Az évezredes álom, a kép és a hang rögzítése a tizenkilencedik század folyamán vált valósággá.  Kezdetben csak egyszerű képet sikerült rögzíteni, Louis Mandé Daguerre találmányának köszönhetően, de hamarosan elérkezett az idő olyan állóképsorozat vetítésére is, amelyek a mozgás különböző fázisait adták vissza, ezzel a mozgás illúzióját keltették a nézőben. Thomas Alva Edison, a Menlo-parki varázsló nevéhez fűződik mindkét eljárás kidolgozása: a hangrögzítést fonográffal oldotta meg, és ugyancsak ő alkotta meg az első filmkamerát is. Csakhogy az általa készített filmeket egy kukucskálón keresztül csupán egyetlen néző követhette, ugyanis minden idők egyik legnagyobb zsenijének nem sikerült megoldania a kép kivetítését. Ekkor bukkant fel Franciaországban az a testvérpáros, aki feltette az i betűre a pontot. 

Edison készülékét továbbfejlesztve és átlátszó, kivetíthető filmszalagot alkalmazva fejlesztette ki 1895-ben Louis és Auguste Lumiére saját filmezési eljárását.

Élelmes üzletemberként jól tudták, hogy elsősorban a szakemberekkel kell elfogadtatniuk találmányukat.  A “Munkaidő vége” című első, két perces, a Lumiére gyár kapuján békésen kiballagó munkásokat ábrázoló filmjüket 1895. március 22.-én mutatták be Párizsban a Nemzeti Ipart Támogató Társaság tagjai számára. A rövid képsor olyan mély benyomást tett a jelenlévőkre, hogy lelkesen azt nyilatkozták róla: egyedülálló módon ez a találmány már megszületésekor csaknem tökéletesnek mondható. Ennél sokkal fontosabb, hogy a vetítésen jelen volt Jules Carpentier, korának híres mérnöke, a Francia Tudományos Akadémia tagja, aki a látványtól lenyűgözve, viszont a vetített kép hiányosságait pontosan érzékelve helyben segítséget ajánlott fel a testvérpárnak. A bemutatón – minden lelkesedés dacára – egyértelműen kiütköztek a kezdetleges felvételtechnika legfőbb hibái.  Egyrészt az általuk vetített film csak megközelítő hűséggel adta vissza a mozgást, másrészt a nézők szemét kellemetlen villogás zavarta. Hamarosan kiderült, hogy nem elég tizenhat állóképet vetíteniük másodpercenként, ennél többre lenne szükség.  Huszonnégy kép esetén a mozgás ugyan természetessé vált, viszont továbbra is zavaró villogás volt észlelhető, amely a szem tehetetlenségének volt az oka, mivel a felvillanást követően alakul ki a látási inger maximuma. Tekintve, hogy a szem csak másodpercenként negyven felvillanásig képes ezt a folyamatot követni, úgy határoztak, hogy a huszonnégy állókép mindegyikét egy forgó pille segítségével megszakítják, ezzel valójában minden állóképet kétszer vetítenek. A negyvennyolc felvillanás viszont már megszüntetett minden zavaró hatást.

Nagyrészt Carpentiernek köszönhető, hogy a tudománytörténeti nevezetességűvé vált, 1895. december 28-án megvalósult párizsi, Kapucinusok útján fekvő Grand kávéházi nyilvános  filmes ősbemutató igazi világszenzációként hatott. A képek a nézőket teljesen megbabonázták. A vonat érkezése a pályaudvarra című alkotás vetítése közben a feléjük robogó mozdony elől többen az utcára menekültek, amikor egy törzs nélküli fej jelent meg a vásznon, néhányan el is ájultak. Ezen a vetítésen szerepelt a mai nézők számára is oly ismerős Megöntözött öntöző, amelyben egy kisfiú lép a locsolócsőre, elzárva a víz útját. Miközben a kertész csodálkozva néz a cső végébe, a kisfiú továbbmegy, ennek következtében a vízsugár a kertész arcába spriccel.

A technikatörténet egyik legjelesebb napja biztosan nem véletlenül egyben az új művészi ág megszületésének a napjává is vált. A nevezetes vetítésen ugyanis jelen volt egy bűvész-mutatványos, aki tízezer frankot ajánlott fel a testvérpárnak a készülékükért. A cilinderes, pödrött bajszú úr, Georges Meliés ugyanis meg volt győződve róla, hogy a színház hatását messze felülmúló művészet alakulhat ki a feltalálók által csak vásári látványosságnak tartott új eszközből. Élményét emlékirataiban ekképp rögzíti: “A mutatványtól tátva maradt a szánk, megrendítve az ámulattól és a leírhatatlan meglepetéstől”.  A jól szituált gyáros-fiúk túlzottnak érezték az idegen lelkesedését, ugyanígy bőkezű ajánlatát, amit nem is fogadtak el, mivel nem tudtak másként megszabadulni tőle, megmutatták neki a kamerát belülről, sőt megengedték, hogy rajzokat készíthessen róla. Alig néhány hónap múltán megszülettek a filmművészet első alkotásai. Ehhez Meliés művészi ambícióin kívül a rá jellemző egyedülálló műszaki érzékre és némi szerencsére is szükség volt, aminek eredményeként kidolgozta a hagyományos filmezésnél ismert valamennyi kifejezőeszközt (a filmvágás szabályait, megvalósítja a képáttűnést, átúsztatást, képek egymásra másolását, trükköket stb.)

Mint oly sok esetben, az első filmes fogásra véletlenül jött rá: az egyik felvétel közben a kamerája leállt. Néhány percig bütykölte, majd újraindította. Az előhívott filmen meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyik kocsi áttűnik a másikba, az előző gyalogosokat mások váltották fel. Azonnal kapcsolt: ezen a módon kifejezheti az idő múlását. Ekkor tudatos kísérletezésbe kezdett, aminek eredménye a ma is legismertebb filmvágási eljárások kidolgozása volt.

De ki is volt ez a különös néző, aki már első filmes élménye idején felismerte az új eszközben rejlő lehetőségeket?

Gazdag család gyermekeként látta meg napvilágot 1861. december 8.-án. Édesapja cipőgyáros volt, így Georgesnak biztosított volt a jövője. Csakhogy már fiatal korában kiütköztek bohém hajlamai, sokkal jobban érdekelte őt a festészet, színház és a bűvészmesterség. Ennek ellenére a líceum elvégzését és a katonai szolgálatot letöltve a családi vállalkozás alkalmazottja lesz. Csakhogy 1884-ben angliai tartózkodása alkalmával teljesen az illuzionisták hatása alá kerül. 1885-ben megházasodik, de ekkora már kiderül, hogy a saját útját kívánja járni: a következő évben kiveszi vagyonrészét a családi gyárból, bűvészek és illuzionisták számára kezd gyártani különféle kellékeket. Természetesen ő maga is egyre inkább hódol ennek a tevékenységnek. Polgári mércével mérve komolytalan ember válik belőle. A bajt még azzal is tetézi, hogy 1888-ban megvásárolja magának a modern mágia megalapítója, Robert Houdini színházát is, amelyben saját maga is fellép. Trükkjeihez különféle vetítettképes megoldásokat is alkalmaz, közöttük a korabeli divatos laterna magicát. Így aztán teljesen felkészülten éri őt Lumiérék bemutatója. Ennek köszönhető, hogy a kezdetektől fogva lázas munkába foghat, amelynek eredménye az általa elkészített, egyedülálló mennyiségű kisfilm: szűk két évtized alatt ötszáznegyvenkilenc filmet forgatott, amelyek közül a legnevezetesebb és ma is legismertebb a Verne Gyula regényéből készült Utazás a Holdra, amelynek különlegessége, hogy a világon először ötvözte a színészi játékot rajzfilmmel. Mivel kortársaival ellentétben nemcsak filmdokumentumokat forgatott, hanem kitalált történet alapján mai értelemben vett játékfilmeket is, személyében tisztelhetjük az első forgatókönyvírót, vágót és filmrendezőt is.

Meliés: Utazás a Holdra

Pontosan tudta, hogy a film sokkal több vásári mutatványnál, hathat az emberek érzelmeire és gondolatvilágára, ezért az új eszköz mozgósító erejét is felhasználta. Ma már kevesen ismerik Alfred Dreyfus francia tüzérszázados nevét, akit 1894-ben hamis vádak alapján, kémkedésben tartva bűnösnek, örökös száműzetésre ítéltek. Ez volt a modern Európában az első nagy antiszemita per, tekintve, hogy a fő ok a vádlott zsidó származása volt. A koncepciós per a francia közvéleményben óriási felháborodást keltett, maga Emile Zola, a legendás író J´acusse! (Vádolom!) címen röpiratot intézett a köztársasági elnökhöz, ami miatt őt is két ízben elítélték. Az elnyomottak iránt érzékeny Meliés sem maradt tétlen: 1899.-ben tizenegy részes dokumentum-játékfilmet készített Dreyfus-ügy címmel, amelyet országszerte, sőt külföldön is hatalmas sikerrel vetítettek.  A mű mozgósító hatására egyre nőtt a kormányra nehezedő nyomás, amelynek eredményeképpen az ítéletet először 10 évi várfogságra és lefokozásra enyhítették, majd újabb kemény csatározásokat követően per-újfelvételre került sor, amely 1906-ban kimondta  Dreyfus ártatlanságát és őrnagyi rangban visszahelyezte a hadsereg kötelékébe. A dolgok jóra fordulásában oroszlánrésze volt Meliés nagyhatású filmsorozatának. Jobban belegondolva immár száztíz év múltán is az ő módszerét, lelkesedését, művészi elhivatottságát alkalmazzák az üldözöttek mellett kiálló mai filmesek és tévések.

Elképesztő tempóban dolgozott: Georges Sadoul, az első francia filmkritikus összesen 1539 alkotását vette számba. Teljesítményéből mit sem von le, hogy a korabeli viszonyoknak megfelelően a legtöbb film időtartama nem haladta meg a tizenöt percet.

Az első világháború kitörése felett érzett csalódottságában valamennyi fellelhető alkotását elégette, tiltakozva az emberi barbarizmus ellen. Romain Rolland mellett ő volt az egyetlen francia értelmiségi, aki a kezdetektől fogva élesen szembehelyezkedett a háborúval. Az utókor nagy szerencséjére már ez idő tájt is a legnépszerűbb alkotásokról több másolat készült, így bár csak töredék maradt fenn életművéből, de mintegy tucatnyi – összesen tizennégy – napjainkban is hozzáférhető filmje aránylag hű képet ad a hőskor hangulatából, Meliés műszaki és művészi zsenijéből.   

A szakemberek számára a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a jövőt csakis az eredeti filmhang jelentheti, ennek megfelelően lázas igyekezettel dolgoztak a némafilm hangossá tételén. Igyekezetüket csupán egy emberöltő múltán koronázta siker. Ez egyben egy új korszak eljövetelét is jelentette, amely nem volt mentes a megrázkódtatásoktól és a személyi tragédiáktól. A némafilm sok nagyszerű alakja esett áldozatául az új technikának. Erről aránylag hű képet fest az Ének az esőben című amerikai film, amely – bár vígjátékba ágyazva – a némafilm azon csillagairól szól, akiket szokatlan, bizarr hangjuk nevetségessé tett, amikor kinyitották a szájukat. Görög tragédiákba illő történet, hogy ennek a műszaki újításnak lett az áldozata a filmművészet atyja, Georges Meliés is, aki szentül hitte, hogy a képi ábrázolásnak árt a hozzá társított hang. Nem volt egyedül: a hangosfilm megjelenésének idején, a múlt század húszas éveinek második felében legkiválóbb alkotótársaival egyetemben aláírta azt a filmes kiáltványt, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a képi ábrázolást tönkreteszi a filmhang alkalmazása. Ezt a dokumentumot nem kisebb nevek fémjelzik, mind Szergej Ejzenstejn, Alekszandr Dovzsenko, Charlie Chalpin és Daniel Wark Griffith. Sok mindenben igazuk volt: ebben az időben a hangot még egyídejűleg vették fel a képpel, mindent a hangfelvételnek kellett alárendelni, így valóban eltűntek azok a képi ábrázolások, amelyek az elmúlt évtizedeket jellemezték. Nem véletlen, hogy napjainkig minden idők legjobb filmjének Ejzenstejn Patyomkin páncélosát tekintik, amely némafilmként felülmúlhatatlan képi ábrázolásával tűnik ki.  Még a fogalomrendszer is megváltozott: ekkor terjedt el a filmművészet mellett a filmipar fogalma. Csakhogy az új ? elsősorban zenés ? hangosfilmek egycsapásra meghódították a közönséget. Így a némafilmnek néhány éven belül befellegzett. Meliésnek tragikus tévedéséért iszonyatos árat kellett fizetnie: filmes vállalkozása tönkrement, ősz fejjel az utcára került, a húszas évek végén a párizsi Montparnasse pályaudvar játékárusaként ismerték fel egykori kollégái az elszegényedett, hajléktalan rendezőt. Sikerült az öregek otthonában elhelyezniük, itt tengette végső napjait. Az egyetemes filmművészet megalapítója, a világ első filmművésze, akiről sajnálatos módon ma már csak a beavatottak tudnak, 1938. január 21.-én távozott az élők sorából.