik Berlinbe, akkor kérdezősködés nélkül is megtalálja a közelben fekvő nevezetes települést. Ugyanígy természetesnek vettem azt is, hogy olyan városokba vágyik, mint Viedeň (Bécs), Dráždany (Drezda), Lipsko (Lipcse), vagy Benátky (Velence). Akkor sem kaptam le a fogasról őseim rozsdamarta véres kardját, amikor Ostrihomot (Esztergtom), Vacovot (Vác), Budapeštet, Miškovect (Miskolc), Debrecínt (Debrecen), Segedínt (Szeged), Päťkostoliet (Pécs) vagy éppen Blatný Potokot (Sárospatak) emlegette.  Viszont ő sem botránkozott meg azon, hogy én a régi történelmi események kapcsán az ő anyanyelvén Prešporoknak hívtam az egykori  koronázó várost, sőt magyarul is kiejthettem Pozsony nevét. Természetes ösztöneiben ott élt, hogy mindenki annak nevezze a környezetében és akár a távoli vidékeken előforduló dolgokat, aminek saját nyelvi közmegegyezése alapján akarja. Annál is inkább, mivel még a ?nagy testvér? hazájában is mindenki logikusnak vette azt, hogy Nagy Péter nem Leningrádot, a hős várost, hanem Pétervárt alapította.

Ennek a természetellenes állapotnak a hazai Kánaán bekövetkeztével szerencsére vége szakadt: először is kiderült, hogy átlagon felüli jogokkal rendelkezem, majd újabban azt is megmondják, hogy mi az, amit eddig én másként ismertem. Emiatt egyre gyakrabban kapom azon magam, hogy irigylem a sorsomat. Így aztán nem csoda, hogy elkezdtem sajnálni szegény finnországi svédeket. Még belegondolni is szörnyű, hogy háromszáz-ezernyien kénytelenek tíz svéd nyelvű napilap között válogatni, hogy több rádió- és tévéadó zavarja meg őket helyes véleményük kialakításában. Közben bizonytalanságukat csak növelheti, hogy három felsőfokú tanintézmény (Abo Akademi, Svéd Társadalomtudományi Főiskola, Svéd Közgazdasági és Kereskedelmi Főiskola) között kell tétován választaniuk? bizonyára a szeparatizmus melegágya a finnországi svéd egyházmegye? a svéd laktanyáról már nem is szólva, ahol az őrmester saját anyanyelvükön ordítozik velük. Bár ezt az elkorcsosult helyzetet látva még az is elképzelhető, hogy a hangját sem meri felemelni. A svéd irredentizmus melegágya lehet a független iskolarendszer, ahol olyan tankönyveket adnak ki, amibe a többségi nemzetnek, vagyis a finneknek nincs beleszólása, úgy nevezik a településeket, helységeket, hegyeket és völgyeket, folyókat és tavakat, ahogyan az nekik tetszik.

Nyugodtan borítékolható, hogy csak rosszat szül  Kalevala országában, amikor mindazon településeket kétnyelvűnek tekintik, amelyekben a svéd lakosság aránya eléri a nyolc százalékot, miközben a nagyvárosokban ugyanennek a státusznak a megszerzéséhez elegendő háromezer svéd ajkú állampolgár.

Az utóbbi időben egyre többet gondolok S. mérnök úrra, akivel bő két évtizeddel ezelőtt megszakadt a kapcsolatom. Őszintén remélem, hogy jó egészségnek örvend. Hosszú élet helyett csak azt kívánom neki, hogy érje meg Balassi Bálint, Batsányi János, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Nagy László, Németh László, Örkény István csodálatos nyelvének, édes anyanyelvemnek egyenjogúsítását a szülőföldemen. Hogy nekem is oly sanyarú sors jusson ki, mint a finnországi svédeknek.  Gyanítom, amikor ez beteljesül, akkor a Guiness-rekordok könyvében toronymagasan vezetni fogja a legidősebb földlakók listáját. A finnek meg jobban teszik, ha tanulnak azoktól az országoktól (tippem is van, hol szerezhetnék meg értékes tapasztalataikat), ahol átlagon felül biztosítottak a kisebbségek jogai. Nyugodtan állítható, van mit behozniuk. 

1. Könyvnyomtatás

Meglehetősen ártatlanul következett be az első áttörés: Johann Gutenberg (1400 k. ? 1468) feltalálta a mozgatható betűkkel dolgozó nyomdát. Kevéssé tudott ugyan, de a könyvnyomtatást már az ókorban ismerték, mint oly sok mást (puskapor, papír, üveg, iránytű, porcelán stb.) ezt is a kínaiak találták fel. Ebben az időben viszont a könyvoldal teljes szövegét egy falapon egyszerre kivésték, erről készültek a másolatok. A módszert Európába adaptálván kiderült, hogy alig használható: a távol-keleti országban képírást használnak, ahol egy-egy jelnek egy szó vagy fogalom felel meg, így az aprólékos munkával kifaragott oldal többszörösét tartalmazta a betűírással kivésett szövegnek. Annyira meghosszabbította ez az előkészítő munkákat, hogy a vele készült könyv árban sem tudott versenyezni a kódexszel, a kivitelezés minőségéről már nem is szólva. A cserélhető betűk alkalmazása viszont annyira lerövidítette a tördelést (a fogalom is ebben az időben alakult ki), hogy kezdetben a felére, majd a negyedére csökkentek a könyvárak. Gutenberg találmánya szabályos információs forradalmat robbantott ki: az idő teltével egyre olcsóbbak lettek a nyomtatványok, ami rendkívül hatékony fegyverré vált az egyeduralkodó eszmék elleni küzdelemben. A hamarosan életre hívott protestáns mozgalmak nagyrészt Gutenbergnek köszönhetik, hogy a következő század folyamán meg tudták törni a katolikus egyház egyeduralmát. Ekkor bizonyosodott be először, hogy a műszaki találmány képes a fennálló rend lebontására.

2. Modern természettudományos világkép

Az arisztotelészi tanokra támaszkodó középkori természettudományos világnézet valós tapasztalatokon alapult. A kocsit húznia kellett a lovaknak, különben megállt. Tehát a mozgás fenntartásához erő kell. A Nap reggel felkel, este lenyugszik, a Hold és a csillagok jól érzékelhetően keringenek a mozdulatlan Föld körül, vagyis a világmindenség központjában foglalunk helyet. Bármilyen irányban is utazunk, mindig egyenes a látóhatár, tehát bolygónk lapos, mint a palacsinta. Azt ugyan még meg tudták magyarázni, hogy az égitesteket isteni akarat mozgatja, arra viszont még a legokosabb csillagász sem tudott felelni, ha a Nap és a Hold körpályán kering, miért nem érvényes a szabad szemmel is jól látható Marsra és a Vénuszra.

Erre az első választ egy lengyel csillagász, Nicolaus Copernikus (1473-1543) adta meg, aki a Nap köré rendezte ? Földünkkel együtt – a bolygókat, körpályára kényszerítette a rakoncátlan Marsot és Vénuszt is. Persze volt annyi esze, hogy életében ezt a felismerését nem hozta nyilvánosságra, mint kiderült, nagyon is jól tette: sok kellemetlenségtől óvta meg magát, amibe ez idő tájt pörköléssel egybekötött máglyarakás is belefért, amit persze fából és nem burgonyából készítettek. Az igazi áttörést viszont a Koperernikusz halálának centenáriumán  született Isaac Newton (1643-1727) hozta el, aki minden idők legnagyobb hatású tudományos művében A természetfilozófia matematikai alapjaiban –  amely Principia néven vonult be a köztudatba ? kimondja a döbbenet erejével ható tételeit: nem a mozgás fenntartásához, hanem a mozgásállapot megváltoztatásához kell erő, Földünk gömbölyű és a Nap körül kering, a bolygórendszereket a tömegvonzás tartja össze, ugyanez az erő akadályozza meg a déli félteke lakóit abban, hogy leessenek  a földről, annak ellenére, hogy fejjel lefelé ?lógnak?. Az 1687-ben kiadott mű az egész társadalmat felbolygatta. Hatására ? és az angol toleranciára ? jellemző, hogy még a vidéki lelkészek is fordítottak belőle (a szerző latinul írta), hogy megismertessék írástudatlan híveikkel. Newton oroszlánrészt vállalt a modern természettudományos gondolkodás elterjesztésében, így teljesen logikus, hogy a hamarosan bekövetkezö ipari forradalom bölcsője a szigetországban ringott.

3. Első ipari forradalom

A harmadik nagy ötlet voltaképpen írni-olvasni alig tudó, ám a fizikát nagyon is tisztelő aranykezű mesteremberek fejéből pattant ki. Az is igaz, hiába forgatták volna a legokosabb könyveket, a hő hatásáról nem találtak benne szinte semmit. Ez viszont nem akadályozta meg őket abban, hogy a vízgőzt megpróbálják munkára fogni. Olyannyira, hogy amikor ez sikerült, a fizikusok csak a fejüket vakarták, el sem tudták képzelni mitől működik; el is nevezték a gőzgépet bölcs, azaz filozofikus gépnek.

Thomas Savery (1650-1715) volt az első, aki bebizonyította, hogy a gőz képes a dugattyú megemelésére. Ennél sokkal többre nem futotta a képességeiből, viszont volt annyira élelmes, hogy szabadalmaztatta a gőz gyakorlati felhasználását.

Thomas Newcomen

Így aztán Thomas Newcomen (1664-1729) kénytelen volt Saveryhez beállni, ha nem akarta kockáztatni a bírósági pert. Ennek az aranykezű mesternek a keze alól került ki a világ első működő gőzgépe, amelynek volt egy számottevő hibája: a gőz nyomásának emelkedésével megnőtt a fordulatszáma. A filozofikus gép végső alakját James Watt (1736-1819) adta meg a centrifugál-szabályozó beiktatásával. Két igazi mester nevét még meg kell említeni: Robert Fulton (1765-1815) a gőzhajót, George Stephenson (1781-1848) a gőzmozdonyt szerkesztette meg. A tudományos eredményekkel ellentétben ezeket a találmányokat nagy figyelemmel kísérte a legszélesebb közönség, bemutatóik szenzációszámba mentek. Aligha csodálható, hiszen ha csak a gőzmozdonyt vesszük, már első útján harminc kilométeres sebességgel száguldott, egy évbe sem telt, hogy ezt megkétszerezze. A társadalmi következmények viharos gyorsasággal következtek be: kialakultak a milliós gyárvárosok, a kistermelőktől elszedték-elcsalták a földjüket, hogy birkalegelővé változtassák, ennek nyomán kialakult a világhírű angol textilipar; a nyersanyagokat és az árut korábban elképzelhetetlen távolságokra és mennyiségben szállították, a társadalmi szerkezet teljesen átalakult: győzött a kapitalizmus. Ami az egyik oldalon kevesek mérhetetlen meggazdagodását, a másik oldalon milliók kiszolgáltatottságát, a létbizonytalanságtól való rettegését hozta el, melynek nyomán kialakultak az érdekvédő és munkásszervezetek.

4. Második ipari forradalom: a villamosság győzelme

Már az eddigi találmányok miatt is megérdemli a XIX. század, hogy a gépek századának nevezzék. De a java még hátra volt: a villamosság gyakorlati alkalmazása elindította a második ipari forradalmat. Az előzmények Magyarországra és Angliába nyúlnak: Jedlik Ányos István (1800-1895)  és Michael Faraday (1791 ? 1867) egymástól függetlenül megszerkesztik az első kísérleti áraramfejlesztőt és villamos motort. E, negyedik nagy ötlet gyakorlati megvalósítása már két kontinensen zajlott: Amerikában Thomas Alva Edison (1847-1931) a dinamó megszerkesztésével és mintegy kétezer szabadalmával, a horvát származású Nikola Tesla (1856-1943) többfázisú áramrendszerével, Európában Werner Siemens (1816-1892) villamos motorjával, Bláthy Ottó Titusz (1860-1939), Zipernowsky Károly (1853-1942) és Déry Miksa (1854-1938) pedig zárt vasmagú transzformátorával járult hozzá a modern polgári életforma kialakulásához. E kiváló elmék tevékenysége nyomán már az energia is szinte korlátlan távolságokra lett szállítható, ráadásul a villamos konnektorok által a háztartásokban is megjelent, segítségével sok hasznos villamos gép tette könyebbé a mindennapi életet. Mint hamarosan kiderült, a villamosság megalapozta az ötödik nagy ötletet, amely elhozta az újabb információs forradalmat.

5. Az elektronikus kunyhó

Az elektronikus hírközlés bölcsőjét James Clerk Maxwell (1831 ? 1879) skót fizikus ringatta, aki rövid élete alatt megalkotta a róla elnevezett négy egyenletet, melyek napjainkig a legtökéletesebben írják le az elektromágnesség minden fizikai jellemzőjét. Az ugyancsak kurta életű német zseni, Heinrich Hertz (1857-1894) rezgőkörének megalkotásával már a gyakorlatban is megmutatta, hogyan kelthetők elektromágneses rezgések. A gyakorlati megvalósításig már nem jutott el, mindössze harminchét éves volt, amikor eltávozott az élők sorából. Az általa megkezdett kutatásokat Alekszander Sztyepanovics Popov (1859-1906), Gugliemo Marconi (1874-1937) és Karl Ferdinand Braun (1850-1918) folytatta a rádió feltalálásával.

Popov

Ezzel a világ szinte egyetlen hatalmas faluvá változott. Hogy mekkora áttörést jelentett az elektronikus hírközlés megjelenése, arra a legjobb példa, hogy a tragédiájáról elhíresült Titanicon és Angliában egyszerre jelent meg ? a szikratávírónak köszönhetően –  a londoni Times legújabb száma. A hanghoz hamarosan kép is társult: a múlt század húszas éveiben megalkották a televíziót, amelynek mai, elektronikus formáját Vladimir Kozmich Zvorikin (1888-1982) Amerikában működő orosz, a színes tévét pedig Goldmark C. Péter (1906-1977) magyar mérnök találta fel. Mindkét eszközdöntő mértékben járult hozzá a kommunisztikus rendszerek bukásához: emberek milliói hallgatták a nyugati adókat (Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, Deutsche Welle stb.) úgy képzelve, hogy az Óperencián túl még a kerítés is kolbászból van. Örökké megmarad emlékezetemben, ahogy fejvesztve kapcsoltunk át a bécsi tévé reklámjaira(!), nyálunkat csorgatva, hogy milyen jó nekik. Azóta ezt az érzést mi is megtapasztalhattuk.

6. Napjaink fizikai világképe

A tizenkilencedik század végén úgy tűnt, befejeződött a fizika fejlődése, csupán néhány állandó pontosítása vár a jövő tudósaira. Ahogy egykoron, a Mars és Vénusz rendellenes mozgása kapcsán, ezúttal is volt egy tisztázatlan kérdés: hogyan terjed a fény a légüres térben? Egyáltalán, hullámzás-e vagy részecske?

Albert Einstein

A kérdésre Albert Einstein (1879-1955) 1905-ben adta meg a választ A mozgó testek elektrodinamikájáról és A fény kettős természetéről című tanulmányaiban. Az előbbi okozta a nagyobb felfordulást: ebben tényként közli, hogy a fénysebesség állandó, mindig egyformán terjed, aminek észbontó követkeménye, ha két tárgy fénysebességgel távolodik egymástól, közöttük nem két, csupán egy fénysebességnyi a különbség; a testek tömege és mérete is a mozgásállapotuktól függően változik, ráadásul a gyorsabban mozgó rendszerekben lelassul az idő folyása. Vagyis mindhárom jellemző, amit Arisztotelész, sőt Newton óta állandónak hittünk, nagyon is változó. Csupán kis sebességek esetén nem mérhető. A fény jellegéről közölt tanulmánya kisebb vihart kavart, érdekes módon épp Max Planck (1858-1947) utasította el a legvehemensebben, pedig ő volt a kvantumhipotézis felállítója azzal a felismeréssel, a fényforrások nem folyamatosan, hanem szakaszosan sugároznak. Einstein kvantumelméletét olyannyira elutasította, hogy amikor 1913-ban a Porosz Tudományos Akadémia tagjainak sorába ajánlja, azzal mentegeti fiatal kollégáját, hogy nagy tudósnak tartja annak ellenére, hogy olyan badarságokban hisz, mint a fény kvantumjellege. De Einsteint is utolérte a sorsa: a múlt század húszas éveiben feltűnő fiatal generáció, Paul Dirac (1902-1984), Werner Heisenberg (1901-1976), Wolfgang Pauli (1900-1958) és Erwin Schrödinger (1887-1961) kvantummechanikájának jelentőségét nem ismerte fel, nem bízott abban, hogy lehetetlen egyértelműen megállapítani egyidejűleg egy atomi részecske helyét és mozgásállapotát, jellegét, hogy részecske-e vagy hullám. Ráadásul hamarosan kiderült, még az energiamegmaradás törvényei sem érvényesülnek maradéktalanul a mikrovilágban. Viszont hamarosan ? a hetedik világrengető ötlet kapcsán – kiderült: a természet valójában így működik.

7. Avilághódító parány

Walter Houser Brattain (1902-1987), William Shockley (1910-1989) és John Bardeen (1908-1991) komolyan vették a kvantummechanika eredményeit. Olyannyira, hogy megszerkesztették a napjainkra szédületes karriert befutott tranzisztort. Az 1947-es bemutatón nem aratott fergeteges sikert. Ennek fő oka, hogy külcsínjében leginkább cipőkrémes dobozra emlékeztetett, így a kívülállók nehezen tudták elképzelni, hogy ez az ormótlan eszköz lesz az elektroncső legyőzője. A szakemberek viszont tisztában voltak a belbeccsel: szinte korlátlan mértékben kicsinyíthető. Nyolc év múltán már szenzációszámba ment az első tranzisztoros rádiók megjelenése. Aztán a hatvanas években megalkották az egyetlen szilícium lapocskán tizenkét tranzisztorból kialakított integrált áramkört. A legutóbbi bő negyven évben pedig olyan viharos fejlődés következett be, hogy napjainkban már az egymilliós határt ostromolják a csúcsgyártók. Ez tette lehetővé a CD és DVD lemezjátszók, mobiltelefonok megjelenését és hogy a tudományos központokból a háztartásokba kerüljön a számítógép.

8. Az okos gép diadalmenete

Évtizedekig úgy tűnt, hogy a Neumann János (1903-1957) által 1944-ben megalkotott programvezérelt számítógép utódai csak a tudományos központok és nagyüzemek falai között fognak működni. Nem csoda, hiszen a legnagyobb huszadik századi magyar matematikus gépe harminc tonnát nyomott, három helyiséget töltött meg és egy bérház ellátásához elegendő villamos áramot fogyasztott. Ennek ellenére a bennfentesek tudták, hogy a számítógép megjelenése új korszak kezdetét jelenti. A tranzisztorgyártás beindulásával felcsillant a remény: a gép zsugorodni fog. Az intergált áramkör feltalálásával ez a remény bizonyossággá vált: megjelentek a kis asztali gépek. A fejlődés ütemét pontosan mutatja, hogy a mai, háztartásokban használt számítógépek teljesítménye sok százszorosa az egykori gépekének. Ehhez viszont szükség volt a kilencedik nagy találmányra.

9. Programok mindenütt

Kemény János

A modern programozás alapjait Neumann János rakta le. Viszont az ugyancsak Amerikában dolgozó Kemény Jánosnak (1926-1992) és munkatársának, Thomas Kurtznak (1928- ) jutott az eszébe, hogy bonyolult programozási nyelvek helyett egyszerű szimbólumokat kellene használni, így minden egyetemistával megismertethetnék a programozást és legfőképp a számítógép működését. Ennek az ötletnek a szüleménye a BASIC nyelv. Találmányukkal a számítógépek bevonultak az egyetemi oktatásba, amivel lerakták a széleskörű terjeszthetőség alapjait. Az igazi áttörésre Kemény János halála után került sor, amikor Bill Gates (1955- ) megvásárolta a Microsoft számára ezt a programot, amelyet barátjával, Paul Alennel (1953- ) fejlesztett tovább. A cég csillaga ifj. Simonyi Károly (1948- ) belépésével meredeken kezdett felfelé ívelni, aki megalkotta az oly jól ismert Excel és Word programokat. Tevékenységének köszönhetően a mindennapi élet és a háztartások nélkülözhetetlen tartozékává vált a számítógép.

10. Atiszta energiaforrás

Ma már nyilvánvaló, hogy a hagyományos energiaforrások kimerülőben vannak, ráadásul minél előbb át kellene térni olyan tiszta energiahordozóra, amely nem növeli a katasztrófával fenyegető üvegháztartási gázok kibocsájtását. A megújuló források között alig van igazi választék: a szélenergia meglehetősen kiszámíthatatlan, a biogázok előállítása környezetszennyező, napenergiából épp akkor van a legkevesebb, amikor a legtöbb kellene belőle, a geotermikus energia előállítása hihetetlenül költséges. A laikusok ugyan rettegnek tőle, de nagyjából egy-két évszázados távon az atomenergia felhasználása az egyetlen ésszerű megoldás. Környezetkímélő, könnyen előállítható előállítási költsége egytizede a szénerőművek által előállított energiáénak. Nem csoda, hogy már az Európai Únió is beadta a derekát: új atomprogramot hirdetett.

A laikusok félelmének a fő oka a csernobili tragédiában keresendő, amelynek következményeit politikai okokból alaposan túldimenzionálták. Először is: egy nukleáris erőműben nem tud sor kerülni atomrobbanásra. Vegyire igen, ugyanis a felforrósodott hűtővíz oxigénre és hidrogénre bomlik, ami robbanó elegyet alkot. Azt meg általában gondosan elhallgatják a kivülállók elől, hogy a moderrn atomerőmű felforrósodni sem tud.

Teller Ede

Az első atommáglyát 1942-ben szerkesztette meg Chicagóban a magyar Szilárd Leó (1898-1964) és az olasz Enrico Fermi (1901-1954), amelyben a maghasadáshoz szükséges sebességre a neutronokat grafitrudakkal lassították le. Az ő ötletükre támaszkodva Wigner Jenő (1902-1995) építette meg az első ipari erőművet az amerikai Hanfordban, amely ugyancsak grafitmoderátoros, vízhűtéses volt. Az Egyesült Államokban addig használhatták az ilyen típusúakat, míg az Atomenergia Bizottság elnöke, Teller Ede (1908-2003) be nem tiltatta, azzal a megokolással, hogy olyan berendezést építsenek, amelynél ha ?megszalad? a magreakció, az erőmű magától leáll. Így született meg a nyomottvizes reaktor, amelynél a grafitrudak helyett használt moderátorvíz elpárolgásánál a neutronok felgyorsulnak, így képtelenek hasítani az atommagot. Egyedüli gond a kiégett fűtőelemek tárolása, viszont földünkön hatalmas lakatlan területek – sivatagok, óriáshegységek stb. – vannak, ahol biztonságosan ez is megoldható.  Egyébként Teller Edétől származik az a találó hasonlat, amely szerint az atomenergia olyan, mint a konyhakés: hasznos eszköz és gyilkos szerszám egyaránt lehet. Ha egy kisgyerek megvágja magát a késsel, két lehetőség kínálkozik: kidobjuk az éles szerszámot, vagy megtanítjuk a lurkót bánni vele. A gyakorlatban minden szülő az utóbbi megoldást választja. A világ felnőttjeinek pedig ugyanez ajánlható a magenergia kapcsán, ha élhető jövőt szeretnénk.

11. Elhagyva a Földet

Az űrhajózás immár évtizedek óta mindennapi életünk része. Természetesen arra még jó hosszú időt kell várni, hogy utazgassunk a bolygóközi térben, de a meteorológiai műholdak képét naponta látjuk a tévében, a ?tányérantennát? és a GPS helymeghatározó rendszert is egyre gyakrabban használjuk, a tengerentúlra is néha telefonálunk.

Meglepőnek tűnhet, de az első rakétákat több mint kétezer éve a kínaiak szerkesztették,  a puskapor feltalálását követően. Tüzijátékhoz, valamint pszichológiai fegyverként használták: az ellenséget riogatták vele. Az elnevezés keresztapja a híres utazó, Marco Polo (1254-1324), aki kínai tartózkodása alatt ismerte meg. Olaszul a csövecske neve rocchetto, innen a magyar kifejezés is.

Az űrhajózás elméleti alapjait 1929-ben Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij (1857-1935) Kozmikus vonat című könyvében fektette le. A gyakorlati szakemberek minden tanácsát megfogadták: folyékony üzemanyagú, többlépcsős rakétákat szerkesztettek, hogy elérjék a lengyel-orosz mester által meghatározott első kozmikus sebességet, amelynek még az értékét is megadta. A kifejezés is Ciolkovszkij leleménye.

Az egyik műszaki zseni hazájában működött: Szergej Pavlovics Koroljov (1907-1966) szerkesztette meg azokat a hatalmas rakétákat, amelyekkel az egykori Szovjetunió elsőként küldött műholdat az űrbe, feljuttatta az első élőlényt (Lajka kutya), az első űrhajóst –  Jurij Alekszejevics Gagarin (1934-1968) -,  az első nőt ? Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova (1934- ) –  és a Lunochodot, az első távirányítású holdjárművet. Korai halála után a szovjetek elvesztették elsőségűket a világűr meghódításáért vívott versenyben.  Ellenfelének, Werner von Braunnak (1912-1977) hat évvel hosszabb élet adatott, ez elég volt arra, hogy az Egyesült Államoknak biztosítsa a vezető szerepet a világűrben. Braun eredetileg a peenemündei titkos támaszponton végezte kísérleteit, a második világháború végén amerikai hadifogságba esett, így aztán az Újvilágban folytatta tevékenységét. Bár e két műszaki zseni soha nem találkozott, munkájuk eredménye jól megfér egymással: 1975-ben közös szovjet-amerikai űrprogramot hajtottak végre Szojuz-Apollo néven, napjainkban pedig a Nemzetközi űrállomásra (ISS) szállítják az utasokat és az utánpótlást a jó régi Koroljov és Braun rakéták utódai. Az űrtechnika jövője beláthatatlan és megjósolhatatlan: akár földkörüli pályán keringő üzemekben különleges anyagok gyártására, akár a szomszédos bolygókra induló tudományos, nyersanyagkutató expedíciókra is felhasználható.

12. Nagy változás küszöbén

Több mint érdekes, hogy hatodfél évszázad múltán ugyanaz a kérdés merül fel és minden bizonnyal ugyanolyan lavinaszerű folyamatok játszódnak le, mint Gutenberg korában. Az utolsó, világfordító találmány, a viharosan terjedő internet lényegét tekintve nem, csak műszaki megoldásában különbözik a könyvnyomtatástól: ugyanúgy gondolatokat és képeket közöl. Viszont születésük körülményei gyökeresen eltérőek: az előbbi a fennálló hatalomtól függetlenül, míg az utóbbi épp annak sugallatára jött a világra.

Az ötvenes években már az interkontinentális rakéták által a világ bármely pontja elérhető volt, ráadásul a Teller Ede által megalkotott hidrogénbomba olyan pusztító erőt képviselt, amelyhez képest a Hirosimát csaknem teljesen elpusztító urántöltet petárdának tűnhet. Így aztán a Sziklás-hegységben kialakított országos irányítóközpont elvesztette stratégiai jelentőségét: egyetlen bombával meg lehetett bénítani az Egyesült Államok védekező képességét. A hidegháború felfokozott légkörében olyan megoldást kellett találni, hogy pillanatokon belül az ország bármely pontjára áthelyezhető legyen a katonai irányítás. A Szputnyik 1 szovjet műhold 1957-es földkörüli pályára állítása akkora sokként érte az amerikai adminisztrációt, hogy Dwight Eisenhower (1890-1969) elnök azonnali cselekvésre szánta el magát: a hadügyminisztérium kebelén belül létrehozta a Defense Advanced Research Projekt Agency – DARPA ? nevű hivatalt, megbízva a javaslatok kidolgozásával. Az ország vezető egyetemeinek és kutató intézeteinek bevonásával alakították ki 1969-ben az ARPANET (a network szó rövidített változatát kapcsolva a mozaikszóhoz) hálózatot négy kísérleti állomással. A rendszert úgy tervezték, hogy bármelyik számítógép kiesése esetén a többi továbbra is hálózatot alkothasson, valamint az állandó információcserével arra is képes legyen, hogy átvegye a lebénult/megsemmisült gép szerepét is. Ezzel egyidejűleg irányítók és irányítottak is lehettek, mind a négy pont egyenértékű volt. Ezt követően a gyakorlatnak kellett eldöntenie, a rendszer milyen mértékben bővíthető. Hamarosan kiderült, a határ a csillagos ég: átlépte az Egyesült Államok határait, a katonai szférából szinte pillanatokon belül átszivárgott a civil életbe. Öt év múltán átkeresztelték: 1974-től Internet a neve. Napjainkban már milliárdokban mérhető az internethasználók száma, szinte a világ minden nyelvén elérhetők a www (Wold Wide Web) oldalak. Az a tény, hogy ebbe a rendszerbe korlátlan mennyiségű számítógép kapcsolódhat be, ráadásul bárhonnan, hihetetlen lehetőségeket nyújt az egyes szereplők számára. Ez könnyen megjósolhatóan gyors és mélyreható társadalmi változásokhoz fog vezetni. Egyrészt a demokratizálás irányába tereli a diktatúrákat azzal, hogy a világ minden pontján mindenki számára elérhetővé tesz valamennyi információt, másrészt eddig elképzelhetetlen lehetőséget kínál az egyén számára gondolatai közzétételére: az elektronikus kunyhó valamennyi tagjával ? gyakorlatilag az egész emberiséggel – tudathatja véleményét. Arról már nem is szólva, hogy titkos adatok kiszivárogtatásával az állami intézmények eddig zárt világát is megbonthatja. Négy évtizeddel ezelőtt a vietnami háborúban elkövetett kegyetlenségek televíziós közvetítése vitte ki az amerikaiak százezreit az utcára, amelynek következtében a hatalomnak meg kellett hátrálnia; húsz éve a könnyű élet illúziójának rádiós és tévés lebegtetése mozgósította az emberek millióit a kommunista rendszerek megbuktatására; ma az internetre feltett denunciáló levelek százezrei szolgálnak hatékony fegyverként a hatalom túlkapásaival szemben; a jövőben szinte bizonyosan a jelenlegi államstruktúrák átalakulását, lebomlását eredményezi. Ma már bizonyos: a szellem kiszabadult a palackból. A legfőbb kérdés az, hogy jó ügyet szolgál-e majd a jövőben.

Fiatal korban az ismeretek megszerzésének legfontosabb helyszíne az iskola. Persze csak akkor, ha akad egy igazi tanáregyéniség, aki rávezeti a nyiladozó elméjű nebulókat arra, hogy a tankönyv tartalma nemcsak kötelezően elsajátítandó penzum, hanem a felfedezés, megismerés örömének a forrása. Mert a természet titkainak ellesése, megfejtése túltesz a legizgalmasabb krimiken. A tudományos versenyeken szerzett tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ott érnek el a diákok kimagasló eredményeket, ahol a tantárgyáért lelkes tanár van a hátuk mögött.

Az első nagy: Isaac Newton

Felvetődik a kérdés, hogy szükség van-e tudományos ismeretterjesztőre, egy olyan személyre, aki megpróbálja megmagyarázni a magas tudomány eredményeit a széles laikus közönségnek. Jogosan, ugyanis ez nem mindig volt így. A legnagyobb ismeretterjesztők ugyanis évszázadokon keresztül maguk a felfedezők, feltalálók voltak, mindaddig, amíg egyszerű matematikai apparátussal dolgoztak.  Isaac Newton 1687-ben megjelent Principiája (a teljesség kedvéért a mű eredeti címe: Philosophiae Naturalis Principia Mathematica) korának igazi beststellere volt: tömegek forgatták a három súlyos kötetet, sőt – ami a kontinensen elképzelhetetlen volt, falusi lelkészek olvasták fel ? fordították – írástudatlan híveiknek. Szép példájaként az angol toleranciának. Mert tájainkon a tizenkilencedik századig tilos volt a benne foglalt eretnek felismeréseket terjeszteni. A kérdés végső megoldására a közelmúltban, az ezredforduló alkalmából került sor, amikor a lengyel pápa, II. János Pál – dicső lengyel elődje, Kopernikusz szellemében ? rehabilitálta a hajszál híján máglyára küldött Galileo Galileit, visszavonva az ellene felhozott vádakat.

Michael Faraday, a Karácsonyi esték előadója

A tizenkilencedik században a villamosság legnagyobb úttörője, Michael Faraday már gyermekek számára készített Karácsonyi esték címen minden év decemberében előadás-sorozatot legújabb találmányairól. Az általuk átadott ismereteknek egyértelműen oroszlánrészük volt abban, hogy az első és a második ipari forradalom motorja Anglia volt, sőt ? Bertrand Russelnak köszönhetően ? a tudományos-műszaki forradalom elmélete is a szigetországból származik.

A huszadik század kétségkívül nemcsak legnagyobb hatású tudósa, de egyik legjobb ismeretterjesztője Albert Einstein volt, akinek az általános és speciális relativitáselméletről szóló, nagyközönségnek szánt művét csak magyarul legalább egytucatszor kiadták, az idegen nyelvű változatok száma több százra tehető. Az ismeretterjesztés módszertanát illetően a legnagyobb német tudós azt vallotta, hogy a legbonyolultabb kérdések is megmagyarázhatók egy tizenkét éves gyermeknek. Erre maga szolgáltatta a legjobb példát: amikor Edward fia megkérdezte tőle, hogy épp mivel foglalkozik, azt válaszolta, hogy azzal a kérdéssel, amikor egy vak bogár mászkál a futballabdán, miközben azt hiszi, hogy az asztalon van. Az általános relativitáselmélet egyik sarkkövére, a tér görbületére azóta sem született ennél egyszerűbb, frappánsabb meghatározás.

Albert Einstein, a XX. század legnagyobb tudósa és ismeretterjesztője

A rohamosan szaporodó felfedezéseknek és találmányoknak köszönhetően a huszadik századra kialakult az ismeretterjesztők serege, akik igyekeznek az egyre bonyolultabb tudományos és műszaki ismereteket a laikusok számára érthetővé tenni. Annál is inkább szükség van rájuk, mivel a legújabb, bonyolult matematikai apparátus miatt hovatovább csak néhányan értették meg a felfedezéseket. Erre a legjellemzőbb példát az 1927-es Solvay konferencia szolgáltatta. Ernest Solvay belga gyáros ahelyett, hogy a sportot támogatta volna, 1911-től tudóskonferenciákat szervezett, amelyekre a legkiválóbb tudósokat hívta meg. Az 1927-es, talán legnevezetesebb rendezvényen résztvevők egyik része már Nobel-díjas volt, másik részük néhány éven belül megkapta ezt a kitüntetést. Már az első nap kitört a botrány, amikor az ifjú nemzedék tagjai, Werner Heisenberg, Paul Dirac, Louis de Broglie és a hozzájuk csatlakozó Erwin Schrödinger bemutatták a kvantummechanika eredményeit. Legnagyobb meglepetésükre épp példaképük, a kvantumhipotézis megalkotója, az ?öreg? ? mindössze negyvennyolc éves! – Albert Einstein lesöpörte elméletüket az asztalról. Csakhogy az ifjakat keményfából faragták: másnap reggelre matematikailag bebizonyították igazukat. Ez a birkózás csaknem három évtizeden át, Einstein haláláig tartott: a kvantummechanika minden új felfedezését megcáfolta, amit követett a fiatalok újabb bizonyítéka. Nem lehet csodálkozni szellemi vezérük, Wolfgang Pauli reakcióján, amikor egy alkalommal az újságok megírták, a fizika legújabb eredményeit csak hárman értik a világon, visszakérdezett: ?Ki a másik kettő??  Az ilyen és hasonló helyzetek hatására az írott és elektronikus sajtóban kialakultak azok a rovatok illetve műsortípusok, amelyek segítségével a megfelelő információk eljutottak az érintettekhez. Hogy mennyire szükség volt erre a tevékenységre, arra a legjobb példát a jelen nyújtja: annak ellenére, hogy még a vízcsapból is a tudásalapú társadalom kiépítésének szükségszerűsége folyik, az érettségiző diákok döntő hányadának meg sem fordul a fejében, hogy természettudományos vagy műszaki pályát válasszon. Többek között azért, mivel immár két évtizede egyre csökken az ismeretterjesztés ázsiója.  Annak ellenére, hogy  az utóbbi emberöltő folyamán  tájainkon is megjelent egy  nemzedék, amely  nemcsak itthon, de Magyarországon is sikert arat könyveivel. Már ha van pénz a megjelentetésükre.

Negyedfél évszázaddal ezelőtt, amikor Prágából hazatértem, az ismeretterjesztés felfutó ágában volt: mind a Hétnek, mind az Új Szónak volt tudományos rovata, sőt, Természet és Társadalom néven havi kiadvány is megjelent. Ez utóbbinál némi hátrányt jelentett, hogy a szlovák Príroda a spoločnosť  mutációjaként adták ki, így magyarul írt cikket csak akkor közölt, ha azt szlovák verzióban is leadta a szerző; ez okozott ugyan némi kényelmetlenséget, de nem jelentett legyőzhetetlen akadályt. A múlt század hetvenes évei annyira kedvezőek voltak az ismeretterjesztők számára, hogy – nevével némiképp feleselve – még az Irodalmi Szemle is publikálási lehetőséget biztosított számukra.  A kedvező fogadtatás két fiatal szerkesztőnek, Varga Imrének és Tóth Lászlónak volt köszönhető, akik írásainkat szívesen fogadták. A helyzet Magyarországra távozásukkal változott meg. De még előzőleg volt idejük javasolni, hogy kötetben is jelentessük meg írásainkat. Mi a nyolcvanas években éreztük elérkezettnek erre az időt, amikor is kiderült, hogy a döntéshozók másképp gondolják: a Madách Kiadó vezetése azt válaszolta, hogy ők irodalommal foglalkoznak, javaslatunkat adjuk be a Tankönyvkiadónak, ahonnan azzal az indokkal utasítottak el bennünket, hogy forduljunk a Madáchhoz. A mű címe is a korabeli közviszonyokat tükrözi: Kárpát-medence tudománytörténeteként jelent volna meg, nehogy a hatalom megneszelje, hogy a magyar tudósokat kívánjuk bemutatni. Nem sokkal korábban ugyanis volt alkalmunk megtapasztalni a cenzúra működését, amikor Blaskovics József: Rimaszombat a török fennhatóság korában című érdekfeszítő könyvének magyar kiadását vette tervébe a Madách. Szlovákul ugyan megjelenhetett, de a magyar változatot a felettes szerv, a SÚKK (Slovenské ústredie knižnej kultúry) letiltotta, azzal a szóbeli indoklással, hogy teret adna a magyar sovinizmusnak. Mégpedig azzal, hogy a török nyelvű okiratok hátoldalára magyar nyelvű emlékeztetőt írtak a városatyák! Nemcsak a jelenkor, de már a husáki rendszer bájához is hozzátartozott, hogy nem szabad bevallani, Rimaszombat lakosai egykor magyarok voltak. Viszont a Hét és az Új Szó megmaradt mentsvárnak. Ez utóbbi vasárnapi kiadása ebben az időben százhuszonötezres(!) példányszámban jelent meg, csak amiatt nem többen, mert a párt ideológiai titkára megakadályozta, nagy dühöngés közepette vetve a kérvényező főszerkesztő-helyettes, Csető János szemére: ?Hogy képzelitek százötvenezer példányban kiadni a fél milliós magyarságnak a Vasárnapi Új Szót, amikor az ötmillió  szlovák körében a háromszázezer példányban kinyomott vasárnapi Pravdából tízezerszámra jön vissza a remittenda?? A tudomány-technika rovat persze ebben a kiadványban jelent meg.

Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás meghozza a gyógyírt a hazai ismerettejesztők fő fájdalmára, nemcsak szabadon fejthetik ki gondolataikat, de végre kötetben is megjelentethetik írásaikat. Mindkettőben csalódniuk kellett: a társadalomban olyannyira eluralkodott a tudományellenesség, hogy a lapok folyamatosan utasították el írásaikat, a könyvpiac meg teljesen összeomlott. Úgy tűnt, egyhamar nem is éled fel tetszhalálából.

Ahol mostohagyerekké válik a tudomány, felüti fejét az okkultizmus. Csallóköz, Mátyusföld és Bodrogköz egén rajokban jelentek meg a földönkívüliek, akikkel a helyiek még találkoztak is, sőt szexuális élményekben is részesítették őket. A korabeli sajtó meg szorgalmasan beszámolt az idegen civilizációk látogatásáról. Velük párhuzamosan megjelentek a csodatevők, a szuggeszcióval betegeket gyógyítók. Elsősorban a szent őrültek földjéről, Oroszországból érkezettek voltak népszerűek. Nem csoda, hiszen nem kispályán játszottak: egyidejűleg sportcsarnoknyi tömeget is meggyógyítottak. Aztán rájöttek, nem is az ördög találmánya a technika, ezért egyesek váltottak: a tévé képernyőjén keresztül fejtették ki áldásos tevékenységüket. A csodavárás nagy dolog, csak éppenséggel józanul kell kezelni. Erről Jeanne d´Arc esete is tanúskodik, akit védői azzal próbáltak megmenteni a máglyától, hogy a pápához fordultak: nem lehet eretnek a lány, hiszen megjelent előtte Szűz Mária, tehát csoda hatása alatt cselekedett. IV. Jenő válasza több mint elgondolkodtató: ?Az egyháznak csak válságos időkben van szüksége csodákra?.

Néhány év múltán kedvező fordulat következett be: egyre több újság háza táján lettek kedves vendégek a tudományos ismeretterjesztők, a minisztériumi támogatások beindulásával lehetővé vált, hogy kötetekben is publikáljanak. A legutóbbi bő másfél évtizedben néhányuk ? Kiss László, Lacza Tihamér, Bödők Zsigmond és e sorok írója ? egytucat könyvet is megjelentettek; a túl korán elment Zsiga még azt is megérhette, hogy a magyar Nobel-díjasokról írt munkáját Vietnamban ötvenezer(!) példányban kiadják. Utólag álomszerűnek tűnik ez a helyzet. Főleg amiatt, mivel két éve véget ért. A világgazdasági válság az anyagi forrásokat elapasztotta, ezek nélkül kisebbségi irodalom nem tartható fenn, hiszen a piac olyan szegény, hogy egy könyv előállítási költségeit képtelen kifizetni. Nem marad más hátra, mint bízni a jövőben: hamarosan kilábalunk a válságból, ami újra megnyithatja a pénz csatornáit. Abban bízva, hogy e gazdasági- és értékválság hamarosan véget ér; nem tart addig, míg Mózes népével a sivatagban bolyongott.

A közelmúltban, a kormányváltást követően, a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes megígérte, hogy a nemzetiségek a jövőben az eddigi támogatások dupláját kapják. Ez jelentősen fellendítené a hazai természettudományos ismeretterjesztést is, így csak annyit mondhatunk: Úgy legyen! Mózes nyelvén Ámen!

Még nagyapáink korában is, amikor a latin és a görög nyelv a gimnáziumi alapképzés része volt, minden magát műveltnek tartó embernek illett ismerni a klasszikusok aranyköpéseit, amelyeket aztán társasági érintkezésük során megfelelően ki is használtak: egy-egy kérdés felvetésekor eredetiben idézték a szerzőt. Persze az a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy szó szerint illetve az alkalomnak megfelelő módon dobták be a társalgásba a bevált bölcsességet. Aztán eltelt néhány évtized, a klasszikus nyelvek kikoptak a tanintézményekből, aminek következményeként, ha idéztek is a régiektől, az egyre silányabb vagy az alkalomhoz aligha illőn történt. Ehhez hozzájárult az idézetek fonákjainak elterjedése is, amelynek egyik gyöngyszeme az a cseh politikai viccbe csomagolt aranyköpés, amelyért fél évszázaddal ezelőtt akár több év jáchymovi (kényszer)üdülést lehetett kapni. Eszerint a Prágát felszabadító Konyev marsall a nevezetes időmérő, az Orloj előtt ejtette el halhatatlan mondását: ?Ez nem fér be a dzsipembe?.  A fanyar humorú csehek szerint ez volt az egyetlen oka annak, hogy a száztornyú város nem vesztette el egyik nevezetességét.

Michelangelo Buanarotti: Szent Pál megtérése a damaszkuszi úton

A rendszerváltást követően, az utóbbi szűk két évtizedben ismét felértékelődött a korábban mélyen alábecsült idegen nyelvek szerepe, amelynek részeként megnőtt az érdeklődés a klasszikusok bölcsességei iránt is. Egyre gyakrabban kezdték őket alkalmazni, ami a legtöbbször komikus esetekhez vezetett. Jól emlékezhetünk még a magyar sajtóban lépten-nyomon, a Bibliából idézett ?damaszkuszi útra?, ami a Kádár-rendszer kiszolgálóinak köpönyegforgatását volt hivatott illusztrálni, azon a példán, miként vált a keresztényüldöző Saulus istenfélő Paulus-szá. A tájékozatlan cimkézők nem is sejtették, hogy ennél nagyobb elismeréssel aligha adózhatnak kipécézett politikai ellenfelüknek: a történetben szereplő farizeusnak damaszkuszi útja során megjelent a Megváltó, aki a keresztény hitre térítette őt. Olyannyira, hogy egész további életét ez határozta meg, amit vértanúhalálával hitelesített. Az idézet valódi üzenete: a damaszkuszi út nem a köpenyegforgatás, hanem az igaz hit megtalálásának, a vértanúhalált is vállaló hitmegnyilatkozás folyamata.

Hogy tájainkon semmivel sem jobb a helyzet, arról a sajtóban meglehetősen gyakran megjelenő idézetek tanúskodnak. Ezek közül az alábbiak igazán megérdemlik a figyelmet.

Nagyhatalmak sorában

A közelmúltban a sajtó szerepéről illetve a tevékenységét befolyásoló törvény kapcsán fellángoló viták során többször feltűnt az a tézis, hogy a sajtó az ötödik hatalmi ág. A jól informált szerzők fel is sorolták ezeket, függetlenül attól, hogy nem egy közülük államjogi szempontból nem különíthető el egymástól. Csakhogy az idézet nem erről szól: elsőként Bonaparte Napóleon jellemezte a sajtót ötödik nagyhatalomként. Vagyis a kor négy legerősebb állama: Anglia, Franciaország, az Osztrák Birodalom és Oroszország mellett az írott sajtónak tulajdonított ekkora jelentőséget. A kortársak szerint gúnyból tette ezt, ezzel reagálta le a lipcsei csata utáni vereség traumáját. Ugyanis jellemzése a Josef Görres által 1814-ben alapított Der Rheinische Merkur első számának megjelenése után hangzott el, amint az a napjainkra klasszikusnak számító Pallas és Révai lexikonjaiban is olvasható. Mondhatnánk, hogy a műveletlen korzikai ráhibázott az igazságra, mert a legutóbbi csaknem két évszázadban a sajtó valóban azzá vált, amin ő viccelődött. Csakhogy e két megállapítás közül egyik sem állja meg a helyét. Az előbbit ? a műveletlenséget ? illetően érdemes megjegyezni, hogy tiszti vizsgáját minden idők egyik legnagyobb matematikusánál, Pierre Simon Laplace-nál tette le, akihez fogható tanítómesterrel csupán egyetlen elődje, Nagy Sándor dicsekedhetett, akit Arisztotelész vezetett be a tudomány titkaiba, az utóbbiról ? hogy csak gúnyból nevezte a sajtót nagyhatalomnak – meg annyit, hogy ő maga szerzett meg egy országot a sajtó segítségével. Tizenhét évvel korábban, 1797-ben.  Az előző évben a hatalmi harcoktól megtépázott Párizsban egyre nőtt a mindössze huszonhét éves tábornok tekintélye ? aki nem mellesleg több csatába vezette hadait, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar összesen -, ezért a direktórium úgy határozott, a lehető legegyszerűbb módon távolítja el őt a franciák szeme elől: kinevezték az itáliai seregek főparancsnokának, mai szóval élve felfelé buktatták. Csakhogy Napóleon átlátott a szitán. Egyáltalán nem katonai eszközökkel, szokatlan módon vágott vissza: két lapot is alapított, amelyeket Olaszországban adott ki, ezzel megkerülte a francia cenzúrát. Óvatlan megfigyelő számára úgy tűnt, a harctéri események jelentik a fő témát, viszont a betűzdelt belpolitikai cikkek sora egyértelművé tette, hogy hatalmi pozícióra tör. Annál is inkább, mivel újságjait nem is annyira katonái között, hanem elsősorban hazájában, Franciaországban terjesztették.  Ez az időszak a köztársaság-pártiak és a royalisták közötti folyamatos küzdelmek jegyében telt, amelyet lázadások és véres megtorlások tarkítottak, a fiatal hadvezér pedig felismerte, hogy a sajtóval a maga oldalára állíthatja a közhangulatot. Hogy mennyire komolyan gondolta mindezt, arra a legjobb példa, hogy győztesként Párizsba visszatérve nem katonai babérokra vágyott, hanem sietve megalapította a Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux nevű folyóiratot, amely immár nyíltan szembeszállt az uralkodó direktóriummal. Számítása tökéletesen bevált: hamarosan első konzullá nevezték ki. Igaz, hogy ezt megelőzően végső kétségbeesett kísérletként Egyiptomba küldték, hogy így vonják ki a forgalomból, de a fiatal hadvezér ott tönkreverte először az angol, majd a török seregeket, így diadalmenetét már semmi sem állíthatta meg. A későbbi események igazolták, hogy Franciaország a világ első számú nagyhatalma, így a mélynövésű zseniális tábornoknak sikerült a sajtó segítségével megszerezni e szuperhatalom feletti ellenőrzést. Eközben egykori tanítómesteréről sem feledkezett meg: anyagilag támogatta tudományos műveinek kiadását, sőt maga mellé emelte belügyminiszternek.

Keresd az asszonyt,

idézi számtalan feminista cikk, női lap annak kapcsán, hogy minden sikeres férfi mögött megtalálható sikerének kovácsa, a múzsa, feleség, társ, vagyis, hogy a férfiak mindent a nőknek köszönhetnek. Apró szépséghiba, hogy a Cherchez la femme ennek az ellenkezőjéről szól.

Joseph Fouché

 Mint az sejthető volt, Laplace nem sokáig bírta ki a belügyminiszteri székben. Jelentkezőkben persze nem volt hiány, közöttük Joseph Fouché lett a befutó, minden idők talán leghírhedtebb és leggátlástalanabb politikusa, aki csak annyi rendszert szolgált ki, amennyi életében előfordult: volt a direktórium belügyminisztere, majd Napóleoné is, végül XVIII. Lajos minisztereként vált kegyvesztetté. Nem is akármi miatt: ő is megszavazta a király bátyjának és egykori elődjének, XVI. Lajosnak halálos ítéletét. El kell ismerni, hogy egy volt papnövendék részéről ez nem semmi. Nos, a világtörténelem e meglehetősen sötét alakja napiparancsként adta kopóinak az idézett utasítást, amelynek eredeti jelentése az volt, ha nem találják egy bűntény tettesét, akkor keressék azt az asszonyt, aki miatt azt elkövették. A férfi és nő viszonyának e torz vetületét persze nem ő fogalmazta meg elsőként.

Szirakuzai Arkhimédesz

Talán meglepő, de a pontos definíció az ókor legnagyobb zsenijének, a szirakuzai Arkhimédésznek a nevéhez fűződik. Ő azt állította, hogy az arany nem tud ellenállni a tűznek, az asszony az aranynak, a férfi pedig az asszonynak. Az eredeti gondolat szerint a csillogó fém a tűztől, az asszony az aranytól, a férfi az asszonytól olvad el.  Nemcsak az ő, de számtalan tudóstársa élete a példája annak, hogy a tudományos sikerekhez a nőknek csak a legritkább esetben van közük. Annál is inkább, mivel az ókori tudós-iskolákban az oktatók tanítványaikkal együtt laktak, nem vették komolyan azt a társukat, aki hódolt a szebbik nemnek. Máig tartó intő példa Szókratész esete, akinek felesége, Xantippa a házsártos asszony mintaképévé vált. Pedig nem volt semmi baj a szerencsétlen teremtéssel: csak azt szerette volna, hogy férje végre tegyen már valami hasznosat, ne csak Athén utcáit járja és filozofáljon az emberekkel. 

Van nagyobb a bűnnél?

Maurice Talleyrand

Magukat műveltnek tartó politikusok szájából még napjainkban is elhangzik az idézet: ?ez több mint hiba, ez már bűn?. Mondani sem kell, hogy az eredeti sorrend épp fordított. De miért és hogyan keletkezett ez a gátlástalanságot és erkölcstelenséget sugalló mondás?  Mint sejthető, a tizennyolc-tizenkilencedik század Franciaországában, Napóleon korában. Joséph Fouchénak volt egy hozzá méltó, hétpróbás kortársa: Charles-Maurice de Talleyrand, aki ugyancsak minden létező rendszert kiszolgált: a direktóriumot, előkészítette Napóleon hatalomra jutását, kiszolgálta őt, majd részt vett a megbuktatásában, hogy a restauráció idején ismét a hatalom csúcsára kerüljön. Az volt az elve, egy politikus bármilyen gazemberséget, bűnt elkövethet, viszont soha nem hibázhat. Innen mondása értelme: ez több mint bűn, ez hiba. Igaz, hogy élete alkonyán kiesett az uralkodó, XVIII. Lajos kegyeiből, de az is, hogy a vesztes napóleoni háborúk után megakadályozta Franciaország területi megcsonkítását, sőt a Bécsi Konferencián olyan sikeresen osztotta meg a Szent Szövetséget, hogy hazáját ismét a legnagyobbak közé emelte. Ezért tökéletesen igaz önjellemzése, amely szerint hosszú életében mindent és mindenkit elárult, csupán Franciaországhoz maradt hű. Ha lett volna a nagy ellenlábasnak, Ausztriának ? ekkor már az Osztrák-Magyar Monarchiának egy évszázad múltán hozzá fogható politikusa, egészen más békekötésre került volna sor az első világháborút követően.  

Új tévés műfaj

Napjainkban egyre gyakrabban a szörnyűséges telenovella néven illetik a fél évszázaddal ezelőtt születetett műfajt, amelynek becsületes neve a szappanopera. Bár első látásra nem tűnik annak, hamisítatlan gúnynév. A szóösszetétel második tagja azt a tizenkilencedik századi arisztokratikus véleményt tükrözi, amely szerint az opera a komolyzene könnyű műfaja, mivel egy szimfonikus költemény pontosan kifejezi a zeneszerző üzenetét, nincs szüksége a szó mankójára. Ennél érdekesebb az előtag története. A műfaj születésének idején, a múlt század ötvenes éveinek elején még a mosógépekben szappanpelyhet használtak. Tájainkon egy évtizeddel később is lehetett ilyen apró kék morzsákat kapni. A délutánonként, unatkozó háziasszonyoknak sugárzott, meglehetősen vérszegény történettel rendelkező sorozatokat jellemző szappanopera kifejezés egyúttal arra is utal, hogy sekélyes párbeszédeinek színvonala a szappanpehely-reklámok szellemi szintjén mozog. Hogy ez mit jelent, ahhoz elég bekapcsolva hagyni készülékünket, ha némely mosóporreklámot sugároznak.

Az egykori bölcsességeket napjainkban is érdemes szem előtt tartanunk. Ha pedig idézzük őket, lehetőleg szó szerint érdemes, nem kiforgatva üzenetüket. 

Időnként fel-feltűnnek az olyan értékelések, amelyek szerint Thököly Imre személyes példájával és nevelési módszereivel hozzájárult mostohafiának II. Rákóczi Ferencnek szellemi gyarapodásához, későbbi szabadságharcának kirobbantásához. Az előbbi megállapításnak van valóságalapja, egy azonban biztos: nemhogy nem nevelte felesége, Zrínyi Ilona gyermekét, de jószerével alig ismerte, Csupán néhányszor találkoztak, közelebbi kapcsolatba is csak egy alkalommal kerültek egymással. Nem mintha Thököly nem szerette volna. Csakhogy a kor zaklatott körülményei ezt nem tették lehetővé.

Magyarországon háború dúlt. A szabadságküzdelem főszereplője, első számú hadvezére épp Thököly Imre volt. Mivel sikeres hadjáratban elfoglalta szinte az egész Felvidéket, a híres bányavárosokkal együtt, olyan hatalomra és gazdagságra tett szert, hogy saját pénzt is veretett. Zrínyi Ilonával kötött Habsburg ellenes szövetsége egyben egy sírig tartó szerelem kezdetét is jelentette számára. A daliásnak nevezett hadvezér halálosan beleszeretett a tizennégy évvel idősebb, fennkölt, férfias bátorságú nőként emlegetett szépasszonyba. Hogy mennyire igaz nejének jellemzése, arra a legjobb bizonyíték feleségének egyik levele: ?Ha asszony-ember vagyok is, Munkácson meg mertem őket várni.? Mármint a két hírhedt olasz származású hadvezért, Caraffa és Caprara tábornokot, hatalmas ostromló seregük élén. A közöttük levő gyengéd viszonyról ugyancsak Zrínyi Ilona egyik levele tanúskodik: ?akár gyalog is felkerekednék utánad, hogy egymást vígasztaljuk és együtt legyünk, mint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet?.  Erre épp a két zsoldosvezér miatt nem kerülhetett sor. Pontosabban: csak jó néhány év múltán valósulhatott meg az asszony vágya.

A szerelmesek 1682. június 15.-én fogadtak örök hűséget egymásnak. Két hét sem telt el, Thököly ismét hadba vonul, hogy elfoglalja Kassát, Eperjest és hatalmát egészen a Vág vonaláig terjessze.  A következő évben a török seregek egészen Bécsig hatolnak, ostrom alá is veszik a császárvárost. Szövetségesük, Thököly Imre ugyancsak hadba vonul, ahova magával viszi a hétéves Ferencet is. Úgy gondolta, hogy személyes példája jó hatással lesz a gyermekre, aki édesapját nem is ismerte, hiszen három hónapos volt, amikor I. Rákóczy Ferenc meghalt.  Csakhogy a kaland hajszál híján balul sült el: az oszmán hadak csúfos vereséget szenvedtek, visszavonulás közben találkoztak a Pozsony melletti Cseklésznél állomásozó Thököly seregével. A nagy kavarodásban, a visszavonulók és üldözők közötti csetepatéban a későbbi ?nagyságos fejedelem? hajszál híján a fűbe harapott.

Mivel Thököly támogatói is sok esetben ingadoztak a pogány török és a Habsburgok között, megingott a Porta bizalma a magyar hadvezér iránt. Ekkor Thököly elkövette azt, amit egy édes mostoha aligha tenne: túszként ajánlotta fel a kis Ferencet a török szultánnak, hogy ezzel is biztosítsa hűségét iránta. Zrínyi Ilona ezúttal is méltó volt hírnevéhez: megakadályozta a politikai alkut, Ferenc mellette maradt. Olyannyira, hogy a Munkácsi vár védésekor mostohaapja helyett édesanyja példájából merített ihletet későbbi küzdelmeihez.

De Thökölynek a töröknél is rosszul állt a szénája. Olyannyira, hogy a szultán rövid időre még börtönbe is vetette. Ennek hatására a szabadságharc több vezetője átállt a Habsburgokhoz, Buda 1686-os ostrománál már a törökök ellen harcolt. Bár végül is sikerült tisztáznia magát, hogy csak a felesége miatt alkudozott a császáriakkal, még egy kisebb hadsereg vezetését is rábízták, már a továbbiakban nem tudta érdemben befolyásolni az eseményeket. Nevelt fiával pedig teljesen elvesztette a kapcsolatot. Annál is inkább, mivel Ferenc ekkor már édesanyjával a Munkácsi várban tartózkodott, ahonnan  csaknem három évnyi hősies ellenállás  után Bécsbe, majd Prágába került. Ezzel kettejük kapcsolata végleg megszűnt. Thököly erejéből a későbbiek folyamán csak annyira futotta, hogy elfogta Heister tábornokot, akiért visszakapta imádott feleségét.

Bár még megválasztották Erdélyi fejedelemnek, a törökök egyre csökkenő hatalma miatt ezt a címét hamarosan elvesztette, majd a sorozatos vereségek után a szultán belső száműzetésre ítélte, egy ideig a kisázsiai Izmitbe deportálták. Konstantinápoly Galata negyedében élt a későbbiekben feleségével, Zrínyi Ilonával. Megérte ugyan a Rákóczi szabadságharcot, de semmilyen befolyást nem tudott rá gyakorolni. 1705. szeptember 13-án hunyt el, a nikodémiai nagy örmény temetőben helyezték örök nyugalomra. De nem ez lett végső nyughelye: hamvait 1906-ban, országgyűlési határozat alapján, államköltségen hazahozatták és szülővárosában, a késmárki evangélikus templomban helyezték immár másodszor és remélhetőleg végleg örök nyugalomra. Halálának háromszázadik évfordulóján Izmitben utcát neveztek el a tiszteletére, három évvel később megnyitották emlékházát a városban, 2009-ben a Márvány tenger partján, ahol utolsó éveit Zrínyi Ilonával töltötte, ugyancsak utcát neveztek el róla. 

Magyar író számára a lehető legcsodálatosabb helyen, a legjobb időpontban találkoztunk pár évvel ezelőtt: az oroszlános szökőkút tövében, a budapesti Vörösmarty téren, június első napjaiban, az Ünnepi Könyvhét alkalmából. Mindketten a felvidéki könyvsátorban, ugyanazon a napon mutattuk be legújabb ismeretterjesztő könyvünket. Bödők Zsiga a tőle megszokott magabiztos, erős kézfogással üdvözölt. Pár mondatot váltottunk csak, miközben sugárzott lényéből az erő, az optimizmus. A Magyar Talentum sorozat hetedik, a számítástechnika nagyjairól szóló könyvét hozta, megjegyezve, hogy hamarosan belefog a következőbe. Aztán pár hónap múltán jött a szívszorító hír: alattomos kór támadta meg a szervezetét, amelyből egy adag szerencsével kigyógyulhat az ember. Az nem lehet, hogy épp ő menjen el, hiszen kéttucatnyinál is több könyvterv volt a tarsolyában. Nem volt szerencséje: hosszantartó szenvedés után, 2010. július 26.-án, élete teljében, ötvenhárom évesen eltávozott az élők sorából.

Rövid élete, pályája során oly sok mindennel foglalkozott, hogy még felsorolni sem egyszerű. A magyar ismeretterjesztők között szinte egyedülállóan nemcsak írásban, de oktatói, népművelő tevékenységével is terjesztette a tudományos és műszaki ismereteket, tudományos táborokat szervezett, gyönyörű felvételeket készített a csillagos égboltról, amelyeket számos kiállításon csodálhatott meg az érdeklődő közönség.

Jókai városában, Révkomáromban 1957. május 22.-én látta meg a napvilágot. A nagymegyeri magyar gimnáziumban érettségizett 1976-ban, ezt követően a dunaszerdahelyi Járási Népművelési Intézet csillagászati kabinetjének a munkatársa lett. Felnőttek és gyermekek százait avatta be a csillagászat rejtelmeibe. Külön érdemes kiemelni az általa szervezett Konkoly-Thege Miklós csillagászati táborokat, amelyeken nemcsak megfigyeléseket folytattak, előadásokat hallgattak, de a résztvevők elsajátíthatták a csillagászati távcsőkészítés fortélyait is. Nagy népszerűségnek örvendő táborait 1989-ig vezette. Ezt követően a Szlovák Tudományos Akadémia Csillagászati Intézetének munkatársaként dolgozott. Közben 1979-1981 között a prágai Károly Egyetem hallgatója volt, tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetem fizikai tanszékén 1984-ben fejezte be.

Publikációs tevékenységét a szlovákiai magyar lapokban, folyóiratokban kezdte, majd szakfolyóiratokban folytatta. Első könyve, a Harmatlegelő, amelyben nemcsak tudományos igényességgel írja le az éjszakai égbolt tüneményeit, de a magyar néphit, népmondák csillagképeinek megnevezését is közzétette,  a szenzáció erejével hatott. Az olvasók napok alatt elkapkodták, így több kiadást is megért.  Az öregek elbeszéléseiből vagy kéttucat csillag illetve csillagkép nevét ugyan tudjuk, viszont Bödők könyve négyszázöven megnevezést tartalmaz. Tőle tudjuk, hogy a kötetének címében szereplő Harmatlegelő valójában a Tejút ősi magyar neve. A későbbiekben a dunaszerdahelyi Nap Kiadó számára megszerkesztette és megírta a Magyar Talentum sorozatot, amelyből hét kötet jelent meg, de tervei szerint további kéttucatot még meg kívánt jelentetni. E sorozat ékköve a hét kiadást megért, 1997-ben publikált Nobel-díjas magyarok, amelyben nemcsak a kitüntetettek tevékenységét mutatja be, de azon kiváló elméket is, akik megkaphatták volna, akiknek meg kellett volna kapniuk. A sorozat többi tagja, a nagy feltalálókról, a repülés történetéről, az autózásról, a nyomdászatról, a vasút és hajózás történetéről és a már említett számítástechnika nagyjairól szólók is forrásértékűnek számítanak. Első könyvének ikertestvére a 2006-ban publikált Magyarok égi képeskönyve, amelyben remek színes felvételeken mutatja be a népi hagyományainkban szereplő csillagokat és csillagképeket. Plasztikus, remek fotóiból több kiállítást is szerveztek. A szakmabeliek és a nagyközönség Budapesten (kétszer), Somorján, Nagymegyeren, Révkomáromban, Baján, Siklóson és Kiskunhalason csodálhatta meg felvételeit. Már súlyos betegen, de még megérhette azt a dicsőséget, ami csak nagyon keveseknek adatik meg: a magyar Nobel-díjasokat méltató könyvét Vietnamban ötvenezer(!) példányban adták ki.

A csillagászat e nagy szerelmese, a csillagok szakértője ugyan eltávozott közülünk, de könnyen meglehet, hogy eme égitestek között van már. Így aztán Saint-Exupéry sivatagi rókájához hasonlóan, aki kis barátját keresi az éjszakai égbolton, talán mi is fel vélhetjük fedezni az egyik hunyorgó kis égi pontocskában Bödők Zsigát, aki idejekorán távozott, mégis gazdag szellemi kincset hagyott ránk.

Terentianus Maurus találó meghatározása szerint a könyveknek is megvan a sorsa ? vagy ahogy a római stiliszta mondotta volt: habent sua fata libelli ?, ráadásul olykor sokkal változatosabb, mint az emberé, hiszen egy írott mű szerencsés esetben akár évezredekig sem jut az enyészet sorsára. Néha viszont az alkotás az egyetlen tudósítás szerzőjének származásáról.

Nincs megbízható adat arról, hogy Teyfalvi Chiba Márton hol született, csak azt tudjuk, hogy tejfalusi rokonaival tartotta a kapcsolatot, sőt főművét is egyik rokonának szánta.  Tejfalun emberemlékezet óta éltek Csiba nevűek, napjainkban is többen vannak. Társadalmi helyzetét tekintve Chiba Márton talán a földbirtokos Csibák rokona lehetett ? tekintve, hogy abban a korban az egyetemi tanulmányok meglehetősen sokba kerültek -, viszont az ő leszármazottaik jelenleg Dunaszerdahelyen élnek. 

Valamikor az 1600-as évek elején látta meg a napvilágot. Az alapján, hogy tevékenységét az ország keleti részén fejtette ki, valószínűleg Debrecenben vagy a hajdúk városának környékén született, minden bizonnyal az édesapja volt tejfalusi. Ezt tanúsítja az is, hogy e városban végezte alsóbb tanulmányait, majd 1622-ben beiratkozik a wittenbergi egyetem teológai szakára, később Odera-Frankfurtban tanul, majd a franekeri egyetem hallgatójaként végez. Hazatérte után Nagybányán teljesít szolgálatot, 1625-től Túrterebesen, 1632-től Beregszászon lelkész. Élete 1637-ig követhető, ezután nincs róla semmilyen adat.

Főművét, amelynek címe a korabeli szokások szerint csaknem féloldalnyi szöveg ?Romanectorus, azaz az apostoli vallassal ellenkezö, minapi romai-catholikusok tudomanyának mutato laistroma, mellyet az nemes-szemely Teyfalvi Chiba Marton egy papista vállásra tevelyedett attyafianak irt es bereg szaszi praedicator lévén, hazájának ajanlot? Ugyancsak korabeli szokás volt a kegyúrnak történt ajánlás, aki minden bizonnyal a könyv kiadásának költségeit állta. Chiba esetében ez a következőképpen fest: ?Perényi Gábornak, Ugocsa és Abaujvar megyéknek örökös ispánjának és kegyes házastársának, Salgai Kata asszonynak?. Már a címből is kitűnik, hogy a tizenhetedik században még nem jelölték ki valamennyi ékezetet, valamint, hogy a múlt idő jelét sem használták. A szerző az előszóban pontosítja, hogy földrajzilag hol élő rokonait próbálja rátéríteni az általa helyesnak tartott útra: ?Pozsony, Moson és Komárom vármegyékben lakozó vérszerinti attyafiainak Istentöl minden üdvösséges áldást kiván. Kelt Bereg-szász 1637. január.?

Maga a mű tíz részre tagolódik, és A tévelygő attyafinak cédulájára küldött levelemnek summája címet viseli. Tartalmilag vitairat, amelyben arra mutat rá, hogy a római katolikus egyház tanításai ellenkeznek a Szentírással, az apostoli hagyományokkal, az ökumenikus zsinatokkal, ráadásul ellentmondásosak, viszont egyeznek a régi eretnekségekkel. Alkotásáról kimutatható, hogy valójában a nagy hitszónok, esztergomi érsek Pázmány Péter Kalauzával vitatkozik, így akarja megtéríteni katolikus hitre áttért rokonát. Ezt függelék ? Appendix ? követi, amelyben azzal érvel, hogy a katolikusokról leírtak ellenkezője jellemzi a protestánsok erényeit. Művét utószóval zárja, majd a nyomdahibákat sorolja fel Errata címen. A könyvet 1637.-ben a Debrecenben nyomtatták.

Chiba Márton Pál fia az 1630-as évek elején született Beregszászon. Édesapja nyomdokaiba lépett: ugyancsak Debrecenben tanult, majd 1648-ban a franekeri egyetemre iratkozott be Paulus Thiba Tyfalvi néven, 1650-ben a gröningeni egyetemen folytatta teológiai tanulmányait, hazatérte után, 1651-től a debreceni református teológia tanára. Későbbi sorsa ismeretlen, minden bizonnyal külföldre távozott. Erről tanúskodik az a tény is, hogy egyetlen, ismert munkáját latinul írta Disputatio Theologica De Communi címen, amelyet 1650-ben Gröningenben publikált. Ez esetben nevét Paulus Cziba Teyfalvinus alakban használta.

Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a tizenhetedik századbeli hitviták lázas légkörében előnevén keresztül Chiba Márton megismertette Tejfalut az egész országgal, fia, Paulus Cziba pedig e település hírét elvitte messze a határokon túlra.

A tejfalusiak Csiba László ? Presinszky Lajos: Fejezetek Tejfalu történetéből című, 1993-ban kiadott remek könyvéből értesülhettek arról a történelmi tényként kezelt eseményről, hogy az 1456-os győztes nándorfehérvári ütközetben életét feláldozó hős, a lófarkas zászlót a vár fokára kitűzni igyekvő törököt magával a mélybe rántó Dugovics Titusz fiának, Bertalannak ajándékozta 1459-ben Mátyás király a községet (48. old.). A szívszorítóan megható önfeláldozó tett forrásaként a Pozsony Vármegye Monographiája szolgál, amely  Antonio Bonfini munkáját, A magyar történelem tizedei-t használja fel alapul. Ha viszont megvizsgáljuk e kútfőt, kiderül, hogy nem is kicsi pontatlanságokról van szó.Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy az olasz humanista történész 1486-ban érkezett Magyarországra és kétévnyi anyaggyűjtés után látott munkához. Ami azt jelenti, hogy a világrengető csata után egy emberöltővel írta meg az eseményeket. Ez önmagában még nem különösebb hiba, hiszen a szemtanúk megőrizhették  emlékezetükben a csata pontos lefolyását. Rájuk támaszkodva Bonfini meg is említ egy ismeretlen vitézt, aki életét áldozta azzal, hogy magával rántotta az ellenség katonáját amélybe. Mindezt név említése nélkül. Ráadásul kiderült, hogy más várak pl. Jajca ostrománál is megjelenik egy ugyanilyen hőstettet végrehajtó névtelen  vitéz, ami a történészben felveti a  kételyt, hogy valójában vándortémáról van szó. Ez mind az irodalomban, mind a történetírásban aránylag gyakori, emiatt komoly kritikai vizsgálatnak kell alávetni, hogy az adott helyen és időben megesett-e a leírt esemény. A kérdés megoldására a közelmúltban a  tizenötödik-tizenhatodik század egyik jeles magyar történésze, a Magyar Tudományos  Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, Pálosfalvi Tamás vállalkozott, aki a történelmi források átnézése nyomán kiderítette, hogy Dugovics Titusz neve a  tizenkilencedik század folyamán bukkan fel először. Itt kezdett izgalmassá válni a nyomozás: miként történhetett meg, hogy négyszáz év után sikerül egy igazi hőstettet  végrehajtó vitézt beazonosítani? Vagy egészen másról van szó? Nem kellett sokáig  kutakodnia: kiderült, hogy a tizenkilencedik század első felének koszorús költője, az amatőr  történész Döbrentei Gábor 1824-ben a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban említi meg Dugovics Bertalan Vas-megyei nemes nevét, akire viszont állítólagos kései utóda, Dugovics Imre Vas megyei nemes az 1810-es évek végén hivatkozott, miszerint Mátyás király 1459-ben ősének, Dugovics Bertalannak ajándékozta a Pozsony megyei Tej községet.  Pálosfalvi ? gyakorló történészként ? számtalan előadást tartott a Hunyadiakról és Nándorfehérvárról, ilyenkor a hallgatóságból gyakran felvetették, hogyan is történt a nevezetes önfeláldozó eset. Kutakodásának már az elején kiderült, hogy Döbrentei egy baráti beszélgetés folyamán hallott a csallóközi község hűbérbe adásáról, az eredeti nemesi oklevelet nem is látta, csak annak a helyi plébános, Kresznerics Ferenc által készített átiratát. Gyanúja hamarosan bizonyossággá fokozódott: egyetlen levéltárban sem lehetett találni olyan középkori okiratot, amely a Dugovicsokat megemlítette volna, sőt a tizennyolcadik századig arról sincs adat, hogy ilyen nevűek éltek volna ebben a megyében. Annak ellenére, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hamisítványról van szó, Pálosfalvi egyéb, bokros teendői miatt nem szánta el magát arra, hogy tanulmányba rendezze megállapításait. Nem így Szőcs Tibor, a szegedi egyetem doktorandusz hallgatója, aki elhatározta, hogy erről írja meg disszertációját. Azt már tudta, hogy Döbrentei tanulmánya Dugovics Imre ?bizonyítékai? alapján született meg. Az idézett oklevél keltezési dátuma 1459. június 22.-e. Szinte hihetetlen, milyen egyszerűen sikerült kiderítenie az igazságot: bement a Magyar Országos Levéltárba, kikérte az aznapi nemesi okleveleket. Persze Dugovics névre szólót nem talált. Viszont az egyik szövege szinte szószerint megegyezett a tizenkilencedik században ?felbukkanttal?. Az eredetiben Sitkei Bertalannak ajándékoz Mátyás kirány birtokokat, amiért Hunyadi Jánosnak tett komoly szolgálatokat. A hamis oklevélben is Bertalan a jutalmazott, de itt már Dugovics Titusz fiaként szerepel, mégpedig Nándorfehérvár ostromakor a toronynál mutatott önfeláldozó hősiességéért. A fiatal kutatónak nem volt nehéz kiderítenie, mi állhatott az ügy hátterében: Dugovics Imrének 1816-ban egy per alkalmával bizonyítania kellett nemesi származását. Ez ugyan sikerült, de ekkor még olyan okiratokat mutatott fel, amelyek szerint  ősei a kutyabőrt a tizenhetedik században szerezték. Ebben a nemességi perben meg sem említik Dugovics Titusz nevét, arról meg végképp nincs szó, hogy a középkorig menően nemesi elődei lettek volna. A nagy port felvert ?okmányra? Dugovics Imre 1821-ben bukkant, amiből egyértelmű, hogy valamikor 1816-1821 között készítették. Viszont eredeti célját elérte vele: megyeszerte beszélni kezdtek róla, hamarosan országos hírnévre tett szert, állítólagos őse elbeszélések, költemények szereplőjévé vált, felkerült a történelemkönyvek lapjaira.

Dugovics lerántja a törököt

 Legismertebb ábrázolása a müncheni festőakadémia tanárának, Wagner Sándornak 1853-ban készült gyönyörű romantikus festménye, amely a Magyar Nemzeti Galériában csodálható meg. Minden nemzetnek vannak mítoszai; és van valóságos történelme. Ezek a folyamatok szerencsés esetben több évszázadal ezelőtt lejátszódtak. Vannak nemzetek, amelyek napjainkban alkotják meg mítoszaikat. Amelyek az ezután minden másként volt elvet alkalmazva írják át a történelemkönyveket; ez is arra sarkall minden felelősen gondolkodó embert, hogy nézzen szembe a valós tényekkel. Ezek alapján elmondható, hogy ha meg is esett az önfeláldozó cselekedet, Dugovics Titusz nem létezett. Tejfalu sem volt soha a Dugovicsok birtokában. A művészetben pedig az a csodálatos, hogy az érzelem, esztétikai érték, a gondolatiság és eszmeiség számít. Márcsak emiatt is érdemes minden tejfalusinak legalább egyszer megtekintenie Wagner Sándor csodálatos, torokszorító alkotását.