Szikrázó tavaszi nap volt 1986. május elseje. Legközelebbi munkatársammal vidám hangulatban vettünk részt az ?önkéntes? felvonuláson. Jókedvünket persze nem a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe iránti hevület szította, sokkal inkább a minden utcasarkon árult söröcske, borocska. Hiába, az elvtársak tudták, hogy mitől döglik a légy, meg persze a dolgozó nép. Egyszer csak a suttogva továbbadott információ eljutott a fülünkbe: veszélyes nap ez a mai, jobb lett volna, ha ki sem jövünk a friss levegőre, mivel hat nappal korábban az ukrajnai Csernobilban atomrobbanás történt, vészes gyorsasággal közeledik felénk a radioaktív felhő. Nem sokat teketóriáztunk, az első munkanapon, május 4.-én lerohantuk a civil-védelmis főnökhöz, követelve, hogy azonnal mérhessük meg az ionizációs sugárzást. Adta az értetlent: ?ugyan, mivel akarjátok megmérni?? Nagyon is jól tudta. ?A Geiger-Müller számlálóval, amely minden polgári-védelmi raktár kötelező tartozéka?. Nagy nehezen beadta a derekát, a páncélszekrényből elővette a kért dozimétert. Szinte suttogva mondta: ?én semmiről se tudok?.

Mind a fűben, mind az építkezésből ottfelejtett homokkupacban megmértük a sugárzást. Alig tért el a normál értéktől. Megnyugodva elkezdtünk gondolkodni: egyáltalán bekövetkezhet-e nukleáris robbanás egy atomerőműben? Hát nem épp Neumann János zseniális tölcséres rálövéses módszere kellett ahhoz, hogy az atombomba működőképes legyen? Ahogy lehiggadtunk, egyre világosabbá vált, hogy a rettegett esemény eltörpül a Hirosimai és a Nagaszaki tragédia mellett, sőt még a hatvanas években szinte mindennapos légköri kísérleti atomrobbantások ? amelyek nem keltettek nagyobb tiltakozó hullámot – is több radioaktív anyagot juttattak a levegőbe. De mi és hogyan történt valójában? Évekbe telt, mire kiderült a teljes igazság: az emberi felelőtlenség, a tudomány és a technika eredményeibe vetett vak hit vezetett el az erőmű felrobbanásához. Akárcsak háromnegyed évszázaddal korábban a Titanic csodahajó elsüllyedéséhez.

 A negyedszázaddal ezelőtti április 25.-e, a ?tavaszi ünnepek?  előestéje, magyarán az ortodox nagypéntek volt a szovjet birodalomban. Az a nap, amikor közember és párt- valamint állami vezető elvonult otthonába, akinek volt, a dácsájába, hogy a következő keddig nyakló nélkül öntözhesse vodkával a torkát. Mint utólag kiderült, ennek a ténynek döntő szerepe volt a hamarosan bekövetkező tragédia megítélésében és a vészhelyzet kezelésében. Mivel háromnapos ünnepre mentek a csernobili atomerőmű alkalmazottai is, az üzem vezetése úgy határozott, hogy karbantartásra használják fel az így nyert pluszidőt, valamint engedélyezte, hogy két fiatal kutató fontos kísérletet hajtson végre az egyik reaktoron. Valerij Hodjencsik és Vlagyimir Szasjonok azt a pár percnyi holtidőt igyekezett áthidalni, amikor egy esetleges balesetet követően az erőmű villamos ellátása megszűnik, és mire felpörögnek a vízhűtést biztosító dízelmotorok. Elképzelésük egyszerű és logikus volt: áramkimaradás esetén az esetleg már leállítási folyamatban lévő atomerőmű által termelt villamos árammal hajtsák meg a vízhűtő egységeket. Csakhogy egy, végzetessé váló ?apróság? elkerülte a figyelmüket: ez az erőmű első generációs, azaz grafit-moderátoros, vízhűtéses volt.

A világ első atommáglyáját Enrico Fermi és Szilárd Leó szerkesztette meg, 1942. december 2.-án volt a bemutatója a chicagói egyetem sportpályájának alagsorában. Ezen az eseményen Wigner Jenő is részt vett, aki az itt szerzett tapasztalatok alapján tervezte meg a világ első ipari atomerőművét Hanfordban. A szabályozott magreakció lényege, hogy az uránizotóp neutronokat lövell ki magából, ha ezek a részecskék eltalálnak egy másik atommagot, újabb neutronok keletkeznek, egy meghatározott egyensúlyi állapotban a reakció önfenntartóvá válik, miközben nagymennyiségű hőenergia szabadul fel.   Szilárd Leó ötlete volt, hogy a neutronok sebességének és számának szabályozására a nagy tisztaságú grafit a legalkalmasabb, amely egyben le is állíthatja a folyamatot. A Fermi által bemutatott nevezetes kísérletben annyi grafitrúd ékelődött a két urántöltet közé, hogy kezdetben nem történt semmi. Ezek fokozatos kihúzásával egyszer csak beindult a reakció, amit a közelben elhelyezett Geiger-Müller számlálócső kattogással jelzett. Ha túl sok rudat húzott volna ki, a folyamat felpörög, a teljesítménynövekedés akár ellenőrizhetetlenné is válhatott volna, csakhogy atommáglyájuk mindössze 200 watt teljesítménnyel működött, amivel legfeljebb két villanyégőt tudtak volna üzemeltetni.  Ahhoz, hogy leálljon az energiatermelés, vissza kell helyezni a grafit rudakat eredeti helyzetükbe. Ahogyan a csernobili kutatók is megpróbálták megtenni. Viszont a kísérlet előtt még elkövették azt a sorsdöntő hibát, hogy kézi vezérlésre állították az erőművet, vagyis kikapcsolták az automatizált vészrendszert, abban bízva, hogy lesz elég idejük a reakció leállítására. Kezdetben minden a tervek szerint haladt: fokozatosan a negyedére csökkentették a reaktor teljesítményét, ekkor úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő, amikor közvetlenül a turbinára kapcsolhatják a vízhűtő szivattyúkat. Csakhogy ez nem sikerült, a hűtővíz áramlása leállt. Mivel maga a víz is neutronelnyelő közeg ? ezen az alapon működnek a modernebb erőművek ? a folyamat ellenőrizhetetlenné vált: nagymennyiségű xenongáz szabadult fel, ami nagyon erősen elnyeli a neutronokat, olyannyira, hogy a múlt század negyvenes éveinek végén maga Wigner Jenő nevezte el ezt a magreakció következtében keletkező gázt reaktorméregnek. Folyamatos üzemmódban a grafit rudak és a magreakció folytán keletkező xenon neutronelnyelése egyensúlyban van. A helyzet gyökeresen megváltozik, ha a folyamatba mesterségesen beavatkoznak. A két fiatal villamosmérnök nem is sejtette, hogy mit cselekszik: amikor látták, hogy, az erőmű teljesítménye a neutronelnyelés következtében névleges értékének egy századára csökken, utasítást adtak újabb grafit rudak kihúzására, hogy visszaállítsák az eredeti állapotot, nem is sejtve, hogy a hirtelen zuhanás a xenon jelenlétének a következménye. Amint a gáz elillant, nagyon gyorsan emelkedni kezdett a hűtővíz hőmérséklete, a reaktor ?megszaladt?: másodpercenként a duplájára nőtt a teljesítménye. A kutatók érzékelték a veszélyt, azonnal bekapcsolták a grafit rudakat betoló vészrendszert. Későn. Ekkor már olyan nagy volt a belső hőmérséklet, hogy a grafit megolvadt, a rudak legtöbbje deformálódott, nem lehetett visszahelyezni eredeti helyére. A reaktor névleges teljesítményének tízszeresére, majd százszorosára pörgött fel, ami szombat hajnalban 1.23:48-kor gőzrobbanáshoz vezetett. A detonáció hatására az erőmű vasbeton teteje lerepült, ezzel az energiagyártáshoz használt urán a levegőbe kerülhetett. Annál is inkább, mivel a beáramló levegő oxigénjének hatására a grafit égni kezdett, ami a maradék vizet oxigénre és hidrogénre bontotta, ekkor újabb robbanás következett be. A lángokat az önfeláldozó tűzoltók két hétig oltották.

Természetszerűleg a Nemzetközi Atomenergia Bizottság, a hazai szakemberek és a titkosrendőrség, a KGB is vizsgálta a tragédia kiváltó okait és következményeit. Különösen ez utóbbi szervezet jelentése mutatott rá a legfőbb hibákra: ha egy védőépületet emeltek volna az erőmű fölé, nem került volna radioaktív szennyeződés a légkörbe. De a szovjet munkaerkölcs dicsőségére még csak nem is egyszerre öntötték a födémet, ráadásul rossz minőségű betonból, így talán ha a repedések mentén  egy csapat gyerek ugrált volna rajta, magától beszakad.

A robbanásban a két fiatal kutatón kívül ötvennégyen haltak meg, a legpesszimistább adatok szerint három-négyezerre tehető a közvetetten megbetegedettek száma. Ehhez az is hozzájárult, hogy a helyi párt- és állami vezetők csak négy nap múltán kezdtek cselekedni, amikor kijózanodtak bódulatukból: a lakosokat az erőmű harminc kilométeres körzetéből kitelepítették. Ennek eredménye a napjainkban halott Pripjaty városa, amely már most is vonzza a látogatók százezreit: megmaradt az utolsó szovjet településnek, Lenin-szobraival, sarlós-kalapácsos díszítésű művelődési házával, egykori panellakásaival, ahogyan az a szovjetrendszerben dukált.

Csernobil kapcsán szabályos hisztéria alakult ki az emberek között: ahogy mi is megijedtünk az első pillanatban, úgy a laikusok is a világvégét vetítették előre. Aztán szép lassan kiderült, hogy minden tragédia ellenére a baj sokkal kisebb, mint gondolnánk. Az atomfizika egyik magyar klasszikusa, Marx György ? aki maga is végiglátogatta az erőmű egyes részeit, doziméterrel a kezében ? Csernobil leckéje című tanulmányában leírja, hogy a robbanás okozta  sugárterhelés-növekedés tájainkon nagyjából egy doboz cigaretta elszívásának felel meg (arról is kevés szó esik, hogy a dohányban és minden széntartalmú vegyületben is van  radioaktív izotóp), a közép-európai embert annyi sugárzás érte, mintha abban az évben elment volna egy tüdőröntgenre, vagy átrepült volna New Yorkba.

A környezetvédők azóta is Csernobillal riogatják az emberiséget. Mit sem sejtve arról, hogy a modernebb berendezéseknek semmi köze hozzá. Olyannyira, hogy az amerikai Reaktorbiztonsági Bizottság elnöke, Teller Ede már a múlt század ötvenes éveiben betiltatta a grafit-moderátoros reaktorokat. Ennek eredményeképp születtek meg a grafitmentes forró vizes, majd a nyomott vizes reaktorok, amelyek a hűtővíz elvesztésével maguktól leállnak.

A Szovjetunió felbomlását követően egyes ukrán vezetők olyan adatokat tártak a világ közvéleménye elé, hogy több százezer, sőt egymilliónál is több volt az áldozatok száma, amit a gaz szovjetrendszer annak idején eltitkolt. Az atomenergia ügynökség a világ vezető szakemberét, a hirosimai és nagaszaki áldozatokkal fél évszázada foglalkozó  Itsuzoto Shigematsu professzort kérte fel a szakvélemény megírására, aki mindenben igazolta az eredeti jelentés valóságtartalmát.

Meg kell mondani: minden emberi tevékenység a természet menetébe való beavatkozás. Ez akkor kezdődött, amikor vagy harmincezer évvel ezelőtt korai elődünk kőbaltájával kivágta az első fát, leterítette az első mamutot. Az ipari forradalom kezdetéig ez mit sem számított. Csakhogy azóta oly mértékű a beavatkozás, hogy napjainkban már akár az apokalipszis eljövetele is reálissá válik. De erre nem az atomreaktorok, hanem a hagyományos erőművek miatt kerülhet sor: mértékadó tanulmányok szerint az elkövetkező fél évszázadban több százmillió, pesszimista vélemények szerint akár egymilliárd ázsiai és afrikai lakos lesz kénytelen elhagyni otthonát, mivel az üvegházhatású gázok következtében mai lakóterületük sivataggá válik. Az igazi veszélyt napjainkban épp a gáz-, kőolaj- és széntüzelésű erőművek jelentik.  Az meg a gyakran ellenérdekelt lobbik által pénzelt zöldeket egyáltalán nem zavarja, hogy egy széntüzelésű erőmű évente több radioaktív izotópot bocsát ki, mint amennyi Csernobilban kiszabadult.

Napjainkban, a fukusimai tragédia kapcsán újonnan fellángolt az atomerőművek jövőjével kapcsolatos vita. A tényeket józanul megvizsgálva kiderül, a japán mérnökök tökéletes munkát végeztek: a tervezettnél tízszer nagyobb földrengés sem okozott kárt a reaktorokban. Arra viszont aligha számíthattak, hogy összeomlik az ország villamos rendszere, valamint tizenöt méter magas szökőár is sújtja az országot, amely elöntötte a tartalék áramforrásul szolgáló dízelmotorokat, így aztán a csökkenő teljesítmény mellett is radioaktív anyag kerülhetett a levegőbe, amely egyébként mindössze egy százaléka a csernobili sugárzásnak.    Groteszk módon a lengyel-magyar nemzeti hős, Bem apó hazaszállításának története jut erről az ember eszébe: mivel a katolikus egyház tiltakozott az ellen, hogy a moszlimmá vált legendás tábornok keresztény lengyel földbe kerüljön, tisztelői úgy döntöttek, hatalmas gránitoszlopokon elhelyezett szarkofág lesz végső nyughelye, így magasan a levegőben ?lebeg?, akárcsak Mohamed koporsója. Ha tizenöt méter magasságban lettek volna a szökőártól elöntött dízelmotorok, ma Fukusima nevét nem ismerné a világ, mert az égvilágon semmi nem történt volna a reaktoraival. Ha az atomenergia ellenzői követeléseit teljesítenék, lekapcsolnák a nukleáris erőműveket a hálózatról, aligha tudnának hangot adni tiltakozásuknak: szétesne a villamos hálózat, elsötétülne minden képernyő, leállna valamennyi rádióadás, nyomdagép, az üzemek, gyárak, vállalatok, lakások, az egész világ áram nélkül maradnának. Egy pillanat alatt középkori viszonyok között találnánk magunkat, tekintve, hogy öt százaléknál nagyobb energia kimaradás az egész hálózat szétesését vonja maga után, viszont az atomenergia szerte a világon legalább az energiafelhasználás negyedét adja. 

Mint minden tragédiából, Csernobilből és Fukusimából is okolni kell. Az ukrajnai település meglátogatása viszont mindenki, de legfőképp az atomenergia ellenzői számára ajánlott. Ugyanis a huszonötödik évforduló alkalmából megnyitják a turisták előtt valamennyi egykori létesítményt.

 Mindenki meggyőződhet arról, hogy mi és hogyan történt. Meg arról is, hogy a biztos halál tudatában, életüket feláldozva milyen hősies küzdelmet vívtak azok a tudományos dolgozók, műszakiak, tűzoltók, helikopter-pilóták, akik szívszorító emlékművét megtekinthetik a tragédia színhelyén. És ami a legfontosabb: meggyőződhetnek arról, hogy atomenergia nélkül nincs sem jelen, sem jövő.

Nyilvánvaló volt, hogy a csernobili katasztrófa huszadik évfordulója kapcsán ismét a köztudatba kerül minden mítosz és legenda, amely ezt a szörnyű eseményt övezi: az atomrobbanástól kezdve a több tízezer csehszlovákiai áldozatig. El is határoztam: nem írok róla. Csakhogy két nappal a kerek évforduló után váratlan esemény történt: az Európai Unió az atomenergia mellett tette le a voksot. Vagyis szorgalmazni fogja újabb magreaktorok építését. Hogy is van ez? Felelőtlenül halálos veszélynek teszik ki ötszázmillió állampolgárukat? Vagy talán az igazság ezúttal is “odaát” van?

A két évtizeddel ezelőtti tragédia a szó szoros értelmében a sors fintora volt: a lelkes, fiatal kutatók amiatt kezdtek tragikus kísérletükbe, hogy növeljék az erőmű biztonságát. Vagyis, hogy soha ne következhessen be olyan tragédia, amelynek akaratlanul az okozói voltak. Ehhez szükség volt a többszörös biztonsági rendszer kikapcsolására. Miközben a magreakciók változására figyeltek, eszükbe se jutott, hogy műszaki katasztrófát idézhetnek elő: felforralták a hűtővizet, amely felrobbantotta a csöveket, majd a nagy hőmérséklet hatására hidrogénre és oxigénre bomlott víz akkora vegyi robbanást okozott, hogy több kilométeres magasságba lökte a fűtőelemek radioaktív anyagát. A kísérletező kedvű két fiatal tudós, Valerij Hodjemcsik és Vlagyimir Szasjonok az első pillanatban életét vesztette.  A széljárásnak megfelelően elindult a radioaktív felhő Skandinávia felé. Meglepőnek tűnhet, de a kőhajításnyira fekvő Kijevben nem lehetett magasabb sugárzást mérni. Logikusan: az csernobili robbanásnak semmi köze nem volt a magreakcióhoz. Egyáltalán: semmilyen erőműben nem tud atomrobbanás létrejönni. Ha ez így volna, akkor ma Szlovákia is atomhatalom lenne, hiszen a Jászapáti (Jaslovské Bohunice) V1-es blokkja is csernobili mintára épült.

Amikor a múlt század negyvenes éveiben kiderült, hogy a Los-Alamosban dolgozó több ezer tudós szorgalma is kevés az amerikai atombomba beindításához, Neumann János zsenije kellett a megoldás kitalálásához. Rájött arra, hogy a töltet egyik felét félgömb alakú tartályba helyezve, a másik felét egy tölcséren keresztül rárobbantva kialakul az a nagy hőmérséklet és nyomás, amely a láncreakciót beindítja. Enélkül nincs robbanás.  A kísérletek részese volt Wigner Jenő, akinek feladata a  hanfordi plutónium termelő reaktor megtervezése volt. Ez utóbbi magyar tudós tekinthető az első reaktortervező mérnöknek. Az általa szerkesztett berendezések grafittal szabályozták a reakciót, hűtőközegként vizet használtak. Az atombomba-kísérletekben egy harmadik magyar neve is felbukkan, Teller Edéé, akiről ma köztudott, hogy a hidrogénbomba atyja. Az már kevésbé, hogy elsősorban az ő szorgalmazására jött létre a második világháborút követően a Reaktorbiztonsági Bizottság, amelynek első elnöke volt. Filozófiájuk szerint az atomenergia túl komoly dolog ahhoz, hogy egy esetleges baleset következményeit kelljen elhárítani, így olyan biztonsági intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek eleve kizárják bármilyen szerencsétlenség lehetőségét. Mivel ennek a követelménynek a Wigner-féle reaktor nem felelt meg, ugyanis túlhevülés esetén légbuborék keletkezhetett a hűtővízben, aminek eredményeként a láncreakció “megszaladt”, ezért minden vita nélkül betiltották. Wigner kénytelen volt jobb megoldást találni. Sikerült: a grafitot vízzel váltotta fel, míg a hűtővizet nagy nyomás alá helyezte. Megalkotta ezzel a nyomott vizes reaktort, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy túlhevülés esetén a láncreakció leáll, tehát az erőmű lehűl. Csakhogy a hidegháború viszonyai között ezek a döntések titkosak voltak, az egykori Szovjetunióban nem szereztek róla tudomást, nagyban gyártották a grafit moderátoros erőműveket. Mondani sem kell, a csernobili is ilyen volt. Ennek ellenére még ma is minden gond nélkül működne, ha nem adják végletes kísérletezésre fiatal kutatói a fejüket.

Az erőmű a robbanás után

Mint minden nagy baleset után, ezúttal is komoly vizsgálat következett. Nemzetközi szakértők hada foglalkozott a kérdéssel a tanulságok levonásának szándékával.

A következő legendát, hogy a szovjet hatóságok eltussolták az eseményt, pillanatok alatt sikerült megcáfolni. Mivel kezdettől fogva tudták, hogy nem atomrobbanás történt, ráadásul nem emelkedett jelentősen a radioaktivitás a szomszédos Kijevben, nyugodtan ültek a babérjaikon: azt hitték, csak egyszerű gyári tűz keletkezett. Ehhez számítsuk hozzá, hogy a robbanásra az ortodox húsvét szombatján került sor, amikor valamennyi döntésképes főnök a dácsájában vodkapusztítással foglalkozott. Ennek tudható be, hogy egy hétig semmilyen komoly óvintézkedést nem tettek. Csak akkor jöttek rá a helyzet komolyságára, amikor Svédországból és Finnországból jöttek a vészjelzések, ahova a széljárás elsodorta a radioaktív szennyeződést. Ekkor viszont túlreagálták a dolgot: több százezer embert feleslegesen kitelepítettek. Hogy mennyire igaz ez, arra a rendszerváltozás, illetve a Szovjetunió szétesése után derült fény: ukrán környezetvédők nagy nyugati támogatás reményében apokaliptikus adatokat hoztak nyilvánosságra a csernobili katasztrófáról. A helyszínre kirendelt kutatócsoportot Itsuzoto  Shigematsu japán professzor, Hirosima és Nagaszaki következményeinek legkiválóbb szakértője vezette. Megállapították, hogy az erőmű száz kilométeres körzetében a halálozási statisztikák nem változtak jelentősen a balesetet követően, összevetve az Ukrajnai és Fehéroroszországi adatokkal nem tapasztaltak jelentős különbséget.

Öt évvel a baleset után a helyszínen járt a magyar részecskefizika élő legendája, a budapesti ELTE tanszékvezető tanára, Marx György is, aki tapasztalatairól Csernobil leckéje című tanulmányában számolt be. Szó szerint érdemes idézni mérési eredményeinek tanulságát: “A látogatás során kapott dózisunk (kb. 0,01mSv) kockázata nem érte el azt az értéket, amelyet egy cigaretta elszívása jelentene.”

A balesetet követően Magyarországon is megnövekedett az érdeklődés a kérdés iránt. Marx említett tanulmányában beszámol az ország gimnáziumaiban végzett kísérletekről, amelynek eredményeképpen megállapították, hogy a robbanás évében a sugárdózis növekedése nem érte el a tíz százalékot. Ennek következtében Közép-Európában bizonyosan nem növekedhetett a halálozás.

A csernobili katasztrófa legfőbb tanulsága, hogy olyan erőműveket kell építeni, amelyek teljesen balesetmentesek. Ma már csak ilyeneket, vagyis nyomott-vizes vagy forró-vizes reaktorokat készítenek. A rendszerváltás után Teller Ede ellátogatott a paksi atomerőműbe, mint egykori biztonsági főnök kijelentette, hogy teljesen biztonságosan működik.

Egyébként ő az atomenergia felhasználását egy éles konyhakéshez hasonlította: minden gyerek egyszer jól megvágja magát vele, ilyenkor a szülőnek el kell döntenie, hogy mit tesz, kidobja a kést, vagy megtanítja csemetéjét bánni vele. A magyar tudós az utóbbi megoldást ajánlja. Annál is inkább, mivel a magenergiának jelenleg nincs alternatívája. Egyrészt a tisztasága miatt, hiszen nem keletkezik a magreakció közben üvegházhatású gáz (amely Csernobilnél sokkal jobban fenyegeti életünket), ráadásul mai ismereteink szerint háromszáz, de lehet, hogy ötszáz évre elegendő van belőle. A kőolaj viszont száz éven belül elfogy. Arról nem is beszélve, hogy másra is felhasználható: élelmiszer, sőt gyógyszer is előállítható belőle. Napjainkban gyakran eszembe jut a prágai Műegyetem tanárának, Ježek professzornak harmincöt évvel ezelőtti mondása: a hőerőművekben százdollárosokkal kellene fűteni, mert az alapanyaga megújul, ellentétben a kőolajjal, amely ha elfogy, soha többé nem lesz. 

Legmegfelelőbb a magfúziós erőmű lenne: ebben hidrogénből hélium keletkezik, szennyező melléktermék nélkül. Csak egy kis baj van vele:  párszázezer atmoszféra nyomás mellett, tízmillió fokos gyulladási hőmérséklet kell hozzá. Ez a mai napig nem sikerült. Személy szerint negyedszázaddal ezelőtt a lézerimpulzussal dolgozó magfúzió mellett annyira letettem a garast, hogy az ezredfordulóra jósoltam gyakorlati megvalósulását. Most, a nevezetes dátum elteltével kénytelen vagyok megjegyezni: nem tudható, mikor lesz belőle valóság. Közben a fejlődéshez villamos energiára van szükség. Tetszik, nem tetszik, ma Magyarország termelésének felét Paks szolgáltatja, Szlovákiában az atomenergia részesedése ennél jóval nagyobb: hetven százalék körül van. Nélküle egyszerűen nem tudnánk létezni. A zöldek félelménél csak következetlenségük nagyobb: elvetik a magenergiát, miközben villamoson és vonaton járnak, újságoknak, rádiónak, tévének nyilatkoznak, lakásukban többtucat villamos készüléket használnak. Miközben ha ezt nem tennék, áram nélkül élnének, talán nem kellene Mohiban új erőműblokkot építeni. Hiszen ők is hozzájárulnak az atomenergia által termelt villamos energia fogyasztásához.

A jelenlegi helyzetben csupán az Európai Unió által szorgalmazott megoldás elképzelhető: atomerőművek építésével elégíthető ki az energiaigény. Annál is inkább, mivel tized akkora összegből  termelhető ki egy kilowattóra, mint a hagyományos illetve alternatív forrásokból. Nem lenne rossz, ha a zöldek azt is közölnék a laikus lakossággal, hogy az atomenergia betiltása esetén esetleg tízszeres villanyszámlát kellene kifizetniük. Ennek ismeretében mindenki döntse el, hogy melyik megoldás mellett teszi le a voksát.