A huszadik század legnagyobb tudósa halálának ötvenötödik évfordulóján.

Nem ritkaság, hogy a hétköznapi embereknek is vannak olyan titkaik, amelyeket legközelebbi családtagjaikkal sem osztanak meg. Magukkal viszik ugyan a sírba, de egy idő után fény derül rájuk. Jobbik esetben megtakarított pénzecske, rosszabbikban ?balkézről? sikerült gyermek, vagy kisebb-nagyobb adósság. Nincs ez másképp a rendkívüli emberekkel sem. De amennyivel különböznek az egyszerű halandóktól, annyival meglepőbb, sok esetben bizarr lehet a napfényre kerülő titkuk. Ez alól nem kivétel minden idők egyik legnagyobb fizikusa sem.

Nyugodtan állítható, hogy soha, senkiről sem terjengett annyi legenda, anekdota, valós és kitalált történet, mint Albert Einsteinről, akit az ezredfordulón az amerikai Time magazin a huszadik század legjelentősebb alakjának nevezett ki. Méltán: Newton óta sok felfedezés született ugyan, de a fizikai világkép Einstein elméleteinek publikálásáig jottányit sem változott. Viszont a titkok területén is egyértelműen elvihetné a pálmát. Olyannyira, hogy nemcsak a halála óta eltelt bő fél évszázadban derültek ki egyes dolgok róla, de még napjainkban sem állíthatjuk, hogy személyével kapcsolatban nem ér meglepetés bennünket. Ami minden kétséget kizáró tény: a hetvenhat éves tudós 1955. kora tavaszán hirtelen gyengülni kezdett, április első napjaiban rosszul lett, a princetoni kórházba szállították, ahol néhány nappal később, április 18.-án meghalt.

Elsőként saját temetését titkolta el barátai, ismerősei, tisztelői és a hivatalos körök elől. Végrendelete szerint halála után nem volt gyászszertartás, csak legközelebbi rokonai búcsúztak el tőle, majd elhamvasztották. A második világháború szörnyűségei, a holokauszt után nem szerette volna, ha szélsőséges elemek a sírját meggyalázzák, ezért úgy rendelkezett, hogy hamvait a Princeton melletti Raritan folyóba szórják. Hűséges társai: titkárnője, Helene Dukas, unokahúga,  Margot Einstein és utolsó szerelme, Johanna Fantova maradéktalanul eleget tettek kérésének. Néhány nap múltán e hölgyeknek is vaskos meglepetésben volt része: a helyi sajtó közölte, hogy a nagy tudóst csak részben hamvasztották el; Einstein barátjával, Thomas Harvey patológussal megbeszélte, hogy egyik szemét és agyát tudományos célokra adományozza, amely így a princetoni egyetemen letétbe került. De az említett hölgyek egyike, Johanna Fantova is gondoskodott meglepetésről: halála előtt elrejtette titkos naplóját a helyi egyetem könyvtárában.

Albert Einstein, prágai tartózkodása idején ? 1911-12-ben – gyakran megfordult Bertha Fanta Óváros-téri, Egyszarvúhoz címzett házában, ahol baráti körének ? amelyhez Franz Kafka és Max Brod is tartozott ? hegedűkoncerteket is adott. A heti rendszerességgel megrendezett összejövetelekről napjainkban nagyméretű bronztábla emlékezik meg a mártírhalált halt Husz János impozáns szobrának közelében elhelyezkedő ház falán. Bertha asszony Jan nevű fiával amolyan apa-fiú barátságba került, így aztán berlini évei alkalmával is tartották egymással a kapcsolatot. Johanna Bobesch  az ifjabb Fanta feleségeként a múlt század harmincas éveinek elején találkozott az érett tudóssal. Már első pillanatra lenyűgözte a fiatalasszonyt Einstein egyénisége, bár ekkor még ők sem sejtették, hogy valaha is közük lehet egymáshoz. Egy évtized múltán, 1940.-ben  Amerikában találkoznak újra. Johanna Fantova ekkor már elvált, friss emigráns. A ragyogó szépségű, érett nő iránt azonnal lángra gyúl a hatvanas éveit taposó tudós. Nem mindennapi kapcsolat az övék, hiszen Johanna csak néhány hónappal idősebb a kiskorában elhunyt Lieserlnél,  Einstein elsőszülött gyermekénél.  Hogy mekkora szerelem tombol a tudós lelkében, arra a legfényesebb példa, hogy kamasz módjára szerelmes verseket ír szíve hölgyéhez. Erre vonatkozóan is van egy szarkasztikus megjegyzése: a gravitáció nem tehető felelőssé, ha valaki szerelembe esik.  Kapcsolatuk egészen Einstein haláláig tart. Ekkor még senki sem sejti, hogy milyen titkok kerülnek csaknem fél évszázad után a felszínre.

A fizika nagy évének ? az 1905-ben megjelent speciális relativitáselméletnek ? a centenáriumára készülve a kutatók többek között meglátogatták a princetoni egyetem könyvtárát is, hátha előkerül egy ismeretlen Einstein-kézirat. Óriási meglepetésre a már feldolgozott kötegek között egy ismeretlen, német nyelvű naplót találtak, amely az Einsteinnel folytatott beszélgetésekről szól. Kiderült, hogy az egykori könyvtáros, az 1981-ben elhunyt Johanna Fantova csempészte oda. A tudós életének utolsó két évét felölelő hatvankét oldal bővelkedik a személyes, sőt intim részletekben, így a szenzációszámba menő kéziratból csak néhány szemelvényt közöl a New York Times 2004. áprilisában, azzal a megjegyzéssel, hogy az egész szöveg ? túlontúl személyes és intim részei miatt ? szinte biztosan soha nem kerül nyilvánosságra. Közben elterjedt a legenda, hogy utalások találhatók benne korábbi jegyzetekre, sőt talán napló(k)ra is. Emiatt elindult az egyelőre sikertelen keresés a korábbi időszak feljegyzései iránt. Elképzelhető, hogy Johanna egészen szerelmük elejétől, 1940-től vezetett naplót.

Az ominózus 2004-es évben az egyik, Einstein-emlékek iránt kutakodó  újságíró rábukkant  a princetoni egyetem patológiai intézetének alagsorában egy nagyméretű üveghengerben ? az eredeti beszámoló szerint uborkásüvegben  – a nagy tudós agyára.

Ennél pikánsabb részletek is kiderültek a tudománytörténet egyik legnagyobb alakjáról: szerelmi afférba keveredett az egyik legszebb és legeredményesebb kémnővel: 1998-ban Szentpéterváron kiállítást rendeztek a leghíresebb szovjet-orosz kémnőkről, amelyen bemutatták, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén Sztálin ügynökök hadát küldte az Egyesült Államokba, hogy kifürkésszék a legújabb tudományos eredményeket. Margarita Konyenkova a fizikusokra specializálta magát. Úgy férkőzött Einstein bizalmába, hogy a tudós nevelt lányát, Margot kérte meg, mutassa be őket egymásnak, mivel férje, a híres szobrász, Szergej Konyenkov szobrot kíván készíteni róla. Einstein beleszeretett a ragyogóan szép és okos Margaritába, amit ugyancsak az 1998-ban bemutatott kilenc szerelmes levele is bizonyít, ezeket még ugyanebben az évben a neves Sotheby´s cég aukcióján elárverezték.  A második világháború alatt a szovjetek azt remélték, hogy fontos atomtitkokat tudhatnak meg az idősödő tudóstól; a valóságban Einstein nem is vett részt az atombomba kifejlesztésében. Erre Konyenkova is rájött, így az eredményes tevékenység érdekében a programvezetőt, Robert Julius Oppenheimert is behálózta. A történet csattanója, hogy a fedőakció is sikerült, a Szergej Konyenkov által elkészített Einstein-mellszobor a princetoni Institute for Advanced Study előtt ma is megtekinthető.

Einstein meggyőződéses pacifista volt, az erőszak minden formáját elítélte. A róla kialakított képet szépen árnyalja a 2005-ben, Japánban  előkerült négy levél. Sinohara Szelei japán filozófus a múlt század ötvenes éveinek elején felháborodott hangú levélben fordult Einsteinhez, hogyan tehette meg, hogy saját maga ösztönözte az atombomba előállítását, amely negyedmillió honfitársa halálát okozta. Einstein válaszában megírta, hogy mindig elítélte az atombomba bevetését Japán ellen, de semmit sem tehetett a végzetes döntés ellen. Viszont azt is hozzáteszi, hogy bizonyos esetekben ? ilyen volt a második világháború is ? megengedhetőnek tartja az erőszak alkalmazását.  A 2001-ben, nyolcvankilenc éves korában elhunyt filozófus özvegye tárta a világ elé e leveleket, amelyekből az is kiderült, hogy a későbbiekben barátság alakult ki férje és Einstein között, aminek bizonyítéka, hogy japán selyemfestményeket küldtek neki, amit a német tudós dedikált fényképével viszonzott.

A közelmúlt is tartogatott meglepetést az Einstein-rajongók számára: két évvel ezelőtt előkerült egy kék tintával írt Einstein levél, amelyet 1954-ben Eric Gutkind filozófushoz írt. Ebben egyértelműsíti, amit igazán sohasem titkolt: a neki tulajdonított vallásosságnak nincs semmi köze az egyházak által hirdetett tanokhoz; szó szerint így fogalmaz: ?Az a szó, hogy ?isten? számomra semmi más, mint az emberi gyengeség kifejezése és terméke, a Biblia tiszteletre méltó, ám primitív és meglehetősen gyermeteg legendák gyűjteménye?. De kitér az Ószövetségben hangoztatott ?Isten kiválasztott népe? elméletére is: ?Számomra a zsidó vallás ugyanolyan, mint a többi, a leggyerekesebb babonák megtestesítője, és a zsidó nép, amelyhez boldogan tartozom, és amelynek a gondolkodásmódjához mély azonosulást érzek, nem jelent más minőséget a számomra, mint az összes többi nép?. A kézirat előkerülése akkora szenzációt okozott, hogy az egyik legtekintélyesebb angol napilap, a The Guardian 2008. május 13.-i száma külön tudósításban számolt be róla. Értékét pontosan mutatja, hogy a Sotheby´s árverésén 170.000 fontért, vagyis negyedmillió dollárért kelt el!

Einstein alakja annyira legendássá vált, hogy a tudományos világban számon tartják ismeretségi köreit. Az első körbe azok tartoznak, akik kezet foghattak vele. A második körben levők az első kör tagjaival fogtak kezet, a sor e szerint folytatódik. Így terjed koncentrikus körök módján Einstein kézfogása. Életem egyik fontos élménye volt, hogy bekerülhettem a második körbe: 1997-ben tudománytörténeti sétán kalauzolhattam végig Pozsony utcáin Balázs Nándort, Einstein utolsó matematikusát. Mivel e nagyszerű amerikai-magyar tudós, látogatása alkalmával előadást tartott Pozsonyban a Duna utcai és a somorjai magyar gimnáziumban is, mindazok, akikkel kezet fogott, ugyancsak bekerültek a második körbe, ezzel átvehették tőle Albert Einstein kései üzenetét.  Azét a zsenijét, akihez hasonlót legközelebb talán csak fél évezred múltán hordoz magán a föld.

Nagy ritkaság, hogy egy jelentős tudós nem saját eredményei, hanem egyik megjegyzése alapján válik világhírűvé, sőt sztárrá a legszélesebb közönség körében. Ez történt meg Hermann Minkowskival, aki, miután 1908-ban megmutatták neki Albert Einstein három évvel korábban publikált, A mozgó testek elektrodinamikájáról című dolgozatát, ekképp fejezte ki csodálkozását: ?Ez ugyanaz az Einstein, akit néhány éve tanítottam? Akkor úgy tűnt, nem sokat tud?. Persze ez kevés lett volna ahhoz, hogy beírja nevét a fizikatörténet aranykönyvébe. Az említett cikk hatására ugyanis kidolgozta azt a matematikai apparátust, amely a huszadik század kétségkívül legnagyobb természetfilozófusának elméletét alátámasztotta, érthetővé, sőt elfogadhatóvá tette a szakma számára. De valójában ki is volt ez a zseni, akinek munkássága megkerülhetetlen a matematikusok számára, miközben a kívülállók jóformán még a nevét sem ismerik?

Hermann Minkowski a tizenkilencedik században az Orosz Birodalomhoz tartozó, majd később az önálló Litvánia fővárosává váló Kaunas egyik külvárosában, Aleksotasban 1864. június 22.-én látta meg a napvilágot. Szülei, hat évvel idősebb, Oskar bátyjával együtt ? aki korának egyik legjelentősebb kutatóorvosává vált – gondos nevelésben részesítették. Mivel már gyerekkorában megnyilvánult a matematika iránti fogékonysága, érettségi vizsgáját követően a világhírű königsbergi (ma Kalinyingrád, Oroszország) egyetemen végezte tanulmányait. A legjobb kezekbe került: doktori disszertációját 1885-ben annak a Ferdinand von Lindemannak a vezetésével dolgozta ki, aki három évvel korábban azzal írta be nevét a matematikatörténetbe, hogy bebizonyította, a ? (pí, Ludolf-féle szám) értéke transzcendens. Ugyancsak a huszadik századi matematika és fizika két óriásának, David Hilbertnek és Arnold Sommerfeldnek is a témavezetője volt. Viszont az ifjú Minkowski már diákkorában is jeleskedett: 1883-ban elnyerte a Francia Tudományos Akadémia matematika-díját a kvadratikus formák elméletéről szóló szakdolgozatával.  Mivel aránylag korán kialakult benne az érdeklődés a geometria iránt, doktorátusának megszerzését követően is a matematika ezen ágában fejtette ki tevékenységét.

A geometria tudománya kétezer éven át valójában nem sokat fejlődött. Csupán a tizenkilencedik század közepén köszöntött be az a forradalom, amely Bolyai János és Nyikoláj Ivanovics Lobacsevszkij nevéhez fűződik, akik egymástól függetlenül megalapították a nem-euklideszi geometriát. Bár az ő rendszerükben az idomok már nem síkban, hanem parabola vagy hiperbola felületen helyezkedtek el, még néhány évet várni kellett az újabb áttörésre. Ez egy fiatal, huszonkilenc éves német matematikus, Georg Friedrich Riemann nevéhez fűződik, aki 1854-ben publikált, A geometria alapjait képező hipotézisekről szóló szakdolgozatában megvetette a sokdimenziós tér matematikai alapjait. Ebből persze a továbbiakban is csak az első három kiterjedésnek volt fizikai realitása. Egészen addig, amíg Einstein a színre nem lépett. Riemann minden bizonnyal továbbfejlesztette volna elméletét, de a tudomány nagy veszteségére negyvenéves korában, 1866-ban elhunyt. Így az utódokra, elsősorban Minkowskira maradt mind a geometriai, mind a fizikai továbbértelmezés feladata.

Hermann Minkowski korának minden jelentős egyetemén megfordult, ahol matematikusok egész generációit nevelte fel. Tanított a bonni, göttingeni és a königsbergi egyetemen, végül a tizenkilencedik század kilencvenes éveiben a zürichi műegyetem (Eidgenössische Polytechnikum) tanára lett, ahol Einstein is tanult. Mint idézett megjegyzése is tanúsítja, a német fizika későbbi állócsillaga nem tett rá különösebb hatást. Aligha csodálkozhatunk ezen: Einstein nem volt igazán jó matematikus, mindig álltak mellette olyanok, akik fizikai és filozófiai gondolatait egyenletekbe öntötték, többek között kiváló magyarok, így Lánczos Kornél, Neumann János és Balázs Nándor. Azt meg Minkowski aligha sejthette, hogy a legnagyobb természetfilozófus búvik meg a fiatal német fizikus sűrű sörénye mögött.

Einstein négy korszakalkotó tanulmányt publikált az ominózus 1905.-ös évben az Annalen der Physik hasábjain amelyekről utólag kiderült, valamennyi alapvető jelentőségű: a Brown mozgás magyarázatáról, a tömeg-energia kapcsolatról, a fényelektromos jelenségről, és a mozgó testek elektrodinamikájáról, Zur Elektrodynamik bewegter Körper címen. Ez utóbbi lesz később az elhíresült speciális relativitáselmélet. A közepes német nyelvtudással rendelkezők számára melegen ajánlható e szakdolgozat elolvasása, annál is inkább, mivel a világhálón hozzáférhető. Világos stílusa, érdekes mondaszerkesztése alapján minden középiskolás csodálkozhat: mi van ezen érthetetlen, mi ezen a különös? Persze, aki belegondol a szerző gondolatmenetébe, rájön, hogy Newton óta a legnagyobb forradalom tanúja: Einstein nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy a fénysebesség az egyedüli állandó és elfogadja a Lorenz-transzformációt, amely szerint a sebesség növelésével megnő a test tömege, a rendszerben az idő folyása lelassul, míg a test mozgás irányába eső mérete megrövidül. Így, egyszerűen, minden matematikai bizonyítás nélkül. Aligha csodálható, hogy a szakmabeliek (ekkor még) nem kapták fel a fejüket, annak ellenére, hogy tagadja a newtoni fizika legfőbb alaptételeit: nem ismeri el a tömeg, az idő és a test méreteinek változtathatatlanságát.  Csakhogy három év múltán felhívják Hermann Minkowski figyelmét e tanulmányra. Az éles szemű matematikus egy pillanat alatt felismeri, hogy Einstein valójában az n-dimenziós Riemann-tér egy új kiterjedésének a fizikai alapjait vetette meg. Ugyanis a gyorsan mozgó test két mérete (y, z) nem változik, így erre felírható, hogy konstans értékűek. A mozgás irányába eső x tengely viszont megrövidül. Azonnal rájön, hogy az idő-dilatációt (népszerűbben: az órák lelassulását) tudja egy negyedik tengelyen ábrázolni. De mivel a koordináterendszer egyik fontos jellemzője, hogy valamennyi tengely kiterjedése (dimenziója) azonos, ekkor Minkowski bevezeti a c.t (illetve a c².t²) negyedik tengelyt, amely ugyancsak méterben adja meg az értékeket. Mindez geometriai eszközökkel zseniálisan egyszerű módon ábrázolható: a papírlap kétdimenziós terében csupán az x és a c.t tengelyt ábrázolja. Hogy mekkora hatással volt ez az elmélet a geometria fejlődésére, arra a legjobb példa, hogy születésétől fogva napjainkig Minkowski-térként (sőt: Minkowski-világként) emlegeti a szakirodalom, amelyben már a tér és az idő nincs elkülönülve egymástól, épp ellenkezőleg, összefonódva létezik.  Persze ezért ő maga is sokat tett: a német természettudósok és fizikusok 80. konferenciáján, 1908. szeptember 21.-én ezekkel a szavakkal vezette be a témáról szóló előadását: Bemutatom Önöknek a tér és az idő elméletét, ami a kísérleti fizika táptalajából nőtt ki és ebben rejlik az ereje. Forradalmian új. Mostantól az önmagában vett tér és idő arra ítéltetett, hogy elenyésszen a homályban és csupán a kettejük egyesítése képes arra, hogy megőrizze a független valóságot?.

Minkowski történelmi jelentőségű szavai megnyitották az utat az einsteini gondolatok befogadása előtt. Bár nagy ellenállásba ütközött az elmélet elfogadása, azóta napjainkig minden fizikai kísérlet alátámasztotta a helyességét. Sajnos nem sokáig örülhetett Minkowski a sikernek, ami ennél is fájóbb, élete teljében, egy sor kidolgozatlan matematikai kérdéssel a fejében teljesen váratlanul és szinte értelmetlenül hunyt el száz esztendővel ezelőtt, 1909. január 12.-én: fel nem ismert heveny vakbélgyulladás okozta a vesztét. Még negyvenöt éves sem volt. A matematika fellegvárában, Göttingenben helyezték örök nyugalomra.  Máig sem tudjuk, mit vesztett korai halálával a huszadik század tudománya. Hogy tevékenységével mit nyert, azt nemcsak a speciális relativitáselmélethez nyújtott geometriai apparátusából tudjuk, de abból is, hogy 1896-ban kidolgozta a számok geometriáját, valamint az n-dimenziós tér geometriáját, amely a későbbiek folyamán Albert Einstein talán legjelentősebb alkotásának, az Általános relativitáselméletnek matematikai alapját szolgáltatták.

Az utókor sem feledkezett meg róla: a 12493. számú aszteroidát róla nevezték el.

Vannak oly ritka egyéniségek, akik tűzön-vízen át kitartanak meggyőződésük mellett. Akik embert-istent nem ismernek, ha biztosak az igazukban. A tudomány területén az elsőséget toronymagasan Wolfgang Pauli tartja, aki nem átallotta egyik aspiránsát az ájult tisztelettel körülvett, a legnagyobb élő fizikusnak tartott Albert Einsteinnél ily pimaszul beajánlani: ?Ez a fiatalember jó fizikus, bár nem tudja kellőképp megkülönböztetni a matematikát a fizikától. De ez Önt, kedves Mester, valószínűleg nem zavarja majd, mert a szóban forgó különbséget már jó ideje Ön sem érzi?. Ezen persze a nagy gondolkodó nem sértődött meg, amit az is bizonyít, hogy fiatal kollégáját épp ő javasolta a fizikai Nobel-díjra. Már csak emiatt is érdemes megismerkedni e kivételes zsenivel, aki döntő mértékben járult hozzá mai fizikai világképünk  kialakításához.

Bécsben született 1900. április 25.-én, Wolfgang Josef Pauli orvos, biokémia-professzor és Berta Camilla Schütz fiaként. A keresztségben a Wolfgang Ernst nevet kapta, ez utóbbit keresztapja, a prágai egyetem világhírű professzora, Ernst Mach után, akiről a napjainkban is oly gyakran emlegetett Mach-számot elnevezték. Kora fiatalságától kezdve elbűvölte a fizika, annak is a legmodernebb ága, így természetesnek vehető, hogy alig tette le érettségi vizsgáját, máris komoly tanulmányt tett közzé Einstein általános relativitáselméletéről. Valahol ekkor érlelődött meg benne a vélemény, ami a fenti csipkelődő levélben öltött évtizedek múltán testet.  A szakemberek ugyanis a mai napig nem tudják igazán eldönteni, hogy ez a munka mennyire fizika és mennyire geometria. Talán a természetfilozófia jellemzés illik rá a leginkább. Ugyanis a huszadik századi fizika kétségkívül legnagyobb alakja e tanulmányában abból indul ki, hogy a tömegvonzás és a gyorsulás között semmilyen kísérleti módszerrel nem tudunk különbséget tenni (fizika), viszont azzal folytatja, hogy a fény mindig egyenes vonalban terjed az űrben, tehát nagy bolygó vagy csillag mellett elhaladva nem görbül a pályája – ahogyan az a newtoni elméletből következne -, hanem a tér deformálódik (geometria). A rendkívül elegáns elméletet emiatt évtizedeken keresztül vitatták. Aligha csodálható, hogy a relativitáselméletet nem jutalmazták, Einstein végül is a fény emisszió magyarázatáért kapta meg a fizikai Nobel-díjat.

A zöldfülű Pauli olyannyira felhívta magára a figyelmet az einsteini gondolatokról írt munkájával, hogy a müncheni egyetem hallgatójaként a kor egyik legnagyobb fizikusának, Arnold Sommerfeldnek a segédje lehetett. Nála került kapcsolatba azokkal a kérdésekkel, amelyek végül is elvezettek ahhoz, hogy egy évtized múltán a kvantummechanika vezéregyéniségévé váljon. Doktorátusát 1921-ben szerezte meg a molekuláris hidrogén kvantumelméletét taglaló disszertációjával, amely Sommerfeld komoly hatásáról tanúskodik. Mivel tanára szerkesztője volt a Matematikai tudományok enciklopédiájának (Enzyklopäedie der matematischen Wissenschaften), kézenfekvő volt számára, hogy ifjú tanítványát kéri fel a relativitáselméletet bemutató szócikk megírására. Pauli enyhén túlteljesítette a feladatot: ismertetője kétszázharminchét oldalasra sikerült! Megmutatták Einsteinnek, aki nagyon megdicsérte, emiatt önálló kötetként adták ki. A mai napig a legjobb munkának számít a témában. Olyannyira megalapozta a hírnevét, hogy a legjelesebb intézményekben tárt karokkal fogadták a Nobel-díjasok: először Max Born segéde lett Göttingenben, majd Koppenhágában Niels Bohr mellett dolgozhatott. Mindössze huszonhárom éves, amikor kinevezik a müncheni egyetem tanárának. A fizika Olümposzára 1928-ban jutott el: azon a zürichi műegyetemen lett az elméleti fizika tanára, amelyen a nagy Einstein szerezte meg diplomáját. Közben 1925-ben kidolgozta azt az elméletet, amiért két évtized múltán fizikai Nobel-díjjal tüntetik ki. Ehhez érdemes dióhéjban áttekinteni az atomelmélet fejlődését.

Az első használható atommodellt 1911-ben Ernest Rutherford alkotta meg, amely szerint az atom voltaképpen a naprendszer kicsinyített mása. Viszont hamarosan az is kiderült ? Niels Bohr jóvoltából -, hogy a mag körül keringő elektronok csak meghatározott pályákon lehetnek. Közben a legnagyobb ellentmondást nem sikerült feloldani: ha igaz, hogy az elektron részecskeként kering a mag körül ? a villamosságtani kísérletek arról tanúskodtak, hogy az áram szállítása közben valódi részecske ? akkor viszont a töltése miatt elektromágneses sugárzást kellene kibocsátania. De ha ezt tenné, energiát vesztene, egy idő után belezuhanna az atommagba. Miután ezt nem teszi meg, más magyarázat után kell nézni. A megoldásra Sommerfeld jött rá, aki megalkotta az elektronfelhő fogalmát, vagyis ilyenkor az elektron hullámként szabályos burkot alkot a mag körül. Közben az is kiderült, hogy egyazon pályán legfeljebb két elektron foglalhat helyet. Pauli a fenti dilemmát rendkívül elegánsan oldotta fel: abból kiindulva, hogy az elektron forog saját tengelye körül, tehát perdülete (angol szóval: spin) van, egyazon pályán amiatt lehet legfeljebb két elektron, mivel ezek spinje  (kvantumállapota) ellentétes. Tanulmánya a Rutherford-Bohr elméletbe beépítette Sommerfeld magyarázatát is, hiszen így a két elektron ellentétes fázisú hullámként nem zavarja egymást. 

Iszonyatos munkatempót diktált: folyamatosan kutatott, előadott több egyetemen, 1931-től már Michiganben, sőt a princetoni Institut for Advanced Study-n is, ez utóbbin Einstein meghívására.

Közben magánélete meglehetősen zavarosan alakult: 1929-ben megházasodott, de néhány hónappal később el is vált. A rá nehezedő nagy nyomás következtében súlyos idegösszeomlást kapott. A Zürich közelében élő nagyszerű pszichoanalitikus, a legendás Siegmund Freud munkatársa, Carl Gustav Jung sietett a segítségére. Pauli nemcsak kivételes páciensnek, de nagyszerű tanítványnak is bizonyult: gyógyulása közben elsajátította a pszichoanalízis módszereit, majd Jung egyik fő követőjévé, hamarosan kritikusává vált. Tudományos vitáikat levelekben folytatták, ezek ma egyik kútfői a korabeli pszichoanalitikus tudomány megértésének.  1934-ben ismét házasságot kötött, Franca Bertrammal, frigyükből sajnos nem született gyermek.

Miután 1938 tavaszán Németország bekebelezte Ausztriát (Anschluss), Pauli automatikusan német állampolgár lett, helyzete egyre tarthatatlanabbá vált. Ezért 1940-ben Princetonban elvállalta az elméleti fizika professzori állását. Olyan zsenik közvetlen munkatársa lett, mint Albert Einstein, Wigner Jenő és Neumann János.

Mindenki tisztelte és becsülte legendás szókimondásáért. Annak ellenére, hogy sokszor kellemetlen volt az érintettek számára. Például egyik munkatársát a következőképpen örvendeztette meg: ?Nem azt kifogásolom, hogy Ön lassan gondolkodik, azt kifogásolom, hogy ahhoz képest túl gyorsan publikál?. Az atombomba előállításának egyik későbbi kulcsfiguráját, Victor Weisskopfot ezzel   fogadta első munkanapja alkalmából: ?Ah, milyen fiatal és máris ismeretlen?.

A második világháborút követően ugyan felvette az amerikai állampolgárságot, viszont 1946-tól haláláig Zürichben dolgozott. Tevékenysége elismeréséül, a róla elnevezett kizárási elv megalkotásáért 1945-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat, 1958-ban Max Planck díjjal jutalmazták. 

Pauli zsenialitása elismerésének ékes bizonyítéka a fizika egyik máig ismeretlen rejtélyéhez, a finomszerkezeti, un. alfa-állandóhoz fűződő, róla szóló történet. Erről tudni érdemes, hogy azt a valószínűséget adja meg, hogy az atom körül keringő elektron kibocsát-e vagy elnyel egy-egy fotont. Értéke 1/137, úgy lehet kiszámítani, hogy az elektrontöltés négyzetét elosztják a fénysebesség és a Planck-állandó szorzatával. A szakemberek számára ez az elektromosságtan (elektrontöltés miatt), a relativitáselmélet (fénysebesség) és a kvantumelmélet (Planck-állandó) közötti kapcsot jelenti. Amióta sikerült megtalálni, azóta törik a fizikusok a fejüket, hogy miért éppen 137 szerepel az eredményben. Heisenberg szerint aki rájön, feloldja a kvantummechanika valamennyi ellentmondását. A megoldáshoz a legközelebb ép Pauli jutott el, viszont neki sem sikerült a rejtélyt megfejtenie. Ennek ellenére már életében terjesztették róla az alábbi anekdotát: a mennybe kerülve tudományos érdemei elismeréseképp találkozhat az Istennel, aki abban a kegyben részesíti, hogy válaszol egy kérdésére. Pauli természetesen élete nagy rejtélyére kíváncsi: miért egyenlő alfa egy per százharminchéttel? Az Úr elmosolyodik, sorba írja az egyenleteket a táblára. Hirtelen mocorgásra lesz figyelmes. Megfordul, látja, hogy Pauli nyújtogatja a kezét: das ist Falsch! (az ott hibás), mutat az egyik sorra. Ez volt ugyanis a leggyakoribb felkiáltása, valahányszor valamilyen elméletet levezettek a jelenlétében. Az viszont tény, hogy saját sorsát befolyásoló mágikus számnak tekintette a 137-et. Olyannyira, hogy élete kritikus operációja előtt, amikor munkatársa, Karl Entz meglátogatta őt a zürichi kórházban, kiküldte, hogy nézze meg a szobaszámot. Az ajtón a 137-es állt. A huszadik század legprecízebb fizikusa biztosra vette: az égi jel arra utal, hamarosan rákérdezhet az Úr színe előtt a dilemmára. Igaza lett: pár nap múltán, 1958. december 15.-én elhagyta az árnyékvilágot.

Előadás közben

Wolfgang Pauliról egyértelműen elmondható: a kvantummechanika legendás vezéralakja volt, aki Einstein mellett a legnagyobb hatást tette a huszadik századi fizikára. Bár úgy tűnik, csupán elméleti jelentősége van munkásságának, a valóságban a kvantummechanika felismeréseit hasznosítja korunk iparának egynegyede: nem ismernénk a műholdtévét, mobiltelefont, a szórakoztató elektronika ezernyi berendezését a modern tévétől a képmagnóig, a sétálómagnótól a CD lejátszóig ezen felismerések nélkül.

Egyre szélesebb körökben ismert, hogy a legnagyobb tudósok sokoldalú tehetségek voltak. A legtöbbjük a zenében volt az átlagon felül járatos, Albert Einstein például olyan nagyszerűen hegedült, hogy jótékonysági koncerteken is fellépett, Teller Ede pedig igazi zongoravirtuóznak számított. Ritkább azonban az olyan eset, amikor egy kiváló elme több tudományágban is elismerésre méltó teljesítményt nyújt. Ebből a szempontból hazánkfiai az éllovasok közé tartoznak. A legismertebb Neumann János, aki a matematika és a fizika több területét is döntő mértékben befolyásolta, megalkotta a programvezérelt számítógépet, majd forradalmasította a közgazdaságtant, viszont nem marad el tőle a legsokoldalúbb zseninek tekintett Szilárd Leó sem, aki viszont a fizika mellett a biológiában, az információ-, és politikaelméletben alkotott maradandót. Hogy mennyire igaz ez, arra a hiteles tanú, a Nobel-díjas Wigner Jenő emlékirata a legjobb példa: ?Hosszú életem folyamán, amit tudósok között töltöttem el, senkivel sem találkoztam, akiben több lett volna a képzelőerő és eredetiség, akinek a gondolkodása és véleménye olyan önálló lett volna, mint Szilárd Leóé.  Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem?.  Valójában ki is volt ez a zseni, akiről még a tudományok iránt érdeklődők is jórészt csak azt tudják, hogy ő szabadalmaztatta az atombomba elvi működését leíró láncreakciót, az első atomreaktort és hogy a legnagyobbak, Albert Einstein, Max von Laue és Enrico Fermi közvetlen munkatársa volt?  

Spitz Leóként Budapesten látta meg a napvilágot 1898. február 11.-én. Anyai felmenői Debrecenből kerültek a fővárosba, míg édesapja Körmöcbányáról költözött oda, hogy a Műegyetemen folytathassa tanulmányait.  Spitz Lajos gyermekkorában került az aranyáról és pénzverdéjéről híres városba, mivel Turdossinban (Tvrdošín, Szlovákia) született, ahova a történelem viharai Galíciából sodorták a családot. 1900-ban Szilárdra magyarosította a nevét ? két fivére a Salgó és a Szegő nevet választotta, egyedül öccse, Max maradt meg Spitznek ? így a fia, Leó már ezen a néven iratkozhatott be az iskolába. Csakhogy gyenge fizikumú, sokat betegeskedő, rövidlátó gyermek volt, emiatt elemi iskoláit gyakorlatilag otthon végezte, édesanyja, Vidor Tekla tanította. Tízévesen a VI. kerületi Reálgimnáziumba íratják be szülei, amelyet kitűnő eredménnyel végzett el, sőt tizenhat éves korában megnyerte a nevezetes Eötvös versenyt is.  A fizika iránt már tizenhárom éves korában érdeklődött. Húga, Szilárd Rózsi emlékirataiban megírja, hogy amikor Béla testvérük diftériában szenvedett, emiatt el kellett különíteni őt a családtól, Leó egy vezeték nélküli távírót szerkesztett, hogy ezzel tartsák a karanténban levő testvérrel a kapcsolatot. E történet a Szilárd legendák első gyöngyszeme. Minden bizonnyal igaz, viszont az is, hogy kétbalkezes tudósként tartották számon, aki a világon mindent kitalál, viszont gyakorlati megvalósítására nem képes. Talán ez volt a szabályt erősítő kivétel. Alig teszi le érettségi vizsgáját, 1917-ben behívják a hadseregbe, ahol a tüzérséghez osztják be. Gyermekkori betegségeinek folyományaként itt is minden járványt elkap, így harctéri szolgálatra nem kerül ? épp az I. világháború végjátéka folyik -, hamarosan tartalékos állományba helyezik, majd leszerelik. Viszont az őszirózsás forradalomban nagy lelkesedéssel vesz részt, a Tanácsköztársaság idején a forradalmi ifjúsági mozgalomban újfajta közgazdasági eszméket terjeszt, így a bukás után megkezdett műegyetemi tanulmányait az emigrációval kell felcserélnie: Béla öccsével együtt Bécsbe menekül. Bár idehaza villamosmérnöknek készült, Berlinbe költözve már a kor forradalmi tudománya, az atomfizika köti le a figyelmét. A berlini Műegyetemen végez, doktori disszertációját a Nobel-díjas Max von Laue vezetése alatt írja a termodinamika tárgyköréből. Már ebben az időben egyre mélyebben érdekli a biológia és a fizika kapcsolata, ebben a tárgykörben 1929-ben megjelentett dolgozata, az Entrópia csökkenés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására a modern informatika megalapozásának számít.

Doktorátusát követően további kutatásait a Vilmos Király Intézetben (Kaisers Wilhlem Institut) folytatja, ahol hamarosan az igazgató, Albert Einstein közvetlen munkatársává válik. Kettejük együttműködésének eredménye nyolc közös szabadalom, közöttük a részecskegyorsítóé, az elektronmikroszkópé és még a napjainkban is használt, mozgó alkatrészek nélküli hűtőszekrényé. Ez utóbbi úgy született, hogy Einstein az újságban olvasott egy családi tragédiáról, amely arról számolt be, hogy egy család megfulladt a hűtőszekrényből elillanó széndioxid miatt (ebben az időben még ezzel a gázzal hűtöttek).  Ezért elhatározta, hogy hiba- és gázmentes hűtőt kellene tervezni. Így született meg kettejük ötleteként az elektromágneses örvényáramokkal működő, folyékony higanyt áramoltató hűtőgép. Bár az AEG gyár nem mutatott érdeklődést iránta, mivel a higany is mérgező (bár szobahőmérsékleten gyakorlatilag nem párolog), viszont a tenyésztőreaktorok hűtését napjainkban is a Szilárd-Einstein szabadalom alapján oldják meg.

Szeizmográfként érzékelte a várható politikai eseményeket. 1930-ban kérte Einsteint, hogy hagyják el az országot, mert a fasiszták szükségszerűen győzni fognak. A nagy német tudós nem hallgatott rá, ő mindenesetre készenlétben tartotta a cókmókját, amiről saját maga ezt írja: ?bepakoltam két bőröndömet, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassam az országot?. Ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy első, bécsi emigrációja óta nem volt állandó lakhelye, legfontosabb dolgait két kofferban tartotta az ágya alatt. Ezt az életmódját egész életében nem adta fel, mindig ismerősöknél, rokonoknál vagy szállodában lakott, csupán közvetlenül halála előtt vásárolt lakást magának. Ennek megfelelően alakult magánélete is: bár 1930-tól ismerte élete szerelmét, Gertrude Weisst, aki hosszú kalandozásaiban követte őt, de soha nem laktak együtt, csupán élete alkonyán vette őt feleségül.

A Reichstag felgyújtása jelentette a nácik számára a másként gondolkodók elleni hajsza kezdetét. Szilárd a tűzvészt követő napon elhagyta Berlint, Bécsbe menekült. Alig találkozott valakivel: a pályaudvar kongott az ürességtől. Viszont a következő napon már nem fértek fel a menekülők a vonatra. Erről a maga szarkasztikus módján csak annyit mondott: ?Az embernek nem kell sokkal okosabbnak lennie a többinél, ha boldogulni akar az életben, az is elég, ha egy nappal megelőzi őket?.

A császárváros is a felismerhetetlenségig megváltozott: egyre tapinthatóbbá vált itt is a fasizmus előretörése, így Szilárd hamarosan elérkezettnek érezte az időt, hogy Angliába költözzön. A lehető legjobb helyre ment: Németország mellett épp Nagy-Britanniában lehetett leginkább atommagkutatással foglalkozni. Annál is inkább, mivel a kor legnagyobb kísérleti fizikusa, Ernest Rutherford, az első rádioaktív bomlás megfigyelője, sőt az első mesterséges atommag-átalakítás kivitelezője is még aktívan működött.  Olyannyira, hogy 1934-ben a Royal Society-ban, a tudományos akadémián előadást tartott az atommagkutatásról. Egy hallgatói kérdésre válaszolva azt mondta, hogy mindez érdekes tudományos kutatási terület, viszont holdkóros, aki abban hisz, hogy az atommaghasadás valaha is használható mennyiségű energiát képes termelni. Napjainkban persze könnyű neki felróni a tévedését. Viszont tudni kell, hogy a testek mindössze egy tízezrede valóban anyag, a többi hamisítatlan űr, tehát teljesen valószínűtlen, hogy ebben az óriási vákuumban egy elszabaduló részecske eltaláljon egy atommagot. Ma már könnyű helyzetben vagyunk, hiszen számunkra világos, hogy az atomok világában olyan események is lejátszódnak, amelyek a miénkben kizárhatók, sőt bizonyos esetekben az energia megmaradás tételei is módosulnak. Az atomfizika nagy öregje ezt akkor még nem tudhatta. A legenda egyik verziója szerint Szilárd részt vett az előadáson, a másik változat arról szól, hogy csak a Times-ban közölt tudósításból értesült róla. Ami biztos: felkereste Rutherfordot a munkahelyén, hogy elmagyarázza neki, mekkorát tévedett. A fizika élő klasszikusa rövid úton kihajította az izgága magyart az irodájából. A történet folytatása ugyanilyen homályos: állítólag a Southampton Road egyik kereszteződésében a piros lámpa előtt várakozva hasított bele a felismerés: ha egy atommagot úgy eltalálunk egy neutronnal, hogy abból bomlás közben két neutron lökődik ki, amelyek újabb atommagokat találnak el, akkor ez a folyamat mértani sor szerint növekedni fog, láncreakció jön létre. Vagyis az anyag felrobban. Méghozzá iszonyatos energiát felszabadítva, Albert Einstein 1905-ben közölt egyenlete szerint, ahol a tömeg minden grammja a fénysebesség négyzetének szorzatával egyenlő energiát termel.

A történetben annyi bizonyosan igaz, hogy Szilárd gyalogosan közlekedett, mivel legendás kétbalkezessége miatt autót élete végéig nem tudott vezetni. Azt viszont ismerősei kétségbe vonják, hogy a rendőrlámpa számára akadályt jelentett volna: híres volt arról, hogy a piroson is gond nélkül átmegy, amivel nem egy esetben dugókat okozott a londoni forgalomban. Bárhogy is történt, Szilárd ebben az évben rájött az atombomba működésének az elvére. Ez olyannyira nem legenda, hogy írásos bizonyíték is van róla: az általa benyújtott szabadalmi kérelem és a kiállított szabadalomlevél. Ebben két új elem jelenik meg a korabeli ismeretekhez képest: nem protonnal, hanem neutronnal képzeli el az atommag bombázását és használja a kritikus tömeg fogalmát, amelynél nagyobb tömeg esetén a folyamat önfenntartóvá válik. Viszont a fasizmus miatt érzett félelmében szabadalmát titkosíttatja, csupán a második világháború után engedélyezi nyilvánosságra hozatalát. A titkosítás története is tanulságos: a hadügyminisztériumhoz fordult ezzel a kéréssel. A hivatalnokok csaknem kinevették: minek egy tudományos fejtegetést hadititokká tenni? Szerencséjére az Admiralitás ? a tulajdonképpeni haditengerészeti minisztérium – nagyobb megértést tanúsított, hajlandónak mutzatkoztak Szilárd kérésének teljesítésére.  

Elméleti munkássága mellett Angliában gyakorlati kérdésekkel is foglalkozik: a St. Bartholomew kórház munkatársaként T.A. Chalmers-szel neutron-besugárzással rádioaktív preparátumokat állít elő, amelyeket diagnosztikai célokra használnak fel. A Szilárd-Chalmers eljárás lényege, hogy könnyen előállítható a preparátum, ráadásul egyszerű módszerrel elkülöníthető a többi anyagtól. Hogy milyen úttörő jelentőségű a tevékenységük, arra jellemző példa, hogy Hevesy György csak fél évtized múltán kapja meg a rádioizotópos nyomelem vizsgálatiért a Nobel-díjat.

Tudományos tevékenysége mellett árgus figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, egyre inkább úgy érezte, hogy Anglia politikai gyengesége miatt elkerülhetetlen a háború kitörése. Barátjának, Polányi Mihálynak (a Nobel-díjas Polányi János édesapjának) meg is mondta, hogy egy évvel azelőtt, hogy Hitler kirobbantja a háborút, Amerikába költözik. Erre 1938. január 2.-án kerített sort. A legjobbkor: néhány hónappal később volt berlini kollégái, Otto Hahn és Fritz Strassmann rájönnek, hogy a neutronnal bombázott urán hasadásakor új elemek jönnek létre, amit a Naturwissenschaft 1939. januári számában közölnek. Szilárd ekkor már a New Yorki Columbia Egyetem Pupin laboratóriumában dolgozik, munkatársával, Walter Zinnel megismétli a németországi kísérleteket, elborzadva tapasztalja, hogy amit ő öt évvel korábban titkosítottan szabadalmaztatott, az most ország-világ előtt ismert ténnyé vált! Teller Ede közli emlékirataiban, hogy annyira felzaklatta őt a hír, hogy neki negyvennyolc órán keresztül szakadatlanul arról beszélt, ha van láncreakció, éspedig van, ha felszabadulnak neutronok, éspedig felszabadulnak, akkor azok úgy el fognak szaporodni, mint a nyulak. Ennek hatására egyre erősödött benne a kényszer, hogy lépni kell: nincs más megoldás, meg kell előzni a németeket az atombomba előállításában. A legfelsőbb fórumhoz, az Egyesült Államok elnökéhez kívánt fordulni. Realista révén viszont tudta, túl kevesen ismerik őt ahhoz, hogy felfigyeljenek a hangjára. Emiatt elhatározta, hogy egykori munkahelyi főnökéhez, barátjához és szabadalmi szerzőtársához, Albert Einsteinhez fordul segítségért, aki ebben az időben a princetoni egyetemen tanított, ráadásul az amerikaiak ájult csodálattal a legnagyobb élő tudóst tisztelték benne. Meggyőzte Wigner Jenőt, hogy menjen vele, míg Teller Edét felkérte, hogy legyen a sofőrjük. Az első találkozásra júliusban került sor, amelynek eredménye egy többször kijavított levél lett, amelyet Szilárd fogalmazott meg, Wigner fordított angolra és Albert Einstein írt alá, 1939. augusztus 2.-i keltezéssel. Fura módon három magyar tudós Einsteinnél tett látogatása indította be azt a folyamatot, amely az amerikai atombomba megalkotásához vezetett.

Albert Einstein Szilárd Leóval

Az óvatlan megfigyelő azt hihetné, hogy Roosevelt haladéktalanul utasítást adott a munkálatokra, hogy megelőzzék a halálos ellenséget. A valóságban nem történt semmi. Olyannyira, hogy az amerikai elnök még csak fel sem bontotta Einstein levelét. Ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy a Molotov-Ribbentropp paktum keretén belül szeptember 1.-én a német és s szovjet haderő egyidejűleg megtámadta Lengyelországot, kitört a II. világháború, Rooseveltnek semmi kedve nem volt tudományos kérdésekkel foglalkoznia.  Ezért Einstein régi bankár barátját, Alexander Sachsot kérte meg, aki bejáratos volt a Fehér Házba, hozza szóba a kérdést az elnöknek. A történelmi nevezetességű találkozóra október 3.-án került sor. A villásreggeli közben a bankár szóba hozta Einstein levelét, mire Roosevelt csak fáradtan legyintett: ugyan már, kinek van ideje ilyesmikkel foglakozni, amikor a világbéke került végveszélybe. Sachs ekkor elmondott egy régi igaz történetet, amely az Óvilágban esett meg: Robert Fulton amerikai mérnök meglátogatta Bonaparte Napóleont, felajánlotta neki, hogy lapátkerekes hajókat készít számára. ?Hajók vitorlák nélkül? Micsoda ostoba ötlet!? ?fakadt ki a korzikai. Nos, ha akkor Napóleonnak egy kis fantáziája lett volna, másképp alakul a tizenkilencedik század európai történelme ? fűzte hozzá a bankár.  Az elnök hosszas gondolkodás után az inassal egy üveg Napóleon-korabeli konyakot hozatott fel a pincéből, hogy koccinthassanak, majd magához rendelte a Fehér Ház katonai főnökét, Wattson tábornokot, akit hatalmas termete miatt mindenki csak papának becézett. Ekkor hangzott el a történelmi jelentőségű mondat: ?Wattson papa, ezek a papírok itt azt jelentik, hogy nekünk most cselekednünk kell?.

A drámai felvezetés azt sejteti, hogy ezek után ment minden, mint a karikacsapás. Dehogy, hiszen Amerikában vagyunk. Először is megalakították az Uránium Bizottságot.  Ennek ülésére meghívták Szilárdot, Wignert, Tellert, Sachsot, valamint két további tudóst, F.L. Mohlert és R.B. Robertst. Persze az volt a fő téma, mennyibe kerül az egész. Ők négy tonna grafitot és ötven tonna uránium-oxidot kértek. Kaptak is kemény hatezer(!) dollárt. Hát így indult a Manhattan Project. Más kérdés, hogy amikor a Pentagon is beszállt a tervbe, megnyíltak a pénz csatornái. Kialakították a titkos los-alamosi kutatóbázist, az első atommáglyát viszont a chicagói egyetem metallurgiai laboratóriumában, pontosan az egyetem sportpályájának alagsorában indították be. A tervezés nagyrészt Szilárdra és Enrico Fermire hárult, a matematikai számításokat Neumann János végezte, időnként beszállt a munkába Wigner Jenő, aki a hanfordi tenyésztőreaktort építette épp ebben az időben, valamint Teller Ede is, ha épp el tudott szakadni los-alamosi munkahelyéről, ahol az atombomba szerkesztésén fáradoztak. Ebből az időből származik a legendás történet, hogy a tudományos tanácsadó testületük ülésén egy ízben Fermi betegség miatt nem vehetett részt, az elnöklő Albert Einstein pedig egyéb elfoglaltsága miatt korábban távozva az ajtóból még németül (ez volt a tárgyalási nyelvük) visszaszólt: uraim, most már nyugodtan folytassák magyarul. Nem nehéz kitalálni, hogy a tárgyalás többi résztvevője Szilárd, Wigner, Neumann és Teller volt.

A chicagói egyetemen folytatott kutatások kettős célt szolgáltak: egyrészt szabályozott láncreakciót kívántak létrehozni, másrészt pedig az uránt plutóniummá átalakítani, ami végül is a második bomba töltetét adta. Ugyanis a később Hirosimára ledobott pusztító fegyver urán- a Nagaszakira ledobott pedig plutóniumbomba volt. Ez utóbbival magyarázható, hogy amikor Enrico Ferminek 1942. december 2.-án sikerült beindítania a láncreakciót, akkor az általános ünneplés közben Szilárd Leó szárazon csak annyit jegyzett meg: ?azt hiszem, ez fekete napként kerül be az emberiség történetébe?.

Tekintve, hogy a világ első szabályozott láncreakcióját Enrico Fermivel közösen valósították meg, az Egyesült Államok kormánya felajánlotta nekik, hogy a szabadalmukat jelképes egy dollárért megvásárolja tőlük. Szilárd persze visszautasította az ajánlatot, azzal, ha már egyszer üzletet akarnak kötni vele, akkor tegyék azt tisztességes áron. Végül vagy jó tíz év múltán húszezer dollárt kaptak, ami ugyancsak nevetséges összeg, hiszen egyetlen erőmű megépítése akár százmillióba is kerülhet.

A háború vége felé egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a németek nem tudnak atombombát szerkeszteni. Amint Szilárd értesült erről, azonnal kampányt kezdett: állítsák le az amerikai kísérleteket is. Amikor nem járt sikerrel, legalább azt akarta elérni, hogy lakatlan területen robbantsták fel. Végső kétségbeesésében ismét Einsteinhez fordul egy újabb levéllel, amelyet a német tudós aláírt és 1945. április 10.-én érkezett meg a Fehér Házba. Az elnök a következő napon meghalt, utódját, Harry Trumant meg nem érdekelte a tudósok aggálya. Ő már az egyre nyilvánvalóbban kirajzolódó hatalmi vetélkedésre helyezte a hangsúlyt. Ezért kellett elpusztulnia a két japán város mintegy negyedmillió ártatlan lakójának 1945 augusztusában, majd nagyjából ugyanennyinek a sugárzás következtében az elkövetkező években.  

Szilárd Leó az értelmetlen pusztítás miatt érzett keserűségében hátat fordított a fizikának, a biológia felé fordult a figyelme, a Sugárbiológiai és Biofizikai Intézet munkatársaként folytatta tevékenységét. Ezzel párhuzamosan egyre tudatosabb békeharcossá válik. A hidegháború idején megalapítja az Élő Világért Társaságot (Council for a Livable World), az ötvenes évek közepén levelezésbe kezd a legfelsőbb szovjet vezetővel, Nyikita Szergejevics Hruscsovval, sőt még Moszkvába is ellátogat hozzá, hogy elősegítse az amerikai és szovjet tudósok békés együttműködését. Bár kudarcot vall, viszont látogatásának van egy fontos hozadéka: javasolja Hruscsovnak a Fehér Ház és a Kreml közötti telefon és telexvonal, a ?forró drót? kiépítését. Igaz, erre nem kerül azonnal sor, viszont a Karib-tengeri válság után, amikor az emberiség hajszál híján atomháborúba keveredik, sürgősen megvalósítják Szilárd ötletét.

Alig múlt hatvan éves, amikor rajta is kitör a félelmetes rákbetegség, amely minden bizonnyal összefügg az atommáglya kísérleteivel. Két legközelebbi munkatársa, Enrico Fermi és Neumann János ekkor már nincs az élők sorában (az előbbi ötvenhárom, az utóbbi ötvennégy évesen hunyt el!), nekik is a sugárfertőzés okozta a vesztét.  Felesége ? aki épp Szilárd biztatására végezte el az orvosi egyetemet és lett radiológus ? szörnyülködve veszi tudomásul, hogy Szilárd az előírt sugárdózis öt-hatszorosát rendeli magának, biztosan tudva, hogy ezzel csak saját halálát sietteti. Szilárd ezúttal sem téved: a kontrollvizsgálatok kiderítik, teljesen meggyógyult. Viszont sugárkezelése idején, a kórházi ágyon megírja a jövő politikájáról szóló, elképesztően pontos prognózisokat tartalmazó munkáját, amely egyértelműen igazolja, hogy államférfiként is a legnagyobbak között volna a helye.

A delfinek hangja című tudományos-fantasztikusnak álcázott elbeszélése arról szól, hogy e bájos tengeri emlős agya sokkal fejlettebb az emberénél, ezért őket használják fel annak rendbetételére, amit az emberek elrontottak.  Sőt olyan tudományos eredményeket is produkálnak, amelyekért ötször egymás után elnyerik az orvosi-fiziológiai Nobel-díjat, mivel algák szaporításával megoldják az emberiség élelmiszerszükségletét, a levegőt megkötő mikrobák elterjesztésével pedig feleslegessé teszik a műtrágyagyártást. 1970 táján elismertetik az Egyesült Államokkal a Kínai Népköztársaságot, a nyolcvanas évekre teszi, amikor a rakétákat már nem silókban fogják tárolni, hanem vasúti szerelvényeken és teherautókon, hogy ne lehessen bemérni őket, a nagy hatótávolságú rakéták szerepét fokozatosan átveszik a közép- és kis hatótávolságúak, aminek hatására 1987-ben  beindíttatják a atomfegyver leszerelési programot. A kilencvenes évek folyamán pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendfenntartó erőket szervez Közép-Afrikában, a Közép-keleten és Közép-Amerikában. Az ezredfordulót követően, amikor már nincs annyi fegyver a nagyhatalmak kezében, hogy elpusztíthassák az egész világot, a delfinek bécsi központjában vírusjárvány tör ki, valamennyien elpusztulnak, ráadásul a dokumentációs központ tűzvész martalékává válik. A szélnek eresztett tudósok hazatérve Kaliforniában és a Krím-félszigeten próbálják folytatni a delfinek kutatásait. Csakhogy időközben kiderül: kegyes csalás volt az egész, a delfinek évtizedeken keresztül csak játszottak, mindent az emberek találtak ki és valósítottak meg az ő nevükben. Szinte hihetetlen, hogy Szilárd Leó mindezt 1960-ban, évre szinte pontosan megjósolta.

Bár a hidegháborút megállítani nem tudta, viszont novellájának hatására a világ vezető tudósai megalapították a Delfinek Rendjét. Jelvényük egy ókori római érme, amelyen egy delfin fiatal alélt fiút ment ki a hullámokból.

A hatvanas évek elején elhatározza, hogy megállapodik: Dél-Kaliforniába költözik, a Salk Biológiai Intézet tudományos tanácsadója lesz. Újult erővel veti magát a munkába. De egész életén át túlterhelt szervezete ezt már nem viseli el: hatvanhat éves korában, 1964. május 30-án álmában szívroham következtében elhunyt.

Bár a világ első atomerőművének atyjaként tisztelhetjük, végső soron az atomenergia békés felhasználásának a szorgalmazójának számít, viszont a tudományos világ nem felejtette el, hogy a chicagói atommáglyában az első plutóniumbomba töltetét állították elő. Emiatt a Nobel-díjat nem kapta meg. Pedig nagyon is megérdemelte volna. Bár választott hazájában megkapta a legmagasabb kitüntetést, az Atoms for Peace Award díjat.

Mindenkinél nagyobb mértékben hozzájárult a ?marslakók legendájának? az elterjedéséhez. Ehhez viszont kellett két Nobel-díjas barát is: Enrico Fermi, a főszereplő és Francis Crick, aki az esetet lejegyezte és megosztotta a világgal – 1949-ben egy fogadáson Fermi azon filozofált, hogy a Tejútrendszerben legalább százmillió olyan csillag van, mint a mi Napunk, ezek közül többszázezernek a Földünkhöz hasonló bolygója is van. Ebből szükségszerűen következik, hogy a miénkhez hasonló élőlények alakulnak ki rajtuk.  Közülük sokan jóval fejlettebbek nálunk, emiatt biztosan égi vándorútra keltek, hogy megkeressék testvéreiket a világmindenségben.  Szinte biztos, hogy a Földre is eljöttek. De akkor hol vannak ezek a tökéletes lények? ? tette fel a szónoki kérdést Fermi. Ezt a ziccert a mellette álló Szilárd Leó nem hagyhatta ki: Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat.