Az első magyar női olimpiai bajnok, Csák Ibolya halálának tizedik évfordulóján

Ilyen sem volt még: egy obsitos sportoló csak úgy besétáljon az olimpiai válogatóversenyre, ráverjen az egész mezőnyre, majd kiutazva az olimpiára hazahozza a magyar női sport első aranyérmét. Ugyanabból a városból, ahonnan szűk száznyolcvan évvel korábban Hadik András kétszáztizenötezer aranytallér hadizsákmányal távozott. Ez a huszárvágás Csák Ibolya nevéhez fűződik, aki a dicső hadvezérrel szemben csak egy aranyat hozott haza, de az annál értékesebb volt, mivel sporttörténelmet írt vele: az első magyar nő volt, akinek nyakába  akasztották.

Hat évnyi sikeres sportpályafutás után, 1935-től – amikor bekötötték a fejét –, nagy ívben elkerülte a sportpályát. Mindenki lemondott róla: egy veterán, aki abbahagyta a magasugrást, foglakozzon már a gyerekneveléssel. Csak egy apróságról feledkezett meg mindenki: a sportcipőt szögre akasztó asszony mindössze huszonegy éves volt a berlini olimpia idején. Még szép, hogy nem fért a bőrébe: van aki ebben a korban jut csak fel a csúcsra, így Csák Ibolya is fel-felhúzta azt a bizonyos cipőt és titokban  hűvösvölgyi házuk kertjében csak úgy kikapcsolódásként ugrálgatott. A távolugrást is gyakorolta – tekintve, hogy előzőleg magyar bajnokságot is szerzett, de ennél sokkal jobb volt magasugrásban. Annál is inkább, mivel ezt a maga által kidolgozott technikával tette. Napjainkban a világhálón is megcsodálhatóak a róla készült fényképek, amelyek arról tanúskodnak, hogy fékező kitámasztással biztosította a lendületet, az ugrás síkjára merőlegesen, ollózva jutott át a lécen.

Köztudott, hogy az első újkori olimpiai játékokon 1896-ban az első, sőt a második magyar aranyérmet is Hajós Alfréd szerezte meg, aki a későbbiekben híres építészként aratott babérokat. Ezen a világversenyen ugyan – ókori mintára – csak   férfiak versenyeztek, viszont a négy évvel később Párizsban, a legközelebbi játékokon már a hölgyek is rajthoz állhattak. Szinte hihetetlen, de igaz: több mint egy emberöltőt kellett várni, hogy a magyar nők is feliratkozhassanak az aranyérmesek listájára.

Csák Ibolya 1915. január 6.-án, mintegy vízkereszti ajándékként Budapesten jött a világra. Tizennégy éves korától volt a Nemzeti Torna Egylet tornásza, de amikor 1932-ben megalakult az egyesület atlétikai szakosztálya, átlépett, mivel  ekkor már távol- és magasugrással  is kísérletezett. A következő évben  meg is szerezte a magasugró bajnoki címet, amelyet zsinórban még hatszor megismételt. Pályafutása alatt, 1931 és 1939 között összesen tizenöt centiméterrel javítja meg a magyar csúcsot, közben távolugrásból egy kicsit gyengébb: „csak” két bajnoki címmel dicsekedhet.

Magasugrói karrierje rakétasebességgel ível felfelé: 1935-ben 153 centiméteres ugrásával már a világranglista ötödik helyén tanyázik. Ezért is érthető a sportszerető közönség megrökönyödése, amikor férjhez ment, majd eltűnt a szemük elől. A következő évben viszont az ifjú menyecske Kádár Lajosnéként jelentkezett az olimpiai válogatóversenyen, amit azon nyomban meg is nyert, így kijutott a berlini világjátékokra.

Az utókor sportrajongója elsárgult újságlapokon nyomon követheti a nyolcvan évvel ezelőtti világesemény egyes részleteit. Viszont napjaink műszaki csodája, a világháló ennél sokkal többre képes: megtalálható rajta és ingyenesen hozzáférhető a zseniális dokumentarista rendező, Leni Riefenstahl Olympia című háromrészes filmje, amely számunkra rendkívül kellemes részletekkel szolgál: a negyvenkettedik perctől kezdve a női magasugrás döntőjéről számol be. Láthatjuk rajta a huszonegy éves nyakigláb Csák Ibolyát, és azt a módot is, ahogyan fokozatosan diadalmaskodik ellenfelei fölött.

A magasugrás döntője a szokásos drámai körülmények között zajlott: a léc emelésével a tizennyolc induló közül egyre többen kiestek, 162 centiméternél már csak hárman maradtak: a német Kaun, az angol Odam és Kádárné Csák Ibolya. Egyiküknek sem sikerült a három kísérlet. Mivel nem kívántak hármas holtversenyt hirdetni, a döntőbizottság javaslatára kaptak még egy negyedik lehetőséget. Elsőként Odam verte le a lécet, őt ugyanezzel az eredménnyel Kaun követte. Ekkor a nézőtérről felhangzik az ősmagyar harcosok oly ismert harci kiáltása: “huj, huj, hajrá!” Csák Ibolya nekifut és simán, érintés nélkül átsiklik a léc fölött! Ezzel megszerezte az első női magyar olimpiai bajnoki címet. Az már csak hab a tortán, hogy amint boldogan integet a dobogó legfelső fokáról, aláfestésként a Himnusz poroszos, katonai indulóvá “nemesített” változatát hallja a néző.

Hazatértekor fergeteges ünneplésben részesítették. Érdemes még elmondani, hogy az olimpiai aranyért mindössze ötven(!) márka pénzjutalmat kapott, amit idehaza még egy évre szóló színház- és mozibérlettel egészítettek ki. Ezek után szó sem lehetett arról, hogy abbahagyja, annál is inkább, mivel továbbra is kirobbanó formában volt. A csodaugrót senki sem tudta megszorítani, ennek ellenére néhány napig maga is úgy tudta, hogy elvesztette veretlenségét.

Az 1938-as bécsi Európa-bajnokságon a második helyre szorult, Dora Ratjen német sportoló mögött. Csakhogy fény derült a turpisságra: Dorát  Hermannként anyakönyvezték, vagyis valójában férfi; a titok leleplezéséből   világraszóló botrány lett. Így aztán Csák Ibolya  néhány héttel a verseny után a postástól vehette át Európa-bajnoki aranyérmét. Ezzel nemcsak veretlenségét őrizte meg, de a versenyen elért 164 centiméteres ugrását – amely csupán egy centiméterrel maradt el a világcsúcstól – hivatalosan Európa-csúcsként ismerték el. Egyébként az idézett Riefenstahl film egyik pikantériája, hogy Ratjen “kisasszony” részt vett a berlini olimpián is, csakhogy nem tudta teljesíteni a 162 centiméteres magasságot, így nem jutott az éremesélyesek közé. Ekkor még senkinek sem jutott eszébe firtatni az ismert sláger mintájára: “Micsoda nő ez a férfi!”

Hogy mennyire a magyar élmezőny fölé magasodott Csák Ibolya, arra ékes példa, hogy ezt a magasságot huszonnégy éven át senki sem tudta hazájában túlszárnyalni.

Másodszor – immár véglegesen – 1939-ben vonult ki a sportéletből; még ekkor is csak mindössze huszonnégy éves volt. Ezt követően a civilek hétköznapi életét folytatta: fiát és lányát nevelte,  nyugdíjaztatásáig, 1970-ig a Magyar Pénzjegynyomdában dolgozott, ezt követően hetvenhét éves koráig egy orvosi rendelőben volt asszisztens.

1990-ben újjáalakult a Nemzeti Torna egylet, amelynek tiszteletbeli elnöke Csák Ibolya lett, 1994-ben megkapta az 1928-as szellemi olimpiai győztesről, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjáról Mező Ferencről elnevezett emlékérmet.

Kilencvenegyedik születésnapjának előestéjén Dömötör Zoltán, az Olimpiai Bajnokok Klubjának elnöke és Kamuti Jenő, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára üdvözölte, ebből az ünnepélyes alkalomból átadta Csák Ibolyának a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Fair Play-díját.

Egy hónap sem telt el, amikor lakásában olyan szerencsétlenül esett el, hogy combnyaktörést szenvedett. Néhány nappal kórházba szállítása után, 2006. február 9.-én elhunyt a magyar női sport első nagy büszkesége, a kivételes atléta, aki soha nem talált legyőzőre.

Ozogány Ernő

A cikk megjelent az Új Szó Presszó című rovatában

Napjainkban a közszolgálati televízió hatásának köszönhetően – amely e címen sorozatot is sugárzott – sok szó esik a „nagy könyvről”, amely mindannyiunk életét döntően befolyásolta.  Általában regényről van szó, viszont sok olyan jelentős alkotás született, amely népek, országok fejlődését befolyásolta. Közülük is kiemelkedik a Bél Mátyás alkotta mű, amely a magyarországi gazdasági fejlődés és hazája modernizálásának az alapjává vált.

Isaac Newtont, a klasszikus fizika megalkotóját az emberiség díszének nevezték. Hazai kortársa ugyan „csak” a Magyarország dísze jelzőt érdemelte ki, viszont tevékenysége meglehetősen mélyen befolyásolta a tudományosság, ezen belül a történelemtudomány, a földrajz és néprajz későbbi fejlődését.

A legszerencsésebb korok egyikében élt: a tizennyolcadik század a felvilágosodás kora, nem véletlenül nevezik az ész századának, amelyet a gondolkodás felszabadítása, a nagy társadalmi változásokra, sőt forradalomra való felkészülés jellemzett, eközben tájainkon heroikus tettekre is sarkallt.

A háromszázharminc évvel ezelőtt, 1684. március 24-én született Bél Mátyás nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy olyan munkát tesz az asztalra, amely megalapozza hazája felzárkózását a világ élvonalához. Bár négy nyelven beszélt, kora gondolkodásának megfelelően a latint tartotta a legfontosabbnak, hogy mindenütt megértsék gondolatait. Ennek érdekében fiatal korától kezdve a hagyományos latin nyelv ápolását tűzte ki célul. Ezért lesújtó véleménnyel volt Comenius Orbis pictusáról, amely szerinte vulgáris latin nyelven íródott. Talán ennek a túlzott igényességnek estek művei áldozatul: olyan választékos nyelven írt, hogy egyes fordulatai még a klasszikus latin szerzőknél is csak ritkán fordulnak elő, így nem akadt szellemi hagyatékának méltó fordítója ezért kéziratban maradt műveit napjainkig nem tudták kiadni.

„Nagy könyvének” a gondolata – amelyet kezdőszavából Notitiaként ismer a nagyközönség – 1718-ban fogant meg az agyában, amiről egy lipcsei barátjának írt levele tanúskodik. Ebben felvázolja, hogy szeretne egy olyan összefoglaló munkát megjelentetni, amely megismerteti az olvasóval Magyarország történetét, néprajzát, városait és falvait, bemutatná földrajzát, éghajlati viszonyait, ásványi kincseit, iparát és mezőgazdaságát.  Kitérne a jogrend, a vallás, a szokások ismertetésére.

Az áhított nagy cél megvalósítása érdekében 1723-ban Nürbergben latin nyelven megjelenteti

A régi és az új Magyarország leírásának előfutára című könyvét, amelyet kezdőszavából csak Prodromusnak neveznek, ez meghozta Bél számára a tudományos körök elismerését: az angol Királyi Társaság és a berlini tudományos akadémia is a tagjai közé választja.

Bél már az 1723-as könyvében felvázolja későbbi nagy művének körvonalait: egy több ezer oldalas történelmi-földrajzi műben gondolkodik, amely három kötetben, hármas tagolásban – Történelem, Földrajz, Természet címen – jelenne meg.   

A Prodromus zajos sikere és a világ tudományos köreinek elismerése nagyot lendített a kitűzött cél elérésében: végre a bécsi udvarban is felfigyeltek rá, az uralkodó hajlandó volt támogatni, ami egy ilyen kivételes méretű munka esetében egyrészt az államkincstár pénzcsatornáinak a megnyitását, másrészt pedig az állami hivatalnokok közreműködésének biztosítását jelentette.

Bél Mátyás figyelme minden részletre kiterjedt: nemcsak a nagy mű megjelenését, de értékesítését is biztosítani akarta. Ezért már az előkészületi munkák idején, 1733-ban a lipcsei Nova acta eruditorumban megjelentetett róla egy tudósítást, amelyben Európa kilencvenegy nagyvárosa könyvterjesztőinek a neve szerepel, ahol megrendelhető e kivételes, nagyszabású munka.

Vállalkozásához sikerült megnyernie III. Károly király – VI. Károly német-római császár – támogatását, munkatársául pedig Mikoviny Sámuelt, a magyar térképészet megalapítóját.

E körültekintő előkészületek után negyvenéves korában látott munkához, amelynek első kötete egy év múltán, már 1735-ben megjelent, az ország fővárosát, Pozsonyt mutatja be. 

A következő évben nyomdafestéket látott a második kötet is, amely Túróc, Zólyom és Liptó megyét taglalja. A harmadik, 1737-es kötet Pest, Pilis és Solt vármegyéről szól.  

A negyedik – sajnálatos módon az utolsó – már az új uralkodó, Mária Terézia korában, 1742-ben jelent meg, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és Kis-Hont vármegye leírásával.

Az ötödik kötet előkészítése közben Bél Mátyás súlyos agyvérzést kapott. Bár még ezt követően hét évig élt, főművén igazán komoly munkát már nem tudott végezni.

Eredeti tervei szerint a többi harmincnyolc vármegyét az ötödik és hatodik részben jelentette volna meg, míg a hetedik kötet a kiegészítéseket tartalmazta volna.  Sajnos súlyos betegsége ennek kivitelezését már nem tette lehetővé.

A Notitia kiadatlan részeinek sorsa tragikusan jellemző: Bél Mátyás özvegye eladta ugyan Batthyányi József kolozsvári püspöknek, viszont szállítás közben a bárka felborult a Dunán, a papír annyira átázott, hogy a szöveg sok helyen olvashatatlanná vált.  Batthyányi később, esztergomi érsek korában, a megmaradt írásos anyagot előbb Pestre, majd Pozsonyba szállíttatta. Halálát követően Esztergomba kerültek. A teljes szöveg azóta sem jelent meg.

Így aztán Bél Mátyás legendás „nagy könyvének” csak töredéke hozzáférhető az olvasók számára. Az is csak latinul, tekintve, hogy napjainkig nem akadt fordító, aki neki mert volna gyürkőzni az igényes  szövegnek. Akkor talán kiadót is lehetne keresni, amely végre hozzáférhetővé tenné talán minden idők legjelentősebb történelmi-földrajzi magyarországi munkáját a legszélesebb olvasóközönség számára. 

Ozogány Ernő

A cikk megjelent az Új Szó Presszó rovatában 

A magyar történelem aranylapjainak egyik legfényesebb története Zrínyi Miklós horvát bán dicső hadi tette, aki 1566-ban hat héten át védte Szigetvárt a sokszoros túlerőben levő II. Szolimán (Szulejmán)  oszmán-török hadserege ellen, míg végül szeptember 7,-én katonáival együtt hazájáért életét áldozta. Akárcsak  Leonidasz spártai király, aki több mint kétezer évvel korábban a  perzsák ellen védte utolsó szál emberéig a termopüllei szorost. Áldozatuk nem volt hiábavaló:  győzelme ellenére mindkét esetben visszavonulásra kényszerült a nagyhatalmú ellenfél. A szigetvári hős dicső tettét dédunokája, a költő Zrínyi Miklós örökítette meg Szigeti veszedelem című eposzában, amelyet Péter nevű testvére fordított horvát nyelvre, minek következtében a magyar irodalom e csodás alkotása a testvér horvát nép nemzeti kincsévé válhatott. Bár a történelemkönyvek megemlítik, a köztudatban nem túl ismert, hogy e kiváló hadi tettet a család egyik tagja  túlszárnyalta: csaknem három éven át eredményesen verte vissza a hatalmas túlerőben levő osztrák ostromot, és csupán  keményen kialkudott  feltételek mellett volt hajlandó feladni az általa védett várat. E hős Zrínyi Péter gyermeke volt, ráadásul nem is fiú: Zrínyi Ilona, akinek legfőbb cselekedeteként tartják számon, hogy életet adott a Nagyságos Fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek. Közben sokan elfeledkeznek arról, hogy személyes példája, Munkács védelmében tanúsított kivételes bátorsága mekkora mértékben határozta meg serdülő fiának személyiségformálását, későbbi politikai döntéseit.  A magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérévé vált csodálatos asszonyt hősiességén túl sajátos kereszt-rokoni szálak is összekötötték ükapjával: a szigetvári hős felesége Frangepán Katalin volt, akárcsak Zrínyi Ilona édesanyja. A család politikai nézetei mélyen befolyásolták későbbi cselekedeteit: a Frangepánok  katolikus hitük ellenére Habsburg-ellenesek voltak, a nemzeti függetlenség kivívását tartották legfőbb céljuknak.  Ennek néhány évtized múltán tragikus következményei lettek: édesapja, Zrínyi Péter,  horvát bánként  a Wesselényi-féle Habsburg ellenes szervezkedés egyik vezéralakja lett, akit sógorával, Frangepán Ferenccel együtt csalárd módon Bécsbe csaltak,  idegen bírósággal halálra ítéltettek, lábbal tiporva  Magyarország jogalanyiságát,   Bécsújhelyen kivégeztek.

Ilonát fiatal korától a nagypolitikára nevelték, emiatt nem is tett ellenvetést, hogy férjhez menjen II. Rákóczy György erdélyi fejedelem  Ferenc fiához. Házasságuk tulajdonképpen  Habsburg-ellenes  családi-hatalmi szövetség volt, így házastársként érzelmileg nem kerültek közel egymáshoz. Három gyermekük született:  György, a legidősebb, aki csecsemőkorában meghalt, Julianna és a legkisebb, Ferenc.  Gyenge egészségű férje, aki ugyancsak belekeveredett az említett császárellenes összeesküvésbe,  harmincegy éves korában, 1676-ban elhunyt. A fiatal özvegy ezt követően  minden energiáját gyermekei nevelésének,  a hatalmas birtokok intézésének valamint Habsburg-ellenes  szövetségesek keresésének  szenteli. A magyar függetlenségi mozgalom ifjú vezéralakjával, Thököly Imrével egy,  az általa adott ebéden találkozott, amely döntően befolyásolta későbbi  életét: első látásra beleszeret a tizennégy évvel fiatalabb, a krónikások által ? akik Zrínyi Ilonát ragyogó szépségű asszonyként jellemzik – csak daliásként emlegetett hadvezérbe. A kor zaklatott viszonyainak megfelelően esküvőjüket két csata közti fegyverszünetben tartják meg 1682 júniusában. Még a mézeshetekre sem marad jóformán idejük: július elején az ifjú férj újra hadba vonul, hogy elfoglalja Kassát, Eperjest, a bányavárosokat és egész Felső-Magyarországot. Csakhogy egy év múltán szövetségesük, a török szultán döntő vereséget szenved Bécs alatt, hamarosan Budát ostromolják a császári hadak. Thököly is több csatában  vereséget szenved. A hadiszerencse fordulását pontosan jelzi Zrínyi Ilona 1686-ban keltezett levele, amelyben azt írja férjének, hogy akár gyalog is felkerekedne utána, hogy ?egymást vigasztaljuk és együtt legyünk, amint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet?. E megkapóan szomorú-szép útra gyakorlati okokból nem kerülhet sor: a hírhedt Caraffa tábornok, az eperjesi hóhér,  ostromzár alá veszi a Rákóczy birtokok ékkövét,  Munkács várát. De a szépasszony-várparancsnok, akit kortársai nyomán az utókor  csak ?fennkölt, férfias bátorságú nőként? tart számon. nem ijed meg, amit férjének küldött levele is bizonyít: ?Ha asszony-ember vagyok is, Munkácson meg mertem őket várni?.  A tapasztalt, harcokban edzett olasz hadvezér néhány napos ostromra készül, sőt még azt is el tudja képzelni, hogy puskalövés nélkül megszerzi a várat. Ezért beüzen Zrínyi Ilonának, hogy adja meg magát, ne kövesse férjét öngyilkos akcióiban. A szigetvári hős ükunokája családi hagyományaihoz méltón válaszol: felvonatja a vár tornyára a vörös lobogót, annak jeléül, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog. Megszervezi az ellenállást, tízéves, Ferenc  fiával együtt járja a bástyákat, hogy lelkesítse a védőket. Az első heves  ostrom után a támadók  harci kedve lankad, kiderül, hogy korántsem tapasztalatlan civilekkel van dolguk. Ekkor  Zrínyi Ilona kicsempészi és Lengyelországban elzálogosítja valamennyi ékszerét, hogy lőport és élelmet vásároltasson, folytatni tudja a harcot. Közben férje egyre kétségbeesettebb kísérleteket tesz a kimentésére. Csakhogy Buda 1686-os visszafoglalása után a szultánnak nagyobb gondja is akad.

Többszöri sikertelen ostromkísérlet után Caraffa ismét ajánlatot tesz: szabad elvonulást ígér, valamint, hogy bár Zrínyi Ilonát Bécsbe internálják, nem szakítják el gyermekeitől. Hosszas, kemény alkudozás után 1688 januárjában a vészesen fogyó készletek miatt Zrínyi Ilona a várat feladja. Haditette  a nagybátyja által megénekelt szigetvári hősét jóval meghaladja: három éven át tartotta a Lengyelországba vezető hadi utak legfontosabb végvárát.

Csakhogy Lipót császárnak esze ágában sincs az egyezséget megtartania: elhatározza, hogy a tizenhat éves Juliannából apácát, a tizenkét éves Ferencből katolikus papot farag. Caraffából ezúttal előtör olasz vére: szemére veti az uralkodónak, hogy ő még asszonynak adott becsületszavát soha meg nem szegte, megfenyegeti, hogy a hitszegést világgá kürtöli, ezzel a Habsburgok szavahihetőségének örökre befellegzik. Lipót meghátrál: csupán a prágai jezsuita központba, a Klementinumba száműzi  a gyermekeket ? erről ma a cseh fővárosban emléktábla tanúskodik ? de letesz arról, hogy papot neveljen a fiatal Rákócziból.

Thököly továbbra is komoly erőkkel próbálja kiszabadítani imádott feleségét. A hadi szerencse 1690-ben mellé szegődik: a zernyesti csatában diadalt arat, ráadásul Heister tábornokot is foglyul ejti. Hosszas alkudozás után Zrínyi Ilonát sikerül a generálisért kicserélnie.  Az asszony hadi értékét pontosan jelzi, hogy Thökölynek egy tábornokot és több főtisztet kellett érte adnia.

Ezt követően már nem szakadnak el egymástól. Olyannyira nem, hogy a döntő zentai vereség után Zrínyi Ilona követi férjét törökországi emigrációjába. Nikomediában halt meg háromszáztíz évvel ezelőtt, 1703 február 18-án. Fia, minden idők legsikeresebb magyar hadvezére diadalának  már nem lehetett a tanúja: néhány hónappal később indult a ?Nagyságos Fejedelem?, II. Rákóczi Ferenc   szabadságharca. De haló porukban közel kerültek egymáshoz: 1906-ban az országgyűlés határozatára földi maradványaikat államköltségen hazahozatták és nagy pompával a kassai Árpád-házi Szent Erzsébet dómban helyezték örök nyugalomra. Élete párja  ? vallási okokból, mivel nem tért át a katolikus hitre ? egy kissé távolabb került tőle: Thököly Imre szülővárosában, a késmárki evangélikus templomban nyugszik.

A cikk megjelent az Új Szó Presszó rovatában

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1098 0