A tudománytörténeti munkák, de még az iskolai tankönyvek is ritkán foglalkoznak egy-egy felfedezés hátterével. Terjedelmi okok miatt nincs is rá túl nagy lehetőségük. Ezért elsősorban a kutató munkáját, felfedezésének lényegét ismertetik. A nagy tudósok tévedéseiről ritkán szerez tudomást a közvélemény, holott olykor épp ezek vezetnek az igazi nagy felismerésekhez.  Ezek közé tartozott a bolognai orvos, Luigi Galvani esete is, aki szinte önhibáján kívül vált a villamosság egyik vezéralakjává. Egy biztos: nem volt világjáró ember: Bolognában született 1737. szeptember 9.-én, szülővárosában végezte el az egyetemet, eredetileg ugyan papnak készült, de a tudomány nagy szerencséjére végül is orvosként végzett -, egész életén keresztül a világhírű bolognai egyetem anatómia professzora volt, itt is hunyta le örökre a szemét kétszáztíz évvel ezelőtt, 1798. december 4.-én.

Mint korának minden kiváló elméje, ő sem kizárólag csak a saját tudományterületével foglalkozott. Orvos létére nagyon is érdekelték a szenzációszámba menő villamos kísérletek. Ebben az időben sikerült Stephen Gray-nek villamos töltést fémvezetőn keresztül továbbítania, ezzel igazolva, hogy létezik villamos áram, sőt az szállítható is, csakúgy Benjamin Franklin ez idő tájt ?csapolta? meg a villámot ? leideni palackot töltött fel vele -, igazolva, hogy az istennyila valójában egyszerű villamos töltés. Oly kor volt ez, amikor a tudományos bemutatók szenzációszámba mentek, melyek végén a villamos kísérleteknél felhalmozott töltéstől a szó szoros értelmében égnek állt a kutató és a közönség minden haja szála.  Ezek után aligha lehet azon csodálkozni, hogy a bolognai anatómia professzor dolgozószobájában az egyik legfontosabb laboratóriumi eszköz az elektromozó gép volt. Annál is inkább, mivel Galvani szentül hitte, hogy az izmokba az agy parancsait villamos áram viszi át. Az elektromozó géppel végzett kísérletei is ezt támasztották alá: a feltöltött elektródokat megérintve az áramütés görcsös összerándulást eredményezett. Ha pedig kívülről lehet ingerelni az izmokat, miért ne lehetne belülről is? Elméletét azzal a kísérletével támasztotta alá, hogy a dörzs-elektromos gépben egy szikra létrejöttekor az asztal túlsó végén kipreparált békacombok mindig rándultak egyet.  Később azt is megfigyelte, hogy ugyanez bekövetkezik, ha az épület fölött viharfelhők vonulnak át. Persze azonnal arra gondolt, hogy itt valamiféle állati elektromossággal áll szemben, úgy gondolta, hogy ezen az úton eljut annak feltárásához, ahogyan az agy az izmokba továbbítja az akaratot. Azt álmában sem sejtette, hogy amit megfigyelt, azzal egy évszázaddal megelőzte korát: valójában a vezeték nélküli hírtovábbítást fedezte fel, ami a rádió, majd a televízió alapelvévé vált.  Kísérletében ugyanis a dörzs-elektromos gép játszotta az adó szerepét, amelyről a szikra keletkezésekor elektromágneses hullámok indultak el, a békacomb pedig vevőkészülékként viselkedett.

Kísérleteit folytatva ? ismét véletlenül ? egy újabb jelenséget fedezett fel: a vasrácsra ezüstkampóval felakasztott békacomb minden esetben megrándult, amikor a huzat a vasrácshoz sodorta. Függetlenül a dörzs-elektromos géptől, felhőktől és bármi mástól.  Megfigyeléseit saját elméletébe ágyazva 1791-ben hozta nyilvánosságra A villamosság hatása az izmok mozgására című művében.  Itt azt is kifejti, hogy az állati elektromosságot fedezte fel, ami azért korszakos jelentőségű, mert bebizonyította, hogy a korábban ismert szervetlen elektromossággal szemben létezik szerves elektromosság is.

Persze alapos tévedés volt Galvani állítása, azonban akkoriban nem voltak megfelelő műszerek a jelenségek ellenőrzésére. Könnyű ma, az utókor ismereteinek birtokában lekezelően bánni elméletével, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy büszke jelenünk a kései utókor számára a régmúltat jelenti majd, és szemükben mai felfedezéseink közül nem egy majd naivnak tűnik. Sohasem tudhatjuk, hogy melyik nagynak tekintett felismerésről bizonyosodik be a jövőben, hogy bár rendkívül hasznos, ám merő tévedés az egész.

Galvani elmélete olyannyira hitelesnek és bizonyítottnak tűnt, hogy a rivális padovai egyetem fizikaprofesszora, Alessandro Volta (1745-1827) is elfogadta.  Előzőleg persze megismételte Galvani kísérleteit. Mindent rendben talált.  Csakhogy Volta fejébe szeget ütött Sulzer svájci kutató 1754-es kísérlete, aki két fémdarabot összekötve megfigyelte, hogy a fémek fajtájától függően savanykás vagy lúgos ízt érzett, amikor az egyik fémdarab a kezében volt, a másikat a nyelvével érintette. Lám, a tudósok ekkor még nyalogatták is a laboratóriumi preparátumokat! Ugyanezt tapasztalta, ha az elektroszkóp pozitív illetve negatív sarkát nyalta meg. Ezért két évvel Galvani könyvének megjelenése után újonnan megismételte a békacombos kísérletet, de ekkor már élt a gyanúperrel, hogy a békacomb valójában nem az elektromosság forrása, csupán közvetítő anyagként van jelen. A lényeg valójában a két fémben van elrejtve. És valóban: amikor a vasrácsra vaskampóval akasztotta a combot, az egyszer sem rándult meg. Ebből következett a nagy rejtély: milyen villamos tulajdonságokkal rendelkeznek a fémek? Hosszú kísérletezés után kiderült, hogy az egyes fémek un. feszültségi sorrendbe állíthatók, amelynek egyik végén a cink, a másikon a platina helyezkedik el, közöttük foglal helyet az ólom, a vas, a réz, az ezüst és az arany. A sorban az előző mindig pozitív, a következő negatív villamos tulajdonságokat mutat.  Eközben a létrejövő elektromos (elektromotorikus) erő nem függ a fémtárgy nagyságától, sem alakjától, viszont annál nagyobb, ha a két fém a lehető legtávolabb áll egymástól a felállított feszültségi sorrendben.  Volta tulajdonképpen arra jött rá, hogy a két fém érintkezésekor az egyiken pozitív, a másikon negatív villamos töltés jön létre.  Az érintkezés helyén keletkező elektromotorikus erő okozza a töltések szétválását, ami mindaddig tart, amíg a fémek érintkeznek egymással. Elméletét nagyon egyszerű módon bizonyította: kiiktatta a békacombot, csupán réz és ónlemezeket használt, amelyek közé nedves papírlapot helyezett. Hamarosan azt is sikerült bizonyítania, hogy több réz és cinklap egymás mellé helyezésével ? sorba kapcsolásával ? növekszik a feszültség.  Ezzel Voltának sikerült megalkotnia a galvánelemet ? amelyet, mint a megnevezés is mutatja, a bolognai orvosról nevezett el. Az utókor persze róla sem feledkezett meg, a szakirodalom Volta-oszlopként tárgyalja.  Olyannyira jelentősnek tartotta a korabeli tudóstársadalom Galvani tévedésből tett felfedezését, hogy a jelenséget galvanizmusnak nevezték el. Az elmélet forradalmi jellegét bizonyítja, hogy még száz év múltán sem tudták megfelelően alkalmazni a gyakorlatban. A nagy francia forradalom századik évfordulójára, 1889-ben Párizsban ugyanis készítettek egy vasvázra szegecsekkel felerősített, bronzlemezekből összerakott, csaknem negyven méter magas szobrot, amelyet a forradalom megsegítésében játszott szerepéért a franciák az amerikai népnek ajándékoztak. Hajóval az Újvilágba közlekedőket ma is ez a híres Szabadság-szobor fogadja. Amelynek összerakásánál elkövették a lehető legnagyobb hibát: szabadon érintkezett a vas a bronzzal. Ha ismerték volna a szoborkészítők Galvani és Volta erre vonatkozó felismeréseit, sok gondot megspórolhattak volna az utókornak. Az eső hatására a szobor ugyanis gigantikus galvánelemmé vált, ami a lemezek fokozatos fogyásához, a szobor csaknem teljes széteséséhez vezetett. Ezt a közelmúltban hozták helyre, amikor a szoboravatás századik évfordulójára, 1989-re minden egyes bronzlapot elszigeteltek a vasszerkezettől, ezzel gátolták meg a romboló elektrokémiai folyamatok kialakulását.

A galvánelemek mai kései utódai nélkülözhetetlenek mindennapi életünkben: az elemlámpa, szórakoztató elektronikai készülékeink távirányítói, a sétálómagnó és ?rádió, legfőképp pedig a mobiltelefon működésképtelen lenne nélkülük. Akkumulátor hiányában pedig gépkocsinkat kurblival kellene beindítanunk, akárcsak az autózás hőskorában.

?Az országban feszültség van? 220 Volt. Csak volt. Ellopták.? ? ekkép jellemezte a közelmúlt legnagyobb magyar humoristája, Hofi Géza a letűnt rendszer közállapotait egyik jelenetében.  Szellemes szójátékának szereplője az a nagyszerű olasz tudós, akinek nevét naponta emlegetjük, ha a villamos feszültség kerül szóba, annak okán, hogy kiemelt szerepet játszott az új tudományág kialakításában.  Abban az időben, amikor láthatatlan folyadéknak, fluidumnak képzelték az áramot. De ezt is csak egy esetben tudták megfigyelni: a dörzs-elektromos gép segítségével feltöltött leideni palack kisülésekor. Mint a megnevezés is mutatja, a folyamat a pillanat tört része alatt lejátszódott, ami komoly megfigyelésekre nem adott alkalmat. Arra viszont igen, hogy feltételezzék, a villámlás valójában nem istennyila, hanem ugyanilyen kisülés a természet hatalmas laboratóriumában. Ahhoz, hogy a villamosságról közelebbit lehessen tudni, áramforrásra volt szükség. Arra a szerkezetre, amelyet Volta talált fel.

Grófi családba született 1745. február 18.-án, a kor szokásainak megfelelően gazdagon ellátták nevekkel: Alessandro Giuseppe Antonio Anastasio szerepel a keresztlevelén. A legkisebb, hetedik gyerek volt a családban, szülei e számot baljósnak tekintették, annál is inkább, mivel hét éves koráig kuka volt. Tekintve, hogy egy szót sem szólt, gyengeelméjűnek hitték. Viszont amikor elkezdett beszélni, mérföldes léptekkel hozta be lemaradását, sőt diákkorában már elektromos jelenségekkel is foglalkozni kezdett. Szülővárosában, a comoi jezsuitáknál tanult, környezete arra számított, hogy pap lesz belőle. Viszont a fizika   iránti érdeklődése arra sarkallta, hogy átlépjen a királyi szemináriumba. A tudomány nagy szerencséjére. Itt ugyanis megismerkedett a legújabb fizikai elméletekkel. Első szakdolgozatát 1769-ben hozta nyilvánosságra Az elektromos tűz és az ezzel összefüggő jelenségekről címmel.  Fontos állomás az életében, hogy sikerült egy újfajta, a korábbiaknál sokkal hatékonyabb dörzs-elektromos gépet, és az elektromos töltés mérésére szolgáló elektroszkópot szerkesztenie. Persze ekkor még fluidumról értekeztek, hiszen az áram fogalmát jóval később André Maria Ampére (1775-1836) vezeti be a fizikába.

 A kor igazi sztárjai az elektrikusok voltak, főúri szalonokban tartottak bemutatókat, leideni palackjaikkal villamossággal töltötték fel a levegőt, amelytől sok esetben a szó szoros értelmében az égnek állt a nézők haja. Persze Volta tevékenysége és dolgozata is feltűnést keltett, ennek eredményeként fizikatanárnak nevezik ki a comoi gimnáziumba, hamarosan az intézmény igazgatója lesz. A villamosság mellett a fizika egyéb területeivel is foglalkozik, a hetvenes évek folyamán a levegővel végzett kísérletei alapján feltételezi, hogy két, gáznemű alkotóelemből áll. Bizonyítani persze ekkor még nem lehetett. Mindössze harmincöt éves, amikor fizika professzornak nevezik ki a világhírű paviai egyetemre. Ettől kezdve ideje nagy részét kutatásoknak szentelheti. Többek között kifejleszti a leideni palackból az egyik legfontosabb villamos alkatrészt, a kondenzátort.

Ugyanebben az időben a rivális bolognai egyetemen Luigi Galvani (1737-1798) anatómia professzor – munkatársai kérésére – fura jelenséget tanulmányoz: a békacomb kipreparálása közben rángatózás figyelhető meg minden esetben, ha eközben valaki a dörzs-elektromos gép karját forgatta. A jelenségre persze nem tudtak magyarázatot adni, hiszen voltaképpen az elektromágneses hullámokat észlelték, száz évvel James Clerk Maxwell (1831-1879) elméletének megszületése előtt. Esetükben a kipreparált ideg antennaként fogta fel a jeleket, villamos feszültséget hozva létre, ami az izmot összehúzta. Galvani ezt követően behatóan kezdett foglalkozni az általa állati villamosságnak tartott jelenséggel. További megfigyelése szerint a rézkampóra felfüggesztett békacomb akkor is megrándult, ha a huzat az ablak vasrácsához sodorta. Kutatásainak eredményeit 1791-ben hozta nyilvánosságra, amivel meglehetősen nagy vihart kavart. Annál is inkább, mivel sokan nem hittek az állati elektromosság létezésében. Galvani viszont azzal érvelt: tessék akkor megfejteni, hogyan kerül az elektromosság az izmokba, ha nem ott termelődik?

Volta-oszlop

Volta is a kétkedők közé tartozott. Meg volt róla győződve, hogy a dolog nyitja nem az izom, hanem a két fém. Véleményét Johann Georg Sulzer (1720-1779)  1754-es felismerésére alapozta, amely szerint, ha két  különböző fémet a végénél fogva összekötünk,  egyik fémdarabot a kezünkben tartva, a másik végét megnyaljuk, akkor szánkban savas vagy lúgos ízt érzünk, a két anyag fajtájától függően. Azonos fémek esetén nem tapasztalunk semmit.  Sikerült is szerkesztenie egy olyan pici áramforrást, amely egy kénsavval töltött üvegedénybe elhelyezett réz és cink elektródból állt. A neves kortárs tiszteletére ezt galvánelemnek nevezte el. Bár Galvani helytelen magyarázatát Volta ezzel cáfolni tudta ? hiszen nem tett mást, mint a combot folyadékkal helyettesítette ? eközben a szerkezet működésére ő maga is helytelen elméletet állított fel, amikor azt hitte, hogy a fémek alaptulajdonsága az elektromosság, vagyis az elem korlátlan ideig tud működni. Azt csupán az újabb generáció tagja, az angol Humphry Davy (1778-1829) tisztázta, hogy elektrokémiai folyamat szolgáltatja a galvánelem kifogyhatatlannak hitt energiáját.

Volta további kutatásaival azt próbálta tisztázni, szükség van-e a kénsavra. Rájött, hogy nélküle is működik a dolog. Megvizsgálta az összes ismert fémet, kiderítette, hogy a legnagyobb feszültségkülönbség réz és cink használata esetén lép fel, a hatás növelhető, ha közéjük nedves kartonlapot rak. De ami a legfontosabb: több, egymásra helyezett fémlappal nagyobb hatást tud elérni. Ezt ma az áramforrások soros kapcsolásának hívjuk. Az általa szerkesztett Volta-oszlopnak csodájára járt a világ. Méltán: sikerült ? persze mai mértékegységgel mérve ? 100 voltos elemet készítenie. Ami életveszélyes is lehetett volna, ha nem termel kis áramot. Annyit viszont adott, amellyel fémvezetékeket lehetett felizzítani, és miután folyamatosan működött, lehetővé vált a villamosság jelenségeinek beható vizsgálata. Berendezésével Volta méltón zárta le az ?ész századát?: 1800-ban levélben közölte az angol akadémia, a Royal Society elnökével találmányát, amely állandó áramot tud előállítani. Azonnal meghívták. A nagy szenzációt keltő előadásra március 20.-án került sor. Persze a nagy riválisok is kíváncsiak voltak a csodára: a ?halhatatlanok? ? a francia akadémikusok – előtt 1800. október 28-án számolt be Párizsban. Az ország első konzulja, a jelen levő Bonaparte Napóleon bőkezű támogatásban részesítette a tudóst. A későbbiekben sem feledkezett meg róla: francia császárként főnemesi rangra emelte, 1809-ben olasz szenátornak nevezte ki. Újabb adalékaként annak az egyre közismertebb ténynek, hogy voltak korok, amikor a tudománynak óriási becsülete volt.

Alessandro Volta elismertségére jellemző, hogy Napóleon bukása után sem vált kicsinyes áskálódások áldozatává:  egészen nyugdíjba vonulásáig a paviai egyetem matematika-fizika tanszékének a vezetője maradhatott.

1819-ben, hetvennégy éves korában hazaköltözik szűkebb pátriájába: a Como melletti Comnagoban tölti nyugdíjas éveit. Négy évvel később súlyos agyvérzést kap, amelynek következtében elveszti látását és hallását. Nyolcvankét évesen, 1827. március 5.-én távozik az élők sorából.

Az utókor ércnél maradandóbb emléket állított neki, amikor róla nevezte el a villamos feszültség mértékegységét. Az SI (Systéme Internacionale) mértékrendszer szerint a vezető két pontja közötti feszültség 1 volt, ha benne 1 amper áram folyik, amelynek teljesítménye e két pont között 1 watt. Jele: V. Matematikailag kifejezve: 1 V = 1 W/1 A.