Terentianus Maurus találó meghatározása szerint a könyveknek is megvan a sorsa ? vagy ahogy a római stiliszta mondotta volt: habent sua fata libelli ?, ráadásul olykor sokkal változatosabb, mint az emberé, hiszen egy írott mű szerencsés esetben akár évezredekig sem jut az enyészet sorsára. Néha viszont az alkotás az egyetlen tudósítás szerzőjének származásáról.

Nincs megbízható adat arról, hogy Teyfalvi Chiba Márton hol született, csak azt tudjuk, hogy tejfalusi rokonaival tartotta a kapcsolatot, sőt főművét is egyik rokonának szánta.  Tejfalun emberemlékezet óta éltek Csiba nevűek, napjainkban is többen vannak. Társadalmi helyzetét tekintve Chiba Márton talán a földbirtokos Csibák rokona lehetett ? tekintve, hogy abban a korban az egyetemi tanulmányok meglehetősen sokba kerültek -, viszont az ő leszármazottaik jelenleg Dunaszerdahelyen élnek. 

Valamikor az 1600-as évek elején látta meg a napvilágot. Az alapján, hogy tevékenységét az ország keleti részén fejtette ki, valószínűleg Debrecenben vagy a hajdúk városának környékén született, minden bizonnyal az édesapja volt tejfalusi. Ezt tanúsítja az is, hogy e városban végezte alsóbb tanulmányait, majd 1622-ben beiratkozik a wittenbergi egyetem teológai szakára, később Odera-Frankfurtban tanul, majd a franekeri egyetem hallgatójaként végez. Hazatérte után Nagybányán teljesít szolgálatot, 1625-től Túrterebesen, 1632-től Beregszászon lelkész. Élete 1637-ig követhető, ezután nincs róla semmilyen adat.

Főművét, amelynek címe a korabeli szokások szerint csaknem féloldalnyi szöveg ?Romanectorus, azaz az apostoli vallassal ellenkezö, minapi romai-catholikusok tudomanyának mutato laistroma, mellyet az nemes-szemely Teyfalvi Chiba Marton egy papista vállásra tevelyedett attyafianak irt es bereg szaszi praedicator lévén, hazájának ajanlot? Ugyancsak korabeli szokás volt a kegyúrnak történt ajánlás, aki minden bizonnyal a könyv kiadásának költségeit állta. Chiba esetében ez a következőképpen fest: ?Perényi Gábornak, Ugocsa és Abaujvar megyéknek örökös ispánjának és kegyes házastársának, Salgai Kata asszonynak?. Már a címből is kitűnik, hogy a tizenhetedik században még nem jelölték ki valamennyi ékezetet, valamint, hogy a múlt idő jelét sem használták. A szerző az előszóban pontosítja, hogy földrajzilag hol élő rokonait próbálja rátéríteni az általa helyesnak tartott útra: ?Pozsony, Moson és Komárom vármegyékben lakozó vérszerinti attyafiainak Istentöl minden üdvösséges áldást kiván. Kelt Bereg-szász 1637. január.?

Maga a mű tíz részre tagolódik, és A tévelygő attyafinak cédulájára küldött levelemnek summája címet viseli. Tartalmilag vitairat, amelyben arra mutat rá, hogy a római katolikus egyház tanításai ellenkeznek a Szentírással, az apostoli hagyományokkal, az ökumenikus zsinatokkal, ráadásul ellentmondásosak, viszont egyeznek a régi eretnekségekkel. Alkotásáról kimutatható, hogy valójában a nagy hitszónok, esztergomi érsek Pázmány Péter Kalauzával vitatkozik, így akarja megtéríteni katolikus hitre áttért rokonát. Ezt függelék ? Appendix ? követi, amelyben azzal érvel, hogy a katolikusokról leírtak ellenkezője jellemzi a protestánsok erényeit. Művét utószóval zárja, majd a nyomdahibákat sorolja fel Errata címen. A könyvet 1637.-ben a Debrecenben nyomtatták.

Chiba Márton Pál fia az 1630-as évek elején született Beregszászon. Édesapja nyomdokaiba lépett: ugyancsak Debrecenben tanult, majd 1648-ban a franekeri egyetemre iratkozott be Paulus Thiba Tyfalvi néven, 1650-ben a gröningeni egyetemen folytatta teológiai tanulmányait, hazatérte után, 1651-től a debreceni református teológia tanára. Későbbi sorsa ismeretlen, minden bizonnyal külföldre távozott. Erről tanúskodik az a tény is, hogy egyetlen, ismert munkáját latinul írta Disputatio Theologica De Communi címen, amelyet 1650-ben Gröningenben publikált. Ez esetben nevét Paulus Cziba Teyfalvinus alakban használta.

Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a tizenhetedik századbeli hitviták lázas légkörében előnevén keresztül Chiba Márton megismertette Tejfalut az egész országgal, fia, Paulus Cziba pedig e település hírét elvitte messze a határokon túlra.

A tejfalusiak Csiba László ? Presinszky Lajos: Fejezetek Tejfalu történetéből című, 1993-ban kiadott remek könyvéből értesülhettek arról a történelmi tényként kezelt eseményről, hogy az 1456-os győztes nándorfehérvári ütközetben életét feláldozó hős, a lófarkas zászlót a vár fokára kitűzni igyekvő törököt magával a mélybe rántó Dugovics Titusz fiának, Bertalannak ajándékozta 1459-ben Mátyás király a községet (48. old.). A szívszorítóan megható önfeláldozó tett forrásaként a Pozsony Vármegye Monographiája szolgál, amely  Antonio Bonfini munkáját, A magyar történelem tizedei-t használja fel alapul. Ha viszont megvizsgáljuk e kútfőt, kiderül, hogy nem is kicsi pontatlanságokról van szó.Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy az olasz humanista történész 1486-ban érkezett Magyarországra és kétévnyi anyaggyűjtés után látott munkához. Ami azt jelenti, hogy a világrengető csata után egy emberöltővel írta meg az eseményeket. Ez önmagában még nem különösebb hiba, hiszen a szemtanúk megőrizhették  emlékezetükben a csata pontos lefolyását. Rájuk támaszkodva Bonfini meg is említ egy ismeretlen vitézt, aki életét áldozta azzal, hogy magával rántotta az ellenség katonáját amélybe. Mindezt név említése nélkül. Ráadásul kiderült, hogy más várak pl. Jajca ostrománál is megjelenik egy ugyanilyen hőstettet végrehajtó névtelen  vitéz, ami a történészben felveti a  kételyt, hogy valójában vándortémáról van szó. Ez mind az irodalomban, mind a történetírásban aránylag gyakori, emiatt komoly kritikai vizsgálatnak kell alávetni, hogy az adott helyen és időben megesett-e a leírt esemény. A kérdés megoldására a közelmúltban a  tizenötödik-tizenhatodik század egyik jeles magyar történésze, a Magyar Tudományos  Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, Pálosfalvi Tamás vállalkozott, aki a történelmi források átnézése nyomán kiderítette, hogy Dugovics Titusz neve a  tizenkilencedik század folyamán bukkan fel először. Itt kezdett izgalmassá válni a nyomozás: miként történhetett meg, hogy négyszáz év után sikerül egy igazi hőstettet  végrehajtó vitézt beazonosítani? Vagy egészen másról van szó? Nem kellett sokáig  kutakodnia: kiderült, hogy a tizenkilencedik század első felének koszorús költője, az amatőr  történész Döbrentei Gábor 1824-ben a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban említi meg Dugovics Bertalan Vas-megyei nemes nevét, akire viszont állítólagos kései utóda, Dugovics Imre Vas megyei nemes az 1810-es évek végén hivatkozott, miszerint Mátyás király 1459-ben ősének, Dugovics Bertalannak ajándékozta a Pozsony megyei Tej községet.  Pálosfalvi ? gyakorló történészként ? számtalan előadást tartott a Hunyadiakról és Nándorfehérvárról, ilyenkor a hallgatóságból gyakran felvetették, hogyan is történt a nevezetes önfeláldozó eset. Kutakodásának már az elején kiderült, hogy Döbrentei egy baráti beszélgetés folyamán hallott a csallóközi község hűbérbe adásáról, az eredeti nemesi oklevelet nem is látta, csak annak a helyi plébános, Kresznerics Ferenc által készített átiratát. Gyanúja hamarosan bizonyossággá fokozódott: egyetlen levéltárban sem lehetett találni olyan középkori okiratot, amely a Dugovicsokat megemlítette volna, sőt a tizennyolcadik századig arról sincs adat, hogy ilyen nevűek éltek volna ebben a megyében. Annak ellenére, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hamisítványról van szó, Pálosfalvi egyéb, bokros teendői miatt nem szánta el magát arra, hogy tanulmányba rendezze megállapításait. Nem így Szőcs Tibor, a szegedi egyetem doktorandusz hallgatója, aki elhatározta, hogy erről írja meg disszertációját. Azt már tudta, hogy Döbrentei tanulmánya Dugovics Imre ?bizonyítékai? alapján született meg. Az idézett oklevél keltezési dátuma 1459. június 22.-e. Szinte hihetetlen, milyen egyszerűen sikerült kiderítenie az igazságot: bement a Magyar Országos Levéltárba, kikérte az aznapi nemesi okleveleket. Persze Dugovics névre szólót nem talált. Viszont az egyik szövege szinte szószerint megegyezett a tizenkilencedik században ?felbukkanttal?. Az eredetiben Sitkei Bertalannak ajándékoz Mátyás kirány birtokokat, amiért Hunyadi Jánosnak tett komoly szolgálatokat. A hamis oklevélben is Bertalan a jutalmazott, de itt már Dugovics Titusz fiaként szerepel, mégpedig Nándorfehérvár ostromakor a toronynál mutatott önfeláldozó hősiességéért. A fiatal kutatónak nem volt nehéz kiderítenie, mi állhatott az ügy hátterében: Dugovics Imrének 1816-ban egy per alkalmával bizonyítania kellett nemesi származását. Ez ugyan sikerült, de ekkor még olyan okiratokat mutatott fel, amelyek szerint  ősei a kutyabőrt a tizenhetedik században szerezték. Ebben a nemességi perben meg sem említik Dugovics Titusz nevét, arról meg végképp nincs szó, hogy a középkorig menően nemesi elődei lettek volna. A nagy port felvert ?okmányra? Dugovics Imre 1821-ben bukkant, amiből egyértelmű, hogy valamikor 1816-1821 között készítették. Viszont eredeti célját elérte vele: megyeszerte beszélni kezdtek róla, hamarosan országos hírnévre tett szert, állítólagos őse elbeszélések, költemények szereplőjévé vált, felkerült a történelemkönyvek lapjaira.

Dugovics lerántja a törököt

 Legismertebb ábrázolása a müncheni festőakadémia tanárának, Wagner Sándornak 1853-ban készült gyönyörű romantikus festménye, amely a Magyar Nemzeti Galériában csodálható meg. Minden nemzetnek vannak mítoszai; és van valóságos történelme. Ezek a folyamatok szerencsés esetben több évszázadal ezelőtt lejátszódtak. Vannak nemzetek, amelyek napjainkban alkotják meg mítoszaikat. Amelyek az ezután minden másként volt elvet alkalmazva írják át a történelemkönyveket; ez is arra sarkall minden felelősen gondolkodó embert, hogy nézzen szembe a valós tényekkel. Ezek alapján elmondható, hogy ha meg is esett az önfeláldozó cselekedet, Dugovics Titusz nem létezett. Tejfalu sem volt soha a Dugovicsok birtokában. A művészetben pedig az a csodálatos, hogy az érzelem, esztétikai érték, a gondolatiság és eszmeiség számít. Márcsak emiatt is érdemes minden tejfalusinak legalább egyszer megtekintenie Wagner Sándor csodálatos, torokszorító alkotását. 

A négy szereplő egyenként jön be a háziakhoz, az első üdvözli a bentieket, majd a következők fokozatosan kapcsolódnak be a párbeszédbe. A játék végén perselyezés következik, ami a szövegben is elhangzik, majd kinyitják a betlehem kapuját, hogy bebizonyítsák, Jézus valóban megszületett, hiszen látható. Eredetileg apró mécsessel világították meg a templombelsőt, gyerekkoromra, az ötvenes évek elejére viszont már laposelemre kapcsolt parányi égőt használtak erre a célra. A betlehemezés a karácsonyeste után a legnagyobb élményt jelentette kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Tejfalun még ötven évvel ezelőtt is annyira elterjedt volt, hogy évente három-négy csoport is járta a falut, s csaknem minden alkalommal előkerültek a társközségek ? Királyfia, Sámot, Bucsuháza ? betlehemezői is. Eme előzmények után döbbenten kellett tapasztalnom, hogy amikor hat év távollétet követően, 1975-ben végleg hazatértem Prágából, ez a szép népszokás megszűnt. Mivel elég egyértelműnek tűnt, hogy nem sikerül feléleszteni, úgy éreztem, legalább filmen meg kell örökíteni.

Már tanulmányaim idején kapcsolatba kerültem a somorjai kultúrház lelkes munkatársával, Gyökeres Györggyel (1949-2010), aki egy régebbi típusú, 16 mm-es híradóskamerával forgatott; több filmtervet is elkészítettünk, elsősorban a népi mesterségeket és népszokásokat igyekeztünk megörökíteni az utókor számára. Mivel a helyi Dőrejárásról is készült egy rövidfilm, önként adódott, hogy ugyanezt megtegyük a betlehemezéssel is.  Annál is inkább örültem a kibontakozó együttműködésnek, mivel így kipróbálhattam magam, megmutathattam, hogy a prágai filmakadémia (FAMU) legendás rendező-tanára, Vojtěch Bouček nem pazarolta feleslegesen az idejét, amikor a forgatókönyvírás és a dokumentumfilmezés titkaiba avatott be bennünket.

A betlehemezés utolsó évtizedeiben fokozatosan csökkent a szereplők életkora, így a hatvanas években már fiatalok, sőt kamaszok betlehemeztek. Úgy éreztem, hogy a hitelességet szolgálná, ha a száz évvel korábbihoz hasonlóan meglett emberekkel forgatnánk. Gyurinak tetszett az ötlet, addig fűztük a szót, míg oda lyukadtunk ki, hogy nyugdíjasokat kérünk fel a szerepekre. Ez amiatt is jó ötletnek bizonyult, mivel ők még a gyerekkoruk betlehemezésére is emlékeztek, így egy régebbi állapotot rögzíthettünk. Első lépésben meg kellett szerezni az eredeti szöveget. Hamarosan kiderült, hogy több változatra is emlékeznek az öregek.

Ozogány Kata: Tejfalusi betlehem

A hiteles szöveg megtalálásához rokonomat, Ozogány Istvánt (1914-1976) kértem fel. Pista bácsi a legnagyobb örömmel vállalta a feladatot, amolyan kupaktanácsot hívott össze barátai, Brunczlik István (1914-1980), Zöld Antal (1907-1996) és Vasi Gyula (1909-1979) részvételével. Kiderült, hogy valamennyien másképp emlékeznek a szövegre, bár csak apró eltérések voltak közöttük. Meghányták-vetették a dolgot, míg vagy két óra múltán megegyeztek a hitelesnek tekinthető változatban. A neheze csak ezt követően jelentkezett: meg kellett győznünk a résztvevőket, hogy álljanak kamera elé. Napjaink közhangulatával ellentétben ezek az egyszerű emberek irtóztak a szerepléstől, úgyhogy jó időbe tellett, mire beadták a derekukat. Végül is sikerült, úgy tűnt, sínen vagyunk. Annál is inkább, mivel Pista bácsi felesége, Szelle Ilona (1912-1998) is lelkesen támogatta a vállalkozást, büszkén gondolva arra, hogy udvaruk, konyhájuk, tiszta szobájuk és karácsonyfájuk szolgáltatja a díszletet e csodálatos játékhoz.  Már a forgatókönyvet készítettem elő, amikor becsapott a mennykő: a somorjai pártbizottság egyik vezetőségi tagját küldte el Gyuri barátom után azzal a nyílt fenyegetéssel, hogy amennyiben részt vesz a forgatáson, vagy csak kölcsönözni meri bárkinek a kultúrház tulajdonában lévő kamerát, azonnal kidobatják az állásából és gondoskodnak róla, hogy a széles környéken ne kapjon munkát. Ezt követően meglátogattam ?illetékes elvtársat?, hogy meggyőzzem, a népi kultúra egy fontos elemét kívánjuk filmszalagon rögzíteni. Meglehetősen ingerülten kifejtette, hogy nem tűrik a vallási ideológia újraélesztését, mellékesen azt is megjegyezte, hogy én is megüthetem a bokámat. Mivel a kamera letiltásával kútba esett a forgatás, ráadásul azt sem tudtuk hogyan szerzünk nyersanyagot, tekintve, hogy szűkös pénztárcánkból erre aligha futotta, úgy döntöttünk, a következő évre halasztjuk a forgatást, hátha akkorra nem ütközünk ilyen heves ellenállásba. Csakhogy a sors másképp rendelkezett: az akció motorja és legfőbb szervezője, Ozogány Pista bácsi elköltözött az élők sorából, ?Gyöki? egyre szorosabban együttműködött az Új Szóval, amelynek eredményeként hamarosan a napilap belső munkatársa lett, ennek következtében szinte éjjel-nappal úton volt, így a tervezett forgatás fokozatosan feledésbe merült. Ráadásul a többi szereplő is néhány éven belül elköltözött a tejfalusi sírkertbe.

Bő emberöltő múltán, tavaly nyáron, egy beszélgetés alkalmával a Somorja és vidéke havilap főszerkesztőjének, Tóth Ilonának megemlítettem e történetet, aki jelezte, örömmel venné a feldolgozását. Tűvé tettem a lakást, sehol sem találtam, így kénytelen voltam közölni vele, minden bizonnyal elkallódott a szöveg. Aligha csodálható: az elmúlt negyedfél évtizedben ? harmincöt évben – ötször váltottam lakhelyet, így logikusnak tűnt, hogy e viszontagságok között nyoma veszett.  Aztán búvópatak módján az idén felbukkant: egy, talán húsz éve leragasztott dobozban sok, elveszettnek hitt irat, feljegyzés, naplótöredék társaságában előkerült. Így, bár fájdalmamra nem sikerült az egykori filmet leforgatni, az alapszöveg megvan, így a jövőben egy vállalkozó szellemű videós ezt megteheti.

A tejfalusi betlehemes játékot ? akárcsak szerte a magyarlakta vidéken ? kifordított báránybőr bundában játszották, a legfontosabb kellék, a templomot ábrázoló Betlehemet egy kedves rokonomtól kaptam, amely a mai napig a birtokomban van, a legutóbbi évtizedekben sokszor szolgált a családi karácsonyeste díszletéül.  Ha sikerült volna harmincöt évvel ezelőtt filmünket elkészíteni, az alábbiak szerint valósult volna meg: 

Első pásztor bejön

Dicsérem a Jézust, engedelmet kérek,

Hogy minden szó nélkül e házhoz betérek.

Pásztorember is odaveszi magát,

Hidegben, melegben őrzi a nyáját.

Félelmetes az erdőszélen lakni,

Mert a farkasok sorról sorra járnak,

Az ember szeme szikrát hány tőle. 

Második pásztor bejön

Na kenyeres pajtás, hogy veszed itt magad,

Nem tudod, hogy a nyájadat elhagyni nem szabad?

Én amikor a nyájamat őrzöm,

Az egyik szemem alszik, a másik pedig figyel.

Ha farkas kullog, ezzel a furkósbottal

A bőrére sújtok.

Te meg, ha juhász vagy, el ne hagyd a nyájadat,

Mert máskülönben megpuhítom nagyapós hátadat. 

Harmadik pásztor bejön

Adjon Isten jó estét, már én is itt vagyok,

Abból is kitetszik, hogy jó pásztor vagyok,

Mert a farkastól nem messze szaladok.

De az éjjel mégis elhagytam nyájamat,

Mert olyan csudálatos kísértetet láttam,

Melynek szárnya volt és szépen énekelt.

Kérdeztem tőle, mit jelent ez.

De nem értettem szavát, mert deákul felelt. 

Második pásztor a harmadiknak

Álmodtál, biz kár volt tőle megijedni! 

Harmadik pásztor

Biz még kend is megijedt volna tőle! 

Második pásztor

Hol az a kísértet? Hadd üssek rajta!

Hadd szakadjon ketté gúnyájának rojtja!

Kuckóba való vagy,

Nem pedig a nyáj mellé!

Holmi kísértetet találsz te nékem elő? 

Negyedik pásztor bejön, hátán a Betlehemmel

Az előző három pásztor letérdel

Negyedik pásztor

Fiaim, fiaim, pásztorok

Hamar keljetek fel!

Megjelent az angyal öröménekekkel!

Ki azt mondja, Messiás született,

Aki megváltja az emberi nemet.

Gyertek hát, imádjuk Jézust

Hideg jászolánál. 

Valamennyien énekelnek

Pásztorok, pásztorok

Juhászok bojtárok!

Mind csörögnek a források!

Jaj de szép az éjjel!

Gyertek, tekintsetek széjjel!

Nézzetek Betlehem felé!

Micsoda nagy fényesség lőn ott!

Szülte szüzek szüze magzatját,

Egyszer s mind édes fiát. 

Az első pásztor kinyitja a pantográfra helyezett csillagot

Valamennyien folytatják az éneket

Amott látszik egy kút s váju,

Talán az lesz az istálló.

Csillag, ami ott leszállott,

Egy pajta fölött megállott. 

Harmadik pásztor előveszi a perselyt

Erszényünk belsejét kilelte a hideg,

Úgy, hogy most halálosan beteg.

Az orvosnál is voltunk,

De az orvos a fejét csóválta,

És azt mondta, hogy ő csak

A kövér betegeket szereti.

Ezért kérjük a háznak urát,

Tegyen erszényünkön próbát.

Egy kis pénz azt felfúvá,

Mi pedig eret vágunk rajta. 

Mind a négyen

Dicsértessék a Jézus Krisztus! 

Az egyik pásztor kinyitja a betlehem ajtaját, a háziak betekintenek. Ezzel a játék véget ér.

A bázeli születésű Christian Wechel a tizenhatodik század közepén alapított Párizsban nyomdát, ahonnan a protestánsok körében 1572 augusztusában rendezett vérengzés, a Szent Bertalan éji borzalmak után menekült Majna Frankfurtba egész családjával együtt. Tevékenységét fiai és vői folytatták, Frankfurton kívül Németország több városában. Zsigmond Jánosról a források úgy tudják, hogy az 1620-as évek elején Bécsben volt könyvkereskedése, itt ismerkedett meg Pálffy Istvánnal, aki felajánlotta neki, hogy egyik birtokán könyvnyomdát rendez be. Ennek eredményeként került a gróf adófizetőjének számító Tejfalura. A községben kifejtett tevékenységéről aránylag keveset tudunk, ez az oka a személye körüli bizonytalanságnak. Hogy ennek ellenére Tejfalu neve bekerült a nyomdászat történetébe, az általa kiadott magyar nyelvű kalendáriumoknak köszönhető.

Az első Tejfalusi Kalendárium

Az első 1637-ben jelent meg a korra jellemző dagályos címmel: ?Urunk Christus Születése után Az M.DC.XXXVIII Esztendőre valo Calendarium Melly Az Crackai Akademiában tanéto M. Zorawsky Miklós Philosophus és Mathematicus Doctor irasabul magyarra fordéttatván Tei-Falun Nyomtattatot Wechelius Sigmond Janos által?. A kiadványt Wechelius Erdődi gróf Pálffy Istvánnak, pozsonyi főkapitánynak, a dunántúli végvárak főparancsnokának ajánlja Tejfaluról 1637. december 6.-án.  A következő évben készült kiadványon Galanthai Esterhaz(y) Miklós nádornak szóló ajánlás olvasható, 1638. november 19.-én jegyzett, ugyancsak tejfalusi keltezéssel. A könyv címlapja és néhány oldalnyi töredéke megtekinthető a somorjai Honismereti Házban. Egészen 1646-ig Mikolaj Zorawski tollából jelentette meg a kalendáriumokat. Mivel tudott, hogy a magyar változat eredetije 1666-ig folyamatosan jelent meg Krakkóban, arra lehet következtetni, hogy Wechelius Zsigmond János legfeljebb 1647-ig fejtette ki tevékenységét. Érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes években kiadott kalendáriumokból csak töredékek maradtak fenn, ezek alapján kideríthetetlen, hogy még ezek is Tejfalun jelentek meg, vagy már Somorján, ahova András fia költöztette a sajtót. Az viszont biztos, hogy 1650-ben már itt működött.

Teljesen kizártnak tekinthető, hogy csupán a fent említett termékeket állította elő a Wechelius nyomda. Mint a kor legtöbb nyomdásza, ő is minden bizonnyal megrendeléseket is teljesített, erről azonban nem maradt fenn semmilyen kézzelfogható adat.

Wechelius András a családi hagyomány folytatásaként 1651-től adott ki kalendáriumokat. Viszont Somorján nem sokáig tartózkodott: elfogadva a kőszegi evangélikus egyházközség meghívását a dunántúli városba költözött. Az időpont is bizonytalan: valamikor 1652 után. Ami tudható, 1658-ban már Kőszegen nyomtatott könyveket. Annyit bizonyosan tudunk róla, hogy tizenhét évig dolgozott nyomdászként.  Tekintve, hogy 1665-ben hunyt el, ebből következik, hogy 1648-ban vette át édesapjától a családi vállalkozást.

Az egykori könyvkereskedő Vechelius János Zsigmond egyike volt a magyar nyelvű sajtótermékek előállítóinak a tizenhetedik század első felében, az első csallóközi nyomda megalapításával beírta Tejfalu nevét az egyetemes sajtótörténetbe. Földi mivoltában minden bizonnyal a Csallóközben maradt: valamelyik helyi temetőben nyert örök nyugodalmat. Egy emléktáblát mindenképp megérdemelne kultúratörténetünk e jeles alakja.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=806 0 https://ozogany.com/?p=792 https://ozogany.com/?p=792#comments Sat, 13 Feb 2010 21:09:28 +0000 http://ozogany.com/?p=792 Dőrejárás Tejfalun.

Bő negyven évvel ezelőtt az izmosodó elektronikus média izgalmas élő közvetítésben számolt be a mohácsi busójárásról, érzékletesen bemutatva, hogy milyen páni félelem lett úrrá a betolakodó török katonákon, akik fejvesztve menekültek a faragott maszkos szörnyek elől. A vértelen győzelem emlékére az óta is, több mint ötszáz éve megrendezik ezt a nemes népi hagyományt. A néprajzosok hangja már ekkor sem hallatszott az égig, így hosszú időnek kellett eltelnie, mire közismertté vált, hogy bár igaz lehet az egyszeri történet, viszont a sokác népi hagyomány ennél lényegesen régebbi: gyökerei az ősi hitvilágba nyúlnak. Ugyanebben az időben Claude Lévi-Strauss a dél-amerikai indiánok mítoszait állította a figyelem középpontjába. Kutatásai épp azt célozták, miként öröklődik az ősi hitvilág akár több évezreden keresztül. Amiatt kellett az őserdők mélyére mennie, mivel itt még külső hatások híján megfigyelhette a szinte érintetlenül továbbélő hagyományt. Európában ilyet nem láthatott. Vagy ha mégis, csak nehezen kihámozhatóak egy-egy népszokás egymásra rakódott rétegei. Akárcsak a földbe süllyedt Trója romjai, ahol a régészek már idestova másfél évszázada azt firtatják, vajon hány rétegből áll, hány korból maradtak fenn az egyes töredékek.  Ha nem is sok, de azért akad szűkebb pátriánkban is látnivaló. Ezek egyike a téltemető-tavaszváró örömünnep, a busójárás édestestvére, a dőrejárás, amely egykor az egész Kisalföldön ismert és elterjedt népszokás volt. Az iparosítás eredményeként fokozatosan elhalt, csupán néhány településen élt tovább. Közülük is legizgalmasabb a tejfalusi dőrejárás, amely azon túl, hogy megszakítás nélkül napjainkig fennmaradt, magában hordozza mindazokat az elemeket, amelyek a hosszú évszázadok folyamán rárakódtak. E néphagyományról tudni érdemes, hogy a mérsékelt égövi pogány ember ősi félelméből táplálkozott: az ősszel látszólag elhaló természet felélesztését szolgálta, hogy ismét eljöjjön a tavasz.

Bolondozó dőrék

Ennek érdekében a látók – sámánok – segítségével a természet erőihez fohászkodtak, áldozatot mutattak be, hogy túlélésüket, termékenységüket, szaporodásukat biztosítsák. A múlt homályába vész, hogy őseink milyen rítusokkal édesgették magukhoz az éltető tavaszt, a dőrejárásban viszont nyomai tetten érhetők: a természetet jelképező szimki a népi játék végén meghal – az egyik szereplő megöli -, viszont csodálatos feltámadása jelzi, amely egyben az utolsó farsangi vigasság kezdetét is jelenti, hogy a természet csak látszólag pusztul el télen, tavasszal újjászületik. Jellegzetes sámánszereplő a telet megjelenítő szalmaember: a benne elrejtőzött dőre a mítoszjáték végén elhagyja a felgyújtott maszkot, hiszen csupán a dermesztő tél pusztulása hozhatja magával az éltető tavaszt.

Dőrejárás 1930-ban

Egykor minden kisközösség legfontosabb feladata volt fennmaradása, szaporulatának biztosítása. Ennek érdekében különféle termékenységi varázslatokat alkalmaztak. Jellemző az ősi dilemma a tyúkról és a tojásról. Viszont egy sor nyelvben – minden bizonnyal latin közvetítéssel – az emberi élet egyik hordozóját is “tojás(ocská)nak  hívják. Ez a varázslat a tejfalusi dőrejárásban is tetten érhető: a dőrék a tyúkólból elcsenik azok tojását, akik nem fogadják szívesen közeledésüket, a drótos pedig beszögeli a tyúkól ajtaját, hogy a gazda tojása zápuljon meg, terméketlenséget hozva állataira és egész családjára. Amennyiben nem volt esküvő farsang idején, vénlánynak öltözött dőre húzza végig a terméketlenséget jelképező száraz csököt a falu utcáin.

Ősi germán hagyomány túlélése a dőrejárás meszelője: e női alak a hagyományoknak megfelelően varázserővel bír, ezért tanácsos jóban lenni vele: meszelőjét a ház falán végighúzva elűzi a rontó szellemeket, de jaj a rossz embereknek: kormos lével hoz rontást a háziakra. Az ókorra utal a fordított ember is, amely megnevezése ellenére valójában Janus-arcú: előre és hátra is van arca, ruházata és cipője is kettős, az óvatlan megfigyelő nem tudhatja, melyik irányba néz. Nem is fontos: egyik arca a múltba, a másik a jövőbe tekint.   Részben mitikus szereplőknek tekinthetők a kereszténység felvétele után feltűnő ördögök.

A medvetáncoltató medvéjével 1930-ban

A népi játék gerincét az esküvői menet és a bolondozó mesteremberek adják. Ők a dőrejárás legfiatalabb résztvevői, bár megjelenésük az ókori Róma szaturnália-játékait idézi. A hajdanvolt birodalomban az új évet, amely márciusban kezdődött, féktelen vigasságokkal ünnepelték, amelynek jellemzője volt a szerepcsere: az urak szolgálták fel az ételt-italt dorbézoló szolgáiknak, a mesteremberek is épp az ellenkezőjét tették, mint egész évben: a hentesek nem árulják, hanem beszedik a húst a meglátogatott családoktól, a tojásárus is tojásszedővé vedlik, a borbélyok hatalmas faborotváikkal előszeretettel “szőrtelenítik” a közelállókat, közöttük a nőket, a  cirkuszi medve pedig a menyecskékkel táncol, enyeleg.  A bolondok szánjának-szekerének – az időjárástól függően – ferde lapján az engedetlen lurkókat csúsztatják le az ördögök. Az esküvői menet menyasszonya már karján tartja megszületett kisdedét, így járják végig a falut, ételt-italt gyűjtögetve. Eközben folyamatosan húzza a cigánybanda a talpalávalót. A dőrék bekopognak minden házhoz, ahol étellel-itallal kínálják őket, a vőfély megtáncoltatja a ház asszonyát, majd odébbállnak. E népi játék ősi jellegét kiemeli, hogy napjainkig csak férfiak vehetnek részt benne. A női szerepeket is ők játsszák, akárcsak a középkori vásári játékokban, színházi előadásokban.

A tejfalusi dőrejárás minden bizonnyal egyike a legősibb, fennmaradt népi mítoszjátékoknak Európa-szerte. Emiatt megérdemli a kitüntető figyelmet. A múlt homályába vész, hogy egykor mikor játszották, de évszázadokon keresztül húshagyókedden került rá sor, annál is inkább, mivel éjfélkor kezdődött a húsvétot megelőző böjti időszak a nagybőgő temetésével. A huszadik század kezdetén átették farsangvasárnapra, majd a legújabb korban farsangszombaton rendezik meg. Ez idén épp a mai napon. Aki nem ismeri, nem tudja, miből maradt ki. Aki igen, örömmel siet e csallóközi községbe, hogy ismét részese lehessen.

Ezernyolcszáz hatvannégy júliusában a tejfalusi filozófus rabbit, Bisztritz (Bistricar) ha-Kohén Dávidot megválasztották a hegyaljamádi zsidó hitközség élére. Mielőtt elutazott volna a tokajhegyaljai nagyközségbe, búcsúszónoklatot tartott híveinek.   Hozzá is kezdett példabeszédéhez, amelyet egyre sodróbban, felajzottabban adott elő. Olyannyira felizgatta magát, hogy rosszul lett, perceken belül meghalt.  A helyi izraelita temetőben még aznap – a vallási előírásoknak eleget téve -, 1864. július 14.-én helyezték végső nyugalomra. Mindössze negyvenhét évet élt. De ki volt ez a bölcsnek nevezett rabbi, akinek nevével a Magyar Zsidó Lexikon lapjain is találkozhatunk?

Rabbi családban született, 1817-ben (egyes források szerint 1815-ben), Vágbesztercén (ma Považská Bystrica, Szlovákia), innen ered nevének Bisztritz előtagja, a település német nevéből. Iskolái elvégzése után rabbiként Selmecbányán ? korabeli német nevén Szemnitzen (Banská Štiavnica) ? szolgálta a hitközséget. Innen került a Csallóközbe, Milchdorfba, azaz Tejfalura.

Egyházközségi kötelességeinek ellátása mellett irodalmi tevékenységet is kifejtett. Bész Dávid (Dávid háza) címen írt kommentárt a szegények iránti irgalom és a könyörületesség kérdéséhez, amelyet Schulchan Áruch néven tárgyal a zsidó irodalom. Ez a jótékonyságot Ábrahám leszármazottaitól eredezteti, mindenki számára kötelességként írja elő az elesettek, szegények, hajléktalanok, szűkölködők támogatását, részletesen taglalva, hogy minden embernek joga van a méltóságteljes élethez, miközben a közösség egyes tagjainak feladata, hogy a szükséget szenvedő embertársaikat támogassák.

 A tejfalusi zsidóság történetével foglalkozott Presinszky Lajos, a Somorjai Honismereti Ház vezetője is, aki a Somorja és Vidéke című havilap 2007. februári számában ? melyben a fenti írás is megjelent ? az alábbi cikket közölte:

A tejfalusi zsidó hitközség és a zsinagóga

A tejfalusi zsidó hitköz­ség a Felső-Csallóköz legrégibb Mózes-val­lású gyülekezete. Már az 1700-as években létezett, a rabbinátus központja volt, volt saját iskolája, s anyakönyvet is vezetett. Anyakönyvi kerületéhez 27 település tartozott, melynek hívői a tejfalusi zsinagógát látogatták, s az itteni temetőben hantolták el halottaikat.

Tejfalu lakosságának száma 1828-ban 1021 volt, ebből az izraelita vallásúak száma 422, 1851-ben a lakosság száma 869, ebből a zsidók száma 329, 1919-ben az összlakosság szá­ma 597, ebből a zsidók száma 43.

Somorjai zsinagóga

A tejfalusi zsinagógát, mely­nek mérete 15×10 méter volt, a második világháborúban a német csapatok raktárnak használták, a héber nyelven írt szent könyveket és egyéb írásbeliséget elégették. A zsi­nagógában az 1920-as évektől nem volt rendszeres isten­tisztelet, évente egy-két alka­lommal látogatott a faluba a somorjai rabbi. A zsinagógát és a samesz (zsidó templom­szolga) vele szomszédos házát az 1940-es évek elején lebon­tották, maradványaiból családi házat építettek.

A tejfalusi zsidó temető a Fel­ső-Csallóköz legnagyobb kiter­jedésű temetője. Az 1920-as évektől már nem temetkeztek ebbe a temetőbe. A temető az 1930-as években rende­zett volt, hanyatlása a máso­dik világháború idején indult meg, majd folytatódott az elkövetkező évtizedekben is. A temetőben csaknem kizárólag héber nyelvű felirattal ellátott sírkövet találunk. Az elhuny­tak leszármazottai néhányan évente ellátogatnak ide, és a sírköveken elhelyezik az emlé­kezésre utaló követ.

Amikor 1867-től a jogegyenlő­ség elve érvényesült, a tejfalusi Mózes-vallásúak a következő évtizedekben Tejfalu községből beköltözhettek Somorjára. Tej­falun megszűnt a rabbinátus, székhelyét Somorjára helyez­ték át.

A zsinagóga belülről

1944 márciusában elrendelték a sárga csillag viselését, a nyilaskeresztes pártvezérek az alábbi tejfalusi zsidókat küldték a koncentrációs táborba:

Név, életkor, halálának helye, időpontja

1. Spiegel Artúr, 9 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

2. Spiegel László, 11 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

3. Spiegel Ágota – Katalin, 11 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

4. Lővinger Jolán, 41 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

5. Lővinger Alica, 12 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

6. Lővinger Kálmán, 47 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

7. Lővinger Rozália – Teréz, 66 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

8. Spiegel Jolán, 37 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. június 15.

9. Lővinger Imre, 46 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. december 10.

10. Lővinger Ármin, 35 éves Koncentrációs tábor, Oswiecim

1944. december 10.

Tejfalusi zsidó temető

A tejfalusi zsidó temetőnek, ahogy az a felvételeken is látszik, sajnos, nincs gaz­dája, pedig az itt nyugvók sírhelyét látogatják a hozzátartozók

 A fenti cikk csak azokat a személyeket veszi számba, akiket a szerző fel tudott kutatni. Az áldozatok valódi száma ennek nagyjából a tízszerese. Édesapám, Ozogány Ernő (1924 ? 2005) Waldmann Sándor, a legnagyobb somorjai vaskereskedés ? a városban öt ilyen üzlet működött, ebben az időben összesen harminckilenc üzlete volt Somorjának ? tulajdonosának segédje volt. Munkaadóját, feleségével, három lányával és Tibor fiával együtt Magyarország német megszállása után, 1944. április közepén hurcolták el. Auschwitzban lelték halálukat. A cikk némi pontosításra szorul: a somorjai zsidók elhurcolásakor ? erre az év áprilisában-májusában került sor – még nem voltak a nyilaskeresztes párt tagjai uralmon: hatalomátvételükre 1944. október 15.-én került sor, azt követően, hogy a német csapatok meghiúsították a ?kiugrási kísérletet?, amikor Horthy Miklós kormányzó sugallatára a magyar kormány fegyverszünetet ajánlott fel legnagyobb ellenfelének, a Szovjetuniónak.

A tejfalusi hitközség abból az okból szűnt meg, hogy a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján e hitet vallók beköltöztek Somorjára, 1912-ben a városban emeltek nagyméretű templomot, amely napjainkban At Home Gallery néven kiállító teremként működik.