Nem tévedés, nem elírás: a magyar szabadságharc hőse, Kossuth Lajos vidini levelében árulással megvádolt fővezér és a magyar vegyészet büszkesége egyazon személy. Csak éppen kevesen tudják, hogy e matuzsálemi kort megért szellemóriás a tudomány területén is maradandót alkotott.

Azt a történelmi tényt is csak kevesen tudják, hogy első ismert őse, Jordán, a szepesi szászok ispánja (comese) a tatárjárás idején a szászokat a Menedékkőre (Lapis refugii) vezetve lehetővé tette Lőcse városának megalapítását. Ennek megfelelően Görgey Artúr ősi, de már elszegényedett családban született 1818. január 30-án a Lőcse közelében fekvő, szepességi Toporcon. Mivel édesapja rangon alul nősült, a polgári származású Perczián Erzsébetet vette feleségül, nagyanyja megszakította velük a kapcsolatot, ami újabb anyagi nehézségekbe taszította a családot. Alapfokú tanulmányait Késmárkon kezdte; már ebben az időben olthatatlan vágyat érzett a természettudományok iránt, viszont édesapja kívánságára katonai pályára lépett, elvégezve a tullini utászképző akadémiát. Ezt követően tizennyolc évesen 1836-ban a császári és királyi 60. gyalogezred hadapródja lett. Gyorsan emelkedett a katonai pályán: már egy év múltán hadnaggyá léptették elő, majd a nemesi testőrséghez, bátyja, Ármin helyére került. 1842-ben főhadnagy, ekkor átvezénylik a Nádor-huszárokhoz. Huszonöt évesen, 1843-ban eljegyezte egy bécsi magyar nagykereskedő lányát, Medgyaszay Friderikát. Csakhogy ebben az időben a katonák házasságkötését rendfokozathoz és életkorhoz kötötték, ez alatt csak kaució ellenében nősülhettek, ezért Görgey 1845-ben kilépett a hadseregből. Mivel időközben édesapja meghalt, elhatározta, hogy régi vágyát követve Prágai egyetemen vegyészetet tanul. Josef Redtenbacher professzor azonnal felfigyelt Görgey tehetségére, önálló tudományos munkákkal is megbízta. Közben anyagi gondjai jelentkeztek. Jövendőbelije a szűkös viszonyokkal nem tudott megbékélni, az eljegyzést felbontotta. A bajból professzora segítette ki, aki tisztes ösztöndíjat, és lakást biztosított Görgeynek.  Mivel maradéktalanul igazolta elvárásait, tanulmányai befejeztével az ifjú tudósjelöltet tanársegédként maga mellé vette azzal a nem titkolt szándékkal, hogy utódjául szánja az egyetemen. Görgey méltónak bizonyult a bizalomra: 1847-ben módszert dolgozott ki a kókuszdió zsírsavainak az elválasztására, amelynek során felfedezte a tizenkét szénatomot tartalmazó laurinsavat. A kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata 1848-ban két folyóiratban is megjelent.

1848 elején azzal a szándékkal tért haza  hogy vegyészi diplomáját a József Ipartanodában, a későbbi Műegyetem jogelődjénél fogja hasznosítani. Meg is pályázta a képzettségének megfelelő beosztást, kémiai tanszék vezetői állását. Csakhogy időközben kitört a forradalom, amely hamarosan szabadságharccá terebélyesedett. Ekkor volt tisztként jelentkezett a honvédseregbe, ami elindította szédületes katonai karrierjét. Ennek megfelelően a professzori kinevezés helyett azonban a mindenki számára jól ismert miniszteri, majd főparancsnoki pálya várt rá. De ekkor sem tagadta meg tudósi énjét, amiről visszaemlékezései is tanúskodnak: „Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.”

A szabadságharc bukása után egészen haláláig, csaknem hét évtizeden át figyelemmel kísérte a kémia fejlődését, de már nem művelte aktívan eredeti hivatását.

A vegyész Görgeyről vajmi kevesen tudnak. Pedig tudománytörténetileg bizonyított, hogy 1848. évi tanulmányával a kémikusok körében nemzetközi elismerést szerzett. Tudományos eredményei hosszú időn át érvényesek maradtak, amit Than Károly, a budapesti tudományegyetem kémiatanára is igazolt: „Görgey adatai azóta sokszor fölhasználtattak, és minden nagyobb összefoglaló kémiai szakmunkában föl vannak véve”. Állításához Ilosvay Lajos, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke 1907-ben a következőket fűzte hozzá:  „Eljárása ma sem múlta idejét, sokáig tájékoztatott minden ilyen természetű kutatásban”. Görgey dolgozatának magyar közreadását azzal indokolta, hogy szerzője „az első született magyar kémikus, aki a kémia világirodalmában nevét megörökítette.”

Az első, nemzetközileg is jegyzett magyar vegyész, a szabadságharc honvédtábornoka, aki harmincegy éves fejjel is képes volt bölcs döntést hozni, amikor sok ezer magyar életét mentette meg a világosi fegyverletétellel, kilencvennyolc évesen, épp ma száz éve, 1916. május 21-én hunyt el. Abban a korban, amelyben a háború sötét árnyéka vetődött hőn szeretett hazájára, amikor kezdték eldönteni darabokra szabdalását.

A magyar kémikusok is elkísérték utolsó útjára, amely a Nemzeti Múzeum csarnokából a Kerepesi temető árkád-sírjába vezetett. Azóta itt, Kossuth síremléke közelében alussza örök álmát a szabadságharc kiemelkedő vezetője és a magyar kémikusok büszkesége. A tudós hadvezér, akinek egy évszázadot kellett várnia, hogy megszabaduljon az árulás igaztalan vádjától.

Prága, a száztornyú város, Európa ékszerdobozának magyarjai méltóképpen ápolják emlékét: az Óváros-térhez közeli Bőr utcában (Kožná ulice), egykori lakóhelyén található a magyar szabadságharc főparancsnokának réz domborművével díszített emléktáblája. Szövege is elárulja, hogy abból a kevéssé ismert okból állították, mivel Görgey Prágában végezte az egyetemet, sőt 1848-ig kutatóként itt dolgozott, egy felfedezést is tett, ennek köszönhetően a modern vegyészet első magyar alakját tisztelhetjük személyében. A cseh és magyar nyelvű szövege a következő:

“Artur Görgey 1818 – 1916/ V tomto domě bydlel význačný vojevůdce/ maďarského boje za svobodu v 1848-49/ Jako významný chemik působil/ V letech 1845-48 na Univerzitě Karlově”.

“Görgey Artur 1818 – 1916/ E házban lakott az 1848-49-es magyar/ Szabadságharc kiemelkedő hadvezére./ 1845-48 között neves vegyészként/ a Károly Egyetemen tevékenykedett.”

Alul: GAT 2012. (A GAT a Görgey Artúr Társaság rövidítése.)

A prágai magyarok korábban a Kisoldal téri Rákóczi emléktáblánál ünnepelték március 15-ét, újabban ezen a helyen zajlanak az ünnepségek.

Az első magyar női olimpiai bajnok, Csák Ibolya halálának tizedik évfordulóján

Ilyen sem volt még: egy obsitos sportoló csak úgy besétáljon az olimpiai válogatóversenyre, ráverjen az egész mezőnyre, majd kiutazva az olimpiára hazahozza a magyar női sport első aranyérmét. Ugyanabból a városból, ahonnan szűk száznyolcvan évvel korábban Hadik András kétszáztizenötezer aranytallér hadizsákmányal távozott. Ez a huszárvágás Csák Ibolya nevéhez fűződik, aki a dicső hadvezérrel szemben csak egy aranyat hozott haza, de az annál értékesebb volt, mivel sporttörténelmet írt vele: az első magyar nő volt, akinek nyakába  akasztották.

Hat évnyi sikeres sportpályafutás után, 1935-től – amikor bekötötték a fejét –, nagy ívben elkerülte a sportpályát. Mindenki lemondott róla: egy veterán, aki abbahagyta a magasugrást, foglakozzon már a gyerekneveléssel. Csak egy apróságról feledkezett meg mindenki: a sportcipőt szögre akasztó asszony mindössze huszonegy éves volt a berlini olimpia idején. Még szép, hogy nem fért a bőrébe: van aki ebben a korban jut csak fel a csúcsra, így Csák Ibolya is fel-felhúzta azt a bizonyos cipőt és titokban  hűvösvölgyi házuk kertjében csak úgy kikapcsolódásként ugrálgatott. A távolugrást is gyakorolta – tekintve, hogy előzőleg magyar bajnokságot is szerzett, de ennél sokkal jobb volt magasugrásban. Annál is inkább, mivel ezt a maga által kidolgozott technikával tette. Napjainkban a világhálón is megcsodálhatóak a róla készült fényképek, amelyek arról tanúskodnak, hogy fékező kitámasztással biztosította a lendületet, az ugrás síkjára merőlegesen, ollózva jutott át a lécen.

Köztudott, hogy az első újkori olimpiai játékokon 1896-ban az első, sőt a második magyar aranyérmet is Hajós Alfréd szerezte meg, aki a későbbiekben híres építészként aratott babérokat. Ezen a világversenyen ugyan – ókori mintára – csak   férfiak versenyeztek, viszont a négy évvel később Párizsban, a legközelebbi játékokon már a hölgyek is rajthoz állhattak. Szinte hihetetlen, de igaz: több mint egy emberöltőt kellett várni, hogy a magyar nők is feliratkozhassanak az aranyérmesek listájára.

Csák Ibolya 1915. január 6.-án, mintegy vízkereszti ajándékként Budapesten jött a világra. Tizennégy éves korától volt a Nemzeti Torna Egylet tornásza, de amikor 1932-ben megalakult az egyesület atlétikai szakosztálya, átlépett, mivel  ekkor már távol- és magasugrással  is kísérletezett. A következő évben  meg is szerezte a magasugró bajnoki címet, amelyet zsinórban még hatszor megismételt. Pályafutása alatt, 1931 és 1939 között összesen tizenöt centiméterrel javítja meg a magyar csúcsot, közben távolugrásból egy kicsit gyengébb: „csak” két bajnoki címmel dicsekedhet.

Magasugrói karrierje rakétasebességgel ível felfelé: 1935-ben 153 centiméteres ugrásával már a világranglista ötödik helyén tanyázik. Ezért is érthető a sportszerető közönség megrökönyödése, amikor férjhez ment, majd eltűnt a szemük elől. A következő évben viszont az ifjú menyecske Kádár Lajosnéként jelentkezett az olimpiai válogatóversenyen, amit azon nyomban meg is nyert, így kijutott a berlini világjátékokra.

Az utókor sportrajongója elsárgult újságlapokon nyomon követheti a nyolcvan évvel ezelőtti világesemény egyes részleteit. Viszont napjaink műszaki csodája, a világháló ennél sokkal többre képes: megtalálható rajta és ingyenesen hozzáférhető a zseniális dokumentarista rendező, Leni Riefenstahl Olympia című háromrészes filmje, amely számunkra rendkívül kellemes részletekkel szolgál: a negyvenkettedik perctől kezdve a női magasugrás döntőjéről számol be. Láthatjuk rajta a huszonegy éves nyakigláb Csák Ibolyát, és azt a módot is, ahogyan fokozatosan diadalmaskodik ellenfelei fölött.

A magasugrás döntője a szokásos drámai körülmények között zajlott: a léc emelésével a tizennyolc induló közül egyre többen kiestek, 162 centiméternél már csak hárman maradtak: a német Kaun, az angol Odam és Kádárné Csák Ibolya. Egyiküknek sem sikerült a három kísérlet. Mivel nem kívántak hármas holtversenyt hirdetni, a döntőbizottság javaslatára kaptak még egy negyedik lehetőséget. Elsőként Odam verte le a lécet, őt ugyanezzel az eredménnyel Kaun követte. Ekkor a nézőtérről felhangzik az ősmagyar harcosok oly ismert harci kiáltása: “huj, huj, hajrá!” Csák Ibolya nekifut és simán, érintés nélkül átsiklik a léc fölött! Ezzel megszerezte az első női magyar olimpiai bajnoki címet. Az már csak hab a tortán, hogy amint boldogan integet a dobogó legfelső fokáról, aláfestésként a Himnusz poroszos, katonai indulóvá “nemesített” változatát hallja a néző.

Hazatértekor fergeteges ünneplésben részesítették. Érdemes még elmondani, hogy az olimpiai aranyért mindössze ötven(!) márka pénzjutalmat kapott, amit idehaza még egy évre szóló színház- és mozibérlettel egészítettek ki. Ezek után szó sem lehetett arról, hogy abbahagyja, annál is inkább, mivel továbbra is kirobbanó formában volt. A csodaugrót senki sem tudta megszorítani, ennek ellenére néhány napig maga is úgy tudta, hogy elvesztette veretlenségét.

Az 1938-as bécsi Európa-bajnokságon a második helyre szorult, Dora Ratjen német sportoló mögött. Csakhogy fény derült a turpisságra: Dorát  Hermannként anyakönyvezték, vagyis valójában férfi; a titok leleplezéséből   világraszóló botrány lett. Így aztán Csák Ibolya  néhány héttel a verseny után a postástól vehette át Európa-bajnoki aranyérmét. Ezzel nemcsak veretlenségét őrizte meg, de a versenyen elért 164 centiméteres ugrását – amely csupán egy centiméterrel maradt el a világcsúcstól – hivatalosan Európa-csúcsként ismerték el. Egyébként az idézett Riefenstahl film egyik pikantériája, hogy Ratjen “kisasszony” részt vett a berlini olimpián is, csakhogy nem tudta teljesíteni a 162 centiméteres magasságot, így nem jutott az éremesélyesek közé. Ekkor még senkinek sem jutott eszébe firtatni az ismert sláger mintájára: “Micsoda nő ez a férfi!”

Hogy mennyire a magyar élmezőny fölé magasodott Csák Ibolya, arra ékes példa, hogy ezt a magasságot huszonnégy éven át senki sem tudta hazájában túlszárnyalni.

Másodszor – immár véglegesen – 1939-ben vonult ki a sportéletből; még ekkor is csak mindössze huszonnégy éves volt. Ezt követően a civilek hétköznapi életét folytatta: fiát és lányát nevelte,  nyugdíjaztatásáig, 1970-ig a Magyar Pénzjegynyomdában dolgozott, ezt követően hetvenhét éves koráig egy orvosi rendelőben volt asszisztens.

1990-ben újjáalakult a Nemzeti Torna egylet, amelynek tiszteletbeli elnöke Csák Ibolya lett, 1994-ben megkapta az 1928-as szellemi olimpiai győztesről, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjáról Mező Ferencről elnevezett emlékérmet.

Kilencvenegyedik születésnapjának előestéjén Dömötör Zoltán, az Olimpiai Bajnokok Klubjának elnöke és Kamuti Jenő, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára üdvözölte, ebből az ünnepélyes alkalomból átadta Csák Ibolyának a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Fair Play-díját.

Egy hónap sem telt el, amikor lakásában olyan szerencsétlenül esett el, hogy combnyaktörést szenvedett. Néhány nappal kórházba szállítása után, 2006. február 9.-én elhunyt a magyar női sport első nagy büszkesége, a kivételes atléta, aki soha nem talált legyőzőre.

Ozogány Ernő

A cikk megjelent az Új Szó Presszó című rovatában

A tizenkilencedik század utolsó harmadában a vidékiek első dolga Budapesten az volt, hogy jegyet biztosítsanak maguknak a Népszínházban, mivel az a mondás járta, hogy Pestre jönni és Blahánét  meg nem nézni annyit jelent, mintha valaki Rómában járva nem látja a pápát. Ennek fényében aligha csodálható, hogy   még életében az eposzok mintájára epitheton ornansként  – állandó jelzőként – kijár neki a “nemzet csalogánya” megtisztelő cím és hetvenedik születésnapján  elnevezik róla a főváros egyik központi terét. Amiatt is érdemes közelebbről megismerkedni e sajátos magyar színészegyéniség életével, mivel a véletlen úgy hozta, hogy szűkebb pátriánkban, Rimaszombatban született.

Reindl Sándor katonatiszt Nyíregyházán ismerkedett meg  a gyönyörű Ponti Lujzával. A hirtelen fellobbanó szerelemből 1848 februárjában lett házasság. A hadseregtől épp megvált ifjú férj úgy dönt, hogy bihar-megyei birtokukon fog gazdálkodni. Csakhogy a forradalom szele magával sodorja, beáll a híres vörös-sipkásokhoz, ahol őrmesterként küzdi végig a szabadságharcot. A nemzeti küzdelem elbukása után a katonai hatóságok elől menekülve vándorszínésznek áll, Várai Sándor néven szerepel, e sajátos bujdosásba felesége is követi.

A Láng Boldizsár által vezetett vándorszínház 1850 szeptemberében losonci szereplését követően Rimaszombat felé veszi az útját. A város határában az áldott állapotban levő Reindl-Várainé rosszul lesz. Manczel József csizmadiamester és felesége fogadja be a vajúdó asszonyt, aki e városszéli kis zsindelyes iparos házban hozza világra a első gyermekét, a kis Ludovikát.

A kislány, szülei életmódjából kifolyólag a színpad árnyékában nő fel, hiszen nincs kire bízniuk. Mivel csodálatos énekhangjára már kiskorában  is felfigyelnek, mindössze ötéves, amikor a kis Várai Lujzika már szerepel, emlékiratai szerint a Káka tövén költ a ruca című

dallal mutatkozik be a közönségnek.

Gyermekkora korántsem felhőtlen. Annál is kevésbé, mivel a következő évben elveszti édesapját: a vándortársulat kassai szereplése alkalmával Reindl Sándor a városban kitörő kolerajárvány áldozata lesz.

Nyolcéves korában kapja első jelentős szerepét, ekkor neve felkerül a színlapra is: Kölesi Lujzaként játsza el a Csepregi László által magyarított francia Koldusnőben a kislány, Mari szerepét. Névváltoztatásának oka, hogy az előző évben édesanyja férjhez ment Kölesi Antal díszletfestőhöz. Oly meggyőzően játszik, hogy még a kritikusok is felfigyelnek rá: Győri vendégszereplésük alkalmával a helyi újságban az éles szemű Kovács Pál az alábbi, váteszi jövendölést közli: “Szívem mélyéből ajánlom Kölesi Lujza szüleinek, hogy ezt az ügyes kis  fekete lányt szorgalmasan képezzék, mert az ilyen bimbókból nyílnak később a büszke rózsák”.

Szegedi vendégszereplésük alkalmával látta először a magyar színpad ifjú csillagát, Tamássy Józsefet, aki iránt gyerekszerelemmel lobban fel. E könnyen felejthető epizódnak az ad különös jelentőséget, hogy később évtizedeken keresztül e kiváló színész legközelebbi munkatársa, színpadi szerelme lesz.

A fővárosban először tizennégy évesen szerepel a legendás  Molnár György által vezetett budai Népszínházban, Szigligeti Ede A csikós című népszínnművében. Az Arany János által szerkesztett Koszorúban megjelent kritika  külön kiemeli egyszerű játékát, szépen csengő hangját. Csakhogy a színház hamarosan csődbe jut, így a már egyre ismerttebb  Lujzának Sipos Károly, a szabadkai színház igazgatója szerződést kínál. Nem akármilyen munka várja a gyereklányt a délvidéki városban: hetente tartanak új bemutatót. Ebben az időben sajátítja el azt a rohamtempót, amelyben egész életében – nem egyszer akarata ellenére – élnie kell.

A bemutatókat a városban állomásozó, Lichtenstein  lovasezred katonazenekara kíséri. Már az első előadások után felkeresi Lujza szüleit a fess kiállású, tipikus magyarbajszú karmester, a cseh-osztrák Jan-Johann Blaha, hogy felajánlja segítségét: a rendkívül tehetséges  Lujzát tanítani és taníttatni kívánja. Magyarleckéinek első gyümölcse  a fiatal művésznő féltő intése: “Fraulein, muszáj danulni!”.

Lujza nagy tisztelettel viseltetik jótevője iránt, így némi anyai unszolás után igent mond házassági ajánlatára, amikor megkéri a tizenöt éves színésznő kezét. A huszonegy év korkülönbség ellenére házasságuk annyira sikeres, hogy – egy rövid időszakot leszámítva – élete végéig megőrzi férje nevét, halhatatlanná téve e derék cseh embert a magyar kultúrtörténetben.

Jan Blaha szenttül hitte, hogy ifjú hitveséből  világhírű operénekesnő lesz. Ennek érdekében  bécsi gyógykezelését felhasználva – mivel egyre jobban elhatalmasodott rajta tüdőbaja –  meghallgatásra vitte Franz Suppéhoz, az oretettfejedelemhez. Néhány dal eléneklése után a kimért zeneszerző felpattant a zongorától: “Isteni! Csodás!” – lelkendezett és azonnnal behívatta a Carltheater főrendezőjét, hogy beszéljék meg a legközelebbi előadások szereposztását. Csak nagy nehézségek árán sikerült Lujzának kibújnia a szerződés alól, mivel senki sem értette, miért akar ő éppen magyar színésznő lenni, amikor nyitva állnak előtte Bécs és Párizs művészvilágának kapui.

Alig tizenkilenc évesen özvegysorsra jut: negyvenéves férje tüdőbajban meghal. Mivel Lujza ekkor már a debreceni színház tagja, Jan Blahát a civis városban helyezik örök nyugalomra. Halálának évfordulóján sírjára hálás felesége minden évben koszorúkat küld. Annál is inkább érthető e gesztus, mivel mint utólag bebizonyosodott, Blaha volt az életében az egyetlen férfi, aki nemcsak szerette őt, de mindent meg is tett az érdekében.

Mindössze húszéves, amikor megízleli a sztárszerep ízét: kolozsvári vendégszereplése alkalmából, ahol az elnyűhetetlen Tündérlak Magyarhonban főszerepét játszotta,  olyan fogadtatásban részesül, amely számtalanszor megismétlődik későbbi pályája folyamán: rajongói kifogják kocsijából a lovakat, hogy maguk húzzák végig diadalmenetben a városon.  Ugyanebben a darabban figyelnek fel rá a pesti színházi nagymogulok. “Palivali bácsi”, a nagyhírű színházi szakember, Paulay Ede évi négyezer forintos, kiemelt fizetéssel ad szerződést a Nemzeti Színházhoz.

Huszonegy évesen lépett először a Nemzeti deszkáira a már említett Tündérlakban, a gyerekkori bálvány, Tamássy József partnereként. Ekkor kezdődik a csaknem négy évtizedig tartó közös sikersorozatuk, amely haló poraiból támasztotta fel a népszínművet.

A közönség és a kritika egyaránt lelkesen fogadta. Egyetlen kivétel Rákosy Jenő volt , aki nem rejtette véka alá véleményét, amely szerint csak e bájos fiatal színésznő tartja életben e romanticizáló műfajt. A sors sajátos ellentmondása, hogy fél emberőltő múltán épp ő lesz a népszínműveket műsorára tűző, újonnan megynyílt Népszínház igazgatója, akinek első dolga Blaha Lujzát és Tamássy Józsefet leszerződtetni.

1874-ben a Nemzeti Színház országos turnéja közben  Blaha Lujza beleszeret egykori debreceni színészkollégájába, a frissen szerződtetett Vízvári Gyulába. Ő azonban Szigligeti Ede lányának, Ferikének (Franciska) csapja a szelet. Az érzelmeiben megalázott díva meggondolatlen cseledetre szánja magát: színpadi szerepei mintájára zajos, cigányozó mulatozásokon vesz részt. Egy alkalmi ismerettség után igent mond az őt ostromló földbirtokos Soldos Sándornak. A házasság sorscsapás a magyar színészet számára: a férj kiköti, hogy felesége mondjon búcsút a színpadnak. A “Maradj a miénk” szalagokkal díszített, babérkoszorúkkal elhalmozott Blaha Lujza 1875 szeptember 26-án búcsúzik kedves közönségétől, Tóth Ede A falu rossza című népszínművében. Hogy csak a férji akarat érvényesítése miatt volt hajlandó e tettre, pontosan bizonyítja hogy a tizenegy nappal korábban megnyitott Népszínházhoz szerződés köti.

Szerencsére Soldos Sándornak a kezdetektől fogva nincs módja az akaratát érvényesíteni. Annál is kevésbé, mivel a korabeli pletykák szerint az ifjú párt birtokukra megérkezvén az ünneplő személyzet helyett a végrehajtók várták, akik még a hintójukat is lefoglalták. Tehát Lujzának dolgoznia kell.

Néhány év múltán, amikor kitörő sikerrel szerepelt a Theater an der Wien színpadán, az igazgató habozás nélkül szerződést kínált neki. A harmincéves primadonna kérdésére, hogy mégis melyik színházhoz szerződtetné, a legendás Launer lelkesen válaszolt: építünk magának egy színházat. Blaha Lujza mosolyogva háríthatta el e királyi gesztust: neki öt évvel korábban Budapesten már emeltek színházat.  Ugyanis a drámákat és operákat egyaránt műsoron tartó Nemzeti Színház kevésnek bizonyult a népszínművek műsoron tartására is, ezért a frissen alakult főváros, Budapest vezetősége úgy határozott, hogy e műfajnak és két legkiválóbb képviselőjének, Blaha Lujzának és Tamássy Józsefnek  külön színházat emel. Ebben az épületben, az egykori Népszínházban  alakította a “nemzet csalogánya” legjelesebb szerepeit, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban, A betyár kendőjében, egy sor operettben, végül  a Nagymamában.

Móricz Zsigmond eleinte vonakodott rábízni parasztkomédiájának, a Sári bírónak a címszerepét, mondván, hogy a galamblelkű, kedves Blaháné nem lesz képes hitelesen eljátszani a házsártos, ravasz asszonyt. Ám Blaháné huncut, eszes és furfangos bírónéja teljesen levette lábáról az írót. Eredetileg ugyan nem ilyennek képzelte a figurát, de elismerte, hogy a színésznő alakítása telitalálat volt.

Négy éven át viselte második férje nevét, ekkor Soldosné Lujzaként szerepelt a színlapon. Házasságuk végképp megromlott, ennek eredményeképp 1879-ben elvált. Ettől kezdve haláláig megőrizte első, önzetlen társának, Jan Blahának nevét.

Az 1870-es évek végén, Törr tábornok párizsi estjén aratott óriási sikeréről hasábos cikkeket írtak a párizsi lapok.

Nemcsak Bécs színházsszerető közönsége, hanem az uralkodó is a hódolói közé tartozott. Ez sajátos módon derült ki egy tragikus ügy kapcsán: 1881-ben a Népszínház bécsi, Burgtheater-beli vendégszereplésén a második felvonásban Blaháné letérdelt az udvari páholy elé, és egy rögtönzött szövegű dallal kegyelmet kért tizenhárom magyarnak, akiket Galíciában lázadás címén halálra ítélt a katonai bíróság. Halálos csend támadt a zsúfolt nézőtéren. Ferenc József lefordíttatta magának a dal szövegét, majd intett: megkegyelmez a katonáknak.

A színháztörténet másik pikantériája, hogy a közönség szinte hisztérikus rajongása ellenére Rákosy Jenő unokaöccse,  Beöthy Zsolt is lesújtó kritikát írt Blaha Lujzáról. Véleményét később megváltoztatta a művésznőről, de nem annak hatására, hogy a veje lett. Ugyanis Blaháné lányától, Soldos Sárikától később elvált. Évekkel később,  a Nemzeti Szinház igazgatójaként kijárta egykori anyósának a színház örökös tagságát, ami állandó bevételt biztosított Blaha Lujzának. Akinek harmadik házassága sem volt felhőtlen: Splényi Ödön báró szeretetreméltó férj volt, aki imádta feleségét, csakhogy folyamatos kártyaadósságokba keveredett, zavaros pénzügyeihez Lujza írta alá a váltókat. Minden alkalommal, amikor adóssághegyet halmozott fel, a nemzet imádott “blahusa” kénytelen volt hangversenykörútra indulni, hogy lerázhassák magukról a hitelezőket.

Hivatalosan férje halála után, 1910-ben vonult vissza a színpadtól. Ekkor már ismét a Nemzeti művésznője volt, mivel két ével korábban a Népszínház csődbe ment. Ettől kezdve – tekintve, hogy az egykori Nemzeti épületét az Astoria mellett lebontották – a Blaha Lujzának épített színház lett az ország első színháza.

Viszont filmezett! Ugyan 1901-ben, A tánc című, első magyar alkotásban csak epizódszereplő volt, viszont Csiky Gergely Nagymamájában ő játszotta a címszerepet. A rendező pedig nem akárki: a hamarosan világhírre szert tevő Korda Sándor. Sajnálatos módon csak töredékek maradtak fenn az utókor számára ebből az alkotásból.

A nemzet ünnepelt színésznője, akinek döntő szerepe volt a világvárossá fejlődött Budapest magyarrá tételében, 1926. január 18-án hunyt el. Élete utolsó éveit az EMKE épületének első emeleti lakásában töltötte, erkélye az 1920-ban róla elnevezett térre nyílott, szemben a Nemzeti Színházzal, amelyet a későbbiekben – 1965-ben – meggondolatlanul lebontottak.

Hihetetlenül hosszú, több mint hetven éven át tartó színészpályája során csaknem ötszáz darabban, több mint háromezerszer lépett színpadra. Megismételhetetlen teljesítményén túl sokkal fontosabb a magyar kultúrában betöltött  szerepe.

Páratlan népszerűségének a titkát a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, Kossuth Lajos fedte fel: “Blaha Lujza kifejezi a köznép géniuszát”.

                                         Ozogány Ernő

Blaskovics József, az ismert hungarológus, világhírű turkológus, a prágai Károly Egyetem Hungarológiai Tanszékének valamint a Török irodalom és Nyelv Szemináriumának a megalapítója, a Török Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a budapesti, bukaresti, isztambuli és ankarai egyetem vendégprofesszora, az ókori türk-török kapcsolatok és a középkori oszmán diplomácia avatott szakértője, a latin nyelven íródott feltételezett Ősgeszta török változatának, a Tárih-i Üngürüsznek (A magyarok története) közreadója, a fiatal helyi kovácsmester első gyermekeként Imelyen született 1910. június 12.-én. Igazi szerelemgyerekként: édesapja mindössze tizenkilenc, édesanyja tizenhét éves volt a világra jövetele idején.

Gyermekkorát néhány véletlen esemény határozta meg: édesapja az első világháború alatt orosz hadifogságba esvén több évet Türkmenisztánban töltött, élményeiről gyakran mesélt serdülő fiának. Ugyanebben az időben a sors úgy hozta, hogy nagyapja ekéje szántás közben középkori tatár fegyver- és edénytöredékeket fordított ki a földből. A helyi legenda szerint a falu határában véres ütközetet vívtak a betörő tatár seregek a velük rokon, ám a magyar király szolgálatában álló kunokkal. Annál is inkább megmozgatta ez a történelmi esemény a fantáziáját, mivel tudta, hogy az ő ereiben is magyar, szláv és türk vér folyik: családnevét a vesztes rigómezei csata után a Dunán hajón felfelé menekülő vízihorvát őseitől örökölte, míg Kaszan nevű nagyanyja kun, anyai nagyanyja Kajan lányként viszont avar-türk származású. Ezek a gyermekkori élmények erősítették meg benne az elhatározást, hogy a türkök történetének szentelje életét. Csakhogy az élet keményen közbeszólt: édesapja fizetéséből arra még futotta, hogy elvégezze a komáromi bencés gimnáziumot, viszont érettségijét követően munkába kellett állnia, így segédtanítóként helyezkedett el a csallóközi Alsónyárasdon. Közben, biztos, ami biztos alapon – ekkor tört ki a nagy világgazdasági válság – édesapjától elsajátította a kovácsmesterséget. Fél évszázad múltán anekdotába ágyazva közölte velem, hogy valószínűleg ő a világ egyetlen egyetemi tanára, aki még lovat is patkolt.

Hamarosan elvégzi a pozsonyi tanítóképzőt, viszont eredeti álmáról nem mond le: önszorgalomból megtanul törökül, majd a későbbiekben elsajátít még hat türk nyelvet. Publikációs tevékenységét huszonegy éves korában kezdi, amikor megjelenteti Fevlik Fikret Reggeli ima című novellájának magyar fordítását. Ezt követően kisebb-nagyobb rendszerességgel közli írásait a török kultúra és irodalom témaköréből. Első szakmai próbálkozása teljes katasztrófával végződik: a harmincas évek elején ugyan jelentkezik a prágai Károly Egyetem Orientalisztikai szakára, de nem veszik fel, mivel olyan csehül állt a cseh nyelvből, hogy még a felvételi kérdéseket sem értette meg. Ekkor még aligha sejtette, hogy épp e patinás intézmény professzora lesz.

Blaskovics József számára a reménysugár az 1938-as impériumváltást követően villan fel: először matematika-fizika szakos tanári diplomát szerez a szegedi egyetemen, majd 1943-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Germanus Gyula, Németh Gyula és Fekete Lajos tanítványa lesz. Különösen ez utóbbi van nagy hatással az életére: ő fejtette meg az egyik, tájainkon gyakran előforduló írásmódot, a szijákatot (siyokat). Blaskovics József életében ennek a gyakorlati alkalmazása a múlt század hatvanas éveiben következik be.

A második világháborút követő zaklatott időszakban is a turkológián jár az esze: ismét szerencsét próbál a Károly Egyetemen. Ezúttal sikerrel: 1949-ben megszerzi turkológusi diplomáját. A következő évben megvédi doktorátusi disszertációját A Magas Porta okiratai Kassa város hódoltságáról, a kassai és erdélyi adólevelek feldolgozásával. Ezt követően felgyorsulnak az események: megbízzák őt, hogy Rákos Péterrel együtt megalapítsa a hungarológiai tanszéket, majd rá hárul a turkológiai szeminárium megszervezésének a feladata is, amelyet huszonnyolc éven át, egészen nyugdíjba vonulásáig betölt. Oktatási segédanyag híján megírja a török nyelvtant, amelyet a későbbiekben több külföldi egyetemen is használnak. Kénytelen azt is tudomásul venni, hogy még az anyaországban sincs modern irodalomtörténet. Blaskovics professzor elsőként dolgozza fel 1953-ban a legutóbbi száz év török irodalmát, amelynek úttörő jellegét bizonyítja, hogy több nyelvre is lefordítják.

Az 1957. évi turkológiai kongresszuson, amelyet a Török Tudományos Akadémia megalapításának huszonötödik évfordulóján rendeztek, akkora sikert arat előadásával, hogy megválasztják az akadémia tiszteletbeli tagjának.

Tevékenységével a hódoltság alatti területek legnagyobb szakértőjévé válik, olyannyira, hogy erről a korról az ankarai és isztambuli egyetemen is ő ad elő.

A hatvanegy miskolci török oklevél feldolgozása 1961-ben a szenzáció erejével hat. Ezzel nemcsak a kandidátusi fokozatot, majd a docensi kinevezést szerzi meg, de vendégprofesszorként a világ négy táján tárt karokkal várják: ő ismerteti meg a jövendő turkológusokkal a berlini, moszkvai, budapesti és bukaresti egyetemeken a hódoltság irodalmát. Az 1961-es év egyébként is döntővé válik életében: ekkor sikerül feldolgoznia a rimaszombati török okiratokat. Ezek különlegessége, hogy valójában kétnyelvűek: első oldalukon – a Fekete Lajos által megfejtett – szíjákattal írt szöveg található, míg hátoldalukon – hogy a városatyák ne feledjék, mit intéztek a pasánál – magyar feljegyzések vannak. A kétszázötvenhat okmány nemcsak mély betekintést nyújt a korabeli társadalmi, politikai és közviszonyokba, de még a korrupcióról, sikkasztásról is pontos képet ad: a huncut török hivatalnok rendre jóval kisebb leadott terményekről ad kimutatást, mint azt a helyi városatyák lejegyezték. Ez a munkája hosszas hányattatás után végül 1974-ben az Obzor Kiadó gondozásában szlovákul jelent meg. Magyarítására épp e sorok íróját kérte fel 1980-ban, hogy Bécs ostromának háromszázadik évfordulójára, 1983-ra, a magyar közönség számára is hozzáférhetővé váljék; könyve végül újabb kalandok árán 1995-ben látott anyanyelvén napvilágot.

E kiváló elme személyes tragédiája, hogy épp főműve, a Kegyes szultánok és a nagyságos Rákóczy fejedelmek levelezése a Kassai Királyság ügyében nem jelent meg, amely halála után elkallódott.

Bár a középkori török diplomácia szakértője volt, foglalkozott a türk népek őstörténetével, az avar, óbolgár, kun, valamint türk személy- és helységnevekkel – ide tartozik épp szülőfaluja is -, a magyar és a cseh nyelvben előforduló török jövevényszavakkal. Életében harmincnál több könyve, csaknem kétszáz szakdolgozata jelent meg.

A sajátjairól mindig kitüntetett figyelemmel gondoskodott: a Csehországba száműzött magyarok gyermekei számára a prágai Magyar Kultúra keretén belül huszonnyolc éven át nyelvkurzusokat szervezett, amelyeken mintegy tizenkétezer hallgatója végzett. Az értékeink iránt nyitott, mintegy hatszáz cseh értelmiségit – irodalom-, művészet- és zenetörténészeket, műfordítókat – vezetett be édes anyanyelvünk titkaiba. Ehhez a tankönyveket is megírta. A Normatívní gramatika madarčiny című munkáját több külföldi egyetemen tankönyvként használták.

E reneszánsz műveltségű tudós élete nyolcvanéves korában, negyedszázaddal ezelőtt zárult le: 1990. július 6.-án, Husz János mártírhalálának ötszázhetvenötödik évfordulóján hunyt el prágai otthonában.

A múlt feltárásával napjainkban még alig értékelt szolgálatot tett a nemzetek megbékéléséért, azért a jövőért, amely reményeink szerint elviselhetőbb lesz a jelennél. Nagy a mi adósságunk irányában: kötelességünk megismerni műveit, tevékenységét. Csak mi leszünk gazdagabbak általa. Hogy tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, és mennyire van jövőnk.

Komoly tudós volt, aki a turkológia, szlavisztika és hungarisztika határmezsgyéjén portyázva számtalan jelentős felfedezést tett, amelynek eredményeképp a Török Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának választotta, elnyerte a Kőrösi   Csoma Sándor érmet, hatvanötödik születésnapján a török köztársaság elnöke díszoklevéllel tüntette ki és egy sor turkológiai társaság fogadta tagjai sorába. Évtizedeken át vendégprofesszora volt a bukaresti és a budapesti egyetemnek, sőt, mesébe illő módon az isztambuli és az ankarai egyetemen törökül adta elő a török egyetemi hallgatóknak középkori diplomácia- és modern irodalomtörténetüket. Az európai történelem több tisztázatlan mozzanatának feltárása fűződik nevéhez, lett légyen szó a hódoltság koráról vagy a türkök és magyarok őstörténetéről.

Szülőfaluja méltóképp ápolja emlékét: a róla elnevezett Blaskovics József téren emléktáblát helyeztek el a tiszteletére, világra jövetelének centenáriumán nemzetközi konferenciát rendeztek a tevékenységéről, az idei falunapok keretén belül megemlékeztek a negyedszázaddal ezelőtt elhunyt tudósról.

A  cikk megjelent az Uj Szó Presszó című mellékletében.

Amikor napjainkban a közéleti személyiségek diadalittasan közlik, hogy ismét egy nyugati/távol-keleti nagyvállalat létesített fióküzemet nálunk, a gyanútlan szemlélőben fel sem merül, hogy nem is olyan régen, egy boldogabb korban a magyarországi vállalatot fogadták ekképpen a világ különböző tájain. Ekkor Budapest a legkorszerűbb ipar legnagyobb fellegvára volt. Amikor olyan zsenik működtek a városban, mint Bláthy Ottó Titusz, Déri Miksa és Zipernovsky Károly, a transzformátor feltalálói és egy sor villamos motor, egyéb műszaki berendezés kifejlesztői, Kandó Kálmán, a fázisváltós villanymozdony megalkotója, a porlasztót szabadalmaztató Bánki Donát és Csonka János. Legfőképp pedig főnökük – aki a nevezett urakat összehozta -, a nagy feltaláló, zseniális szervező, váteszi menedzser, Mechwart András. Hogy mekkora szolgálatot tett fogadott nemzetének, az is bizonyítja, hogy tevékenységéért Akadémiai aranyéremmel tüntették ki, nyugdíjba vonulásakor az uralkodó nemesi rangra emelte, néhány évvel halála után szobrot állítottak neki, amelyet a róla elnevezett budai ligetben állítottak fel.

Sejthető, hogy e nem mindennapi ember egészen elképesztő életút során jutott el a világhírnévig és a gazdagságig. Ráadásul csupán saját erejére és tudására támaszkodva.

Szegény család gyermekeként látta meg a napvilágot, a bajoroszági Schweinfurtban, 1834. december 6-án, Mikulás napján. A család szűkös anyagi helyzete miatt csak a négy elemit végezte el, majd lakatosinasnak áll. A gyerekemberről hamarosan kiderült, hogy aranykeze van, vizsgamunkája akkora feltűnést keltett, hogy a város vezetői ösztöndíjat adtak neki, így került az augsburgi politechnikumba, ahol 1855-ben mérnöki oklevelet szerzett. Négy éven át a nürnbergi gépgyárban dolgozott, ahol malom-hengerszékek és vasúti kocsik szerkesztésével foglalkozott. Ezt követően nyakába vette a világot, hogy újabb tapasztalatokat gyűjtsön. A véletlen folytán augsburgi isnmerőse, Eichleiter Antal ez idő tájt a budai Ganz és társa gyárában dolgozott. Hirtelen elhatározással bemutatta a cégtulajdonosnak nála tartókodó barátját. Amikor Ganz Ábrahám megtudta, hogy a fiatalember épp olyan berendezésekkel foglalkozott eddig, ami az ő gyárának a fő terméke, habozás nélkül állást ajánlott neki. Huszonötödik születésnapján, 1859. december 6.-án belépett a budai gyár kötelékébe. Ekkor még aligha sejthette, hogy napra pontosan negyven évig lesz a vállalat szolgálatában. Ehhez persze hozzájárult Eichleiter Antal másik „ismertetési akciója” is: saját húgának is bemutatta a fiatal mérnököt. A közöttük fellobbanó szerelemből házasság lett, ami végleg a magyar városhoz kötötte Mechwartot.

Ganz Ábrahám 1867 december 15-i váratlan halála után az örökösök Mechwartot és Eichleitert kérték fel a vezetésre. Mechwart első javaslata az volt, hogy a családi vállakozást részvénytársasággá kell alakítani, ez megnyitja a befektetők előtt az utat. Hogy mennyire igaza volt, arra a legjobb példa, hogy 1874-ben, vezérigazgatói kinevezésekor a Ganz gyárnak ötszáz alkalmazottja volt, huszonöt év múltán nyugdíjba vonulásakor – hat európai országban – már hatezer, amely hamarosan tizenkétezerre emelkedett!

Akárcsak elődje, ő is a maga erejére támaszkodott: főként saját szabadalmait gyártották. Ebben az időben a vasúti eszközök mellett már mezőgazdasági gépeket is előállítottak. Rendkívül nagy ötlet volt a részéről Wegmann Friedrich hengerszék-szabadalmának a megvásárlása. A Wegmann-malom porcelánhengerekkel dolgozott. Csakhogy e kemény anyag egyben rideg is, ami gyakori törésekhez vezetett. Mechwart ötlete volt, hogy a Ganz-féle kéregöntéssel készítsék a hengerszéket. Bevezette a hengerek ferde irányú rovátkolását, rúgós szerkezetet készített a hengernyomás szabályozására. Szabadalma annyira bevált, hogy negyedszázad alatt harmincezer darabot adtak el belőle. Nem kis mértékben az ő érdeme a magyar malomipar felvirágoztatása és az, hogy hengerszékei nemcsak Európában, de a tengerentúlon is igazi sztároknak számítottak.

Hihetetlenül jó érzéke volt a műszaki újdonságok iránt, amely elsőrangú emberismerettel párosult. Ez vezette arra, hogy 1878-ban megalapítsa a Ganz gyár villamossági osztályát. Hogy milyen merész volt ez a terv, arra a legjobb példa, hogy egy év múltán, 1879-ben mutatja be Werner Siemens a berlini ipari kiállításon a villamost, ugyanezen év karácsonyán Edison a villanyégőt. Mondani sem kell, hogy nagyon rögös útra lépett: a cég éveken át veszteséges volt, Mechwarton kívül talán senki sem bízott a sikerben. Csakhogy ő páratlan érzékkel kiválasztott magának három fiatalt: Bláthy Ottó Tituszt, Déri Miksát és Zipernovsky Károlyt. Közülük a legidősebbet, a huszonöt éves Zipernovskyt bízta meg az osztály vezetésével. Az alkotóhármas néhány év múltán, 1884-ben elkészítette a villamos áram szállításának legfontosabb eszközét, a transzformátort. A Ganz gyár szinte napok alatt az érdeklődés középpontjába került. A villamossági üzem a kor leggyorsabban fejlődő vállalatává vált. Ehhez persze hozzájárult a nagy hármas egy sor további szabadalma is: dinamókat, alternátorokat, többféle villamos motort kezdtek gyártani.

Következő „nagy fogása” Kandó Kálmán megszerzése volt. Ő készítette el Magyarország első villamos vasútját, amely az Újpest-Budapest-Rákospalota vonalon működött. Zipernovskyt 1895-ben kinevezték a műegyetem tanárának. Mechwart ezúttal is hű maradt önmagához: a nagy gyárrá duzzadt villamossági osztály élére a huszonhat éves Kandót állította. Aki a későbiek folyamán megalkotta a fázisváltós villanymozdonyt, amely a kor egyik szenzációjának számított.

Bánki Donát műegyetemi tanár tevékenysége sem kerülte el a figyelmét. Vele terveztette meg a lokomobilos forgóekét, amely gőzeke néven még a magyar szólásmondások közé is bekerült (összetéveszti Gizikét a gőzekével).

Az ausztriai, loebersdorfi gépgyár megvételekor egy sor legyártott, de működésképtelen petróleummotorhoz jutott. Azonnal kapcsolatba lépett Bánki Donáttal és a Budapesti Műegyetem Tanműhelyének vezetőjével, Csonka Jánossal, segítségüket kérve. A nagyszerű tanár és az aranykezű mester nemcsak feltárta a gépek hibáit, de Mechwart unszolására gáz- és petróleum motorokat kezdtek tervezni, amelyek hamarosan a gyár legújabb termékeivé váltak. Ennek az együttműködésnek az egyik fontos állomása volt a karburátor, vagyis a porlasztó feltalálása.

Mechwart András nemcsak kiváló mérnök, feltaláló, nagyszerű vezető, de szociálisan érzékeny gyáros is volt. Alkalmazottait olyan juttatásokban részesítette, amelyek csak évtizedek múltán terjedtek el, némelyiket még napjainkban is megirigyelhetjük: gyári nyugdíj- és segélyalapot hozott létre, üzemi konyhát tartott fenn, gyárainak saját munkásotthona, fürdői, orvosi rendelője volt, a szakmai utánpótlást szakiskolájában biztosította.

Munkába lépésének negyvenedik évfordulóján, hatvanötödik születésnapján, 1899. december 6-án vonult nyugdíjba. Ami annyit jelentett, hogy lemondott vezérigazgatói tisztéről. Ebből az alkalomból a király nemesi rangra emelte. Az immár nemes berecskai Mechwart András a gyárba ezt követően is naponta bejárt, szakértőként dolgozott egészen 1907. június 14.-én bekövetkezett haláláig.

Ganz Ábrahám születésének kétszázadik évfordulóján

Napjainkban szinte a mesék világát idézi, hogy nem is olyan régen, a tizenkilencedik század közepétől négy emberöltőn át Buda, majd Budapest számított a gépipar Mekkájának. Aki korszerű terméket akart vásárolni, annak a Ganz és társával kellett felvennie a kapcsolatot. Azzal a gyárral, amelyet szerény körülmények között a névadó Ganz Ábrahám alapított, aki lerakta a későbbi rohamos fejlődés alapjait, amelynek eredményeképpen a huszadik század elején már négy országban több tízezer munkást foglalkoztatott e hírneves gyár-együttes. Ganz Ábrahám kétszáz évvel ezelőtt, 1814. november 6-án, a svájci Unter-Embrach kisvárosban látta meg a napvilágot a helyi református kántortanító harmadik gyermekeként. Egyedüli fiú volt a családban, ami a későbbiekben döntő mértékben meghatározta életét. Édesanyját ugyanis tízéves korában elvesztette, édesapja ismét megházasodott, ebből a frigyből öt gyermek született. Mivel a kántortanítói fizetés kevésnek bizonyult a népes család eltartásához, Ábrahámnak tizenöt éves korában meg kellett szakítania tanulmányait, szakmát kellett tanulnia. Húszévesen szerezte meg mesterlevelét, amellyel nekivágott a nagyvilágnak. Belekóstolt a németországi, franciaországi, ausztriai és olaszországi gépgyárak munkájába, mindenütt igyekezett elsajátítani a legérdekesebb mesterfogásokat. Huszonhét évesen, 1841 augusztusában érkezett meg Pestre. A lehető legjobbkor: Széchenyi István épp ekkor kezdeményezte a József Hengermalom Társulat gőzmalmának a megépítését. A „legnagyobb magyar” – ahogy Kossuth Lajos jellemezte – azt szorgalmazta, hogy a berendezéseket Magyarországon gyártsák le. Így lett Ganz Ábrahám a gőzmalom öntödéjének alkalmazottja. Külhoni tapasztalatait kamatoztatva hamarosan vezető öntőmester lett, majd azt követően, hogy az 1842-es Első Magyar Iparmű-kiállításon nagy sikert arattak az általa készített öntvények, kinevezték őt az öntöde és a gépjavító műhely vezetőjévé. Hogy mekkora hévvel tett eleget kötelességének, arra jellemző példa, hogy 1843-ban, amikor a folyékony vas a jobb szemébe fröccsent, kioltva szeme világát, azzal zárta le a balesetet: „a fél szem oda, de az öntés sikerült”. A malom vezetősége pontosan tudta, mekkora kincs számára a svájci szakember, ezért az öntöde hasznából részesedést fizetett Ganznak, amiből 1844-ben telket és házat vásárolt magának. Mint az sejthető volt, a további hasznot már cégalapításra fordította: először öntődét állított fel, majd 1845-ben megvásárolva a szomszédos telket újabb kemencét tervezett. Kis üzemében háztartásokban használható öntöttvas tárgyakart állított elő. Az 1846-os iparmű-kiállításon remek öntöttvas kályháival aratott sikert, elnyerte a kiállítás ezüstérmét, valamint József nádor bronz érmét is. A magyar szabadságharcból a maga módján ugyancsak kivette a részét: ágyúkat és ágyúgolyókat öntött a honvédsereg számára, amiért az osztrák hatóságok perbe fogták. Szerencséje volt: svájci állampolgársága miatt többévi várfogság helyett hat hét elzárásra ítélték, viszont ezt is felfüggesztve kapta, tekintve, hogy az osztrák diplomácia nem mert újat húzni a gyáros hazájával.

Ganz Ábrahám egyik nagy felismerése volt, hogy a tömegtermelés teszi lehetővé a gyár nagymértékű fejlesztését. Ehhez a Pest-Vác vasútvonal 1846-os megnyitása adta meg a döntő lökést, mivel ennek hatására Magyarországon is nagyszabású tervek készültek az ország vasútvonalainak kiépítésére. A kocsikhoz ebben az időben Európában kovácsoltvas abroncsú kerekeket gyártottak. Ezzel szemben Amerikában és Angliában kéregöntést alkalmaztak, amelyet 1812-ben John Burns talált fel. Ennek a lényege, hogy nem homokformába öntötték a folyékony vasat, hanem acéltégelybe, amely a keletkezett hőt gyorsan elvezetve egyúttal edzette is a futófelületet. Ez ugyan sokkal kopásállóbb kerekeket eredményezett, viszont gondot okozott, hogy az öntvény gyakran beégett a tégelybe. Ganz ötlete nagyon egyszerű és hatékony volt: olyan elválasztó réteget kísérletezett ki, amely egyrészt meggátolja a beégést, másrészt növeli a vasfelület keménységét, kopásállóságát.

A tizenkilencedik század ötvenes-hatvanas éveiben a kontinentális Európában egyedül Ganz üzeme használta a kéregöntést. Az általa kikísérletezett antimonréteg használatának köszönhetően termékeinek minősége túlszárnyalta az amerikai és angliai gyárakban előállított vasúti kerekekét, aminek következtében szerte a világon tőle rendelték e terméket. Az osztrák, német, francia és orosz vasutak kizárólag Ganz termékeket vásároltak. A rohamos fejlődés hatására 1858-ban új gyártelepet létesített, ahol 1866-ig csaknem kilencvenezer kereket gyártott le. A fejlesztés érdekében megvásárolta Ransomes és Biddel angol találmányát a vasúti váltók szívcsúcsainak gyártására. Ezt is továbbfejlesztette, kéregöntéssel állította elő, amelyet szintén szabadalmaztatott.

Egyedülálló találmánya volt a mozdonyok menetirányának megváltoztatására szolgáló fordítódob, amelyet Vasutak megfordítására szolgáló kereszteződés címen szabadalmaztatott.

A vasút mellett más termékeket is gyártott: elsősorban hídelemeket, például az ő üzemében készültek a Lánchíd kereszttartói és a szegedi híd öntvénydarabjai. Sasszemmel ismerte fel az igazi tehetségeket. A Pesten tanulmányúton levő Mechwart Andrást azonnal szerződteti, aki hamarosan malomipari hengerszékeket tervez, amelyeket ugyancsak a Ganz-féle kéregöntéssel állítanak elő. Ezzel ismét utcahossznyi előnyre tesznek szert a konkurenciával szemben. Ugyanis nem hiába hívják a búzát acélos magnak: felülete oly kemény, hogy még a henger őrlőfelületét is elkoptatja. Emiatt több gyár porcelánból kezdte gyártani az őrlőfelületet, amely törékenysége miatt nem igazán vált be. Viszont a kéregöntésű hengerfelület még az acélos búzán is kifogott. Ráadásul Mechwart páratlan érzékű üzletembernek is bizonyult, aki Ganz halála után a világ egyik legnagyobb vállalatává fejlesztette a gyár-együttest.

Nem volt olyan nemzetközi ipari bemutató, ahol a Ganz-termékek nem taroltak: a párizsi világkiállításon három bronzérmet, a svájci iparmű-kiállításon ezüstérmet, a londoni világkiállításon bronzérmet szereztek.

A hazai ipar fellendítésében szerzett érdemeiért 1863-ban Buda díszpolgárává választották, 1865-ben Ferenc József állami kitüntetésben részesítette. 1867 novemberében látványos keretek között ünnepelték meg a százezredik vasúti kerék kiöntését. Ebből az alkalomból valamennyi alkalmazottja és családtagjai részére díszvacsorát adott. Közép-Európában egyedülálló módon vállalati betegpénztárt és nyugdíjalapot létesített.

Vállalatán kívül családi kötelékei is Magyarországon tartották: 1849-ben feleségül vette a budai városbíró, Heiss Lőrinc Jozefa nevű lányát. Gyermekük nem született, ezért két rokon árva lányt fogadtak örökbe. Csak a munkájának élt, mai szóval workoholiknak nevezhetnénk. Annyira túlhajszolta magát, hogy 1867 végén súlyos idegösszeomlást kapott. A betegségével járó mély depresszió hatására december 15-én önkezével vetett véget életének.

Fogadott hazája nem feledkezett meg a dicső svájciról: Ybl Miklós tervei alapján a Kerepesi úti temetőben mauzóleumot építettek, amelyben feleségével együtt 1913-ban helyezték el földi maradványait. Budán utcát neveztek el róla, Pesten szobrot állítottak a tiszteletére. A 115885 Ganz kisbolygó az ő nevét viseli. Eredeti öntödéjében 1964-ig folyt a munka, ezt követően a berendezéseket konzerválva Öntödei Múzeummá alakították át a hírneves gyárat, amely napjainkban is látogatható. A Ganz Ábrahám által emelt épület 1997 óta műemléki védelmet élvez. Találmányai, kiváló termékei elvitték a magyar ipar hírnevét a világ minden tájára.

 Jövőre ünnepeljük Öveges József születésének százhuszadik évfordulóját. Annak a legendás tanárnemzedéknek volt utolsó képviselője, amely elérte, hogy a huszadik század első évtizedeiben a világ öt legjobb középfokú tanintézménye közül három – a Fasori Evangélikus, a Mintagimnázium és a Piarista Gimnázium – Budapesten működött. Ő ez utóbbiban szerzetesként, felszentelt papként teljesített szolgálatot, bevezetve a nyiladozó értelmű fiatalokat a matematika, fizika és kémia rejtelmeibe. Pedagógusi tevékenységének folyamán több száz kiváló elmét pallérozott, köztük Oláh Györgyét, aki egészen a Nobel-díj elnyeréséig vitte. Ami legalább ennyire fontos: bár életének második felét diktatúrában kellett leélnie, még a legsötétebb időszakban, az ötvenes években sem kellett meghúznia magát. Az ország előtt kivívott elismertsége, népszerűsége, hatalmas szellemi tudása lehetővé tette számára, hogy egyenes derékkal álljon meg a hatalmukat fitogtatók előtt. Bizonyságául annak, hogy a tudás hatalom. Amit viszont csak becsületes munkával, helytállással, az elvekhez való hű kiállással lehet megszerezni. Az ő és nagy elődei nyomdokán haladnak azok a mai tanáregyéniségek, akik nem elégszenek meg a kötelező anyag átadásával. Akik ugyancsak önfeláldozó módon segítik tanítványaikat, hogy megfelelő tudással felvértezve állhassák meg helyüket az életben. Erre pedig a legjobb mód a katedra mellett a diákverseny, amelyen többlettudásukat tudják bemutatni a részvevők.

Idestova fél évtizede annak, hogy Dr. Decsi Katalin, a Gútai Nagyboldogasszony Gimnázium igazgatója maga köré gyűjtötte azt a lelkes csapatot, amely évente megrendezi az iskola falai között a Tudományok napját és a hozzá kapcsolódó Heuréka! nemzetközi vetélkedőt. A szirakuzai zseni, Arkhimédész legnagyobb felfedezésére való utalás, amikor a Megtaláltam! felkiáltással hozta a világ tudomására a róla elnevezett törvényt, azt jelzi, hogy a jövőben talán akadnak a jelen résztvevői közül, akik átélhetik ezt a mámorító érzést.

Ezúttal november tizenharmadikán került sor a tíz, háromfős csapat tudásának megmérettetésére. A hazai középiskolákon kívül két magyarországi: a kisbéri és tatabányai tanintézmények is képviseltetették magukat. A diákok felkészítő tanáraik kíséretében érkeztek a nemes vetélkedőre.

Ez a nagyszerű rendezvény nemcsak a versenyről, de a tudás kibővítéséről is szól. Ennek keretén belül, mint ez idáig valamennyi alkalommal, neves hazai és magyarországi szakembereket és ismeretterjesztőket hívtak meg előadónak. A diákok számára megszervezett előadások három fordulóban, három szekcióban folytak. Hogy milyen széleskörű ismeretanyagot sajátíthatott el a hallgatóság, azt a beszámolók témája és az előadók névsora is bizonyítja.

Gazda István előadása

Morovics László, a nagyszombati műszaki egyetem tanára napjaink egyik szenzációjáról, a térhatású – 3D – szkennelésről tartott előadást, kollégája, Szabó Péter, ugyancsak egyetemi tanár, a huszadik század menedzserének világát ismertette. Balázs Ferenc neves révkomáromi kardiológus a szív problémáiba vezette be a hallgatóságot; Pukánszky Béla a szegedi tudományegyetemről a mai és egykori gyerekek világát vetette össze; Gazda István, a Magyar Tudománytörténeti Intézet igazgatója régi magyar tudósokról és feltalálókról tartott érdekes, frappáns ötletekkel fűszerezett beszámolót, míg e sorok írója a magyar tudós asszonyok szerepét mutatta be a népes hallgatóságnak.

A hallgatóság és a versenyzők

A rendezvényen huszonkét alap- és középiskola tudománytörténet iránt érdeklődő diákjai vettek részt, kísérő tanáraikkal együtt.

Délben vette kezdetét a diákok vetélkedője, amelynek témája a magyar feltalálók szerepe volt a hírközlés történetében. Ezúttal is Galo Vilmos vezetésével dolgozta ki Tóth Árpád igazgatóhelyettes és Fazekas Anna, a Nagyboldogasszony Gimnázium történelemtanára a számítógépes trükkökkel, érdekes megoldásokkal körített kérdéseket, amelyek megoldása nemcsak jó csapatmunkát, megfigyelőképességet, tárgyi tudást, de kombinációs készséget, sőt fantáziát is megköveteltek a versenyzőktől. Mindazokat az elengedhetetlen tulajdonságokat, amik nélkül a későbbiekben aligha juthat el az ember egy ismeretlen feladat megoldásához, szerencsés esetben valamilyen felfedezéshez.

A vetélkedő oldott, vidám légkörben folyt, ami egyértelműen bizonyította, hogy valamennyien élvezték, vagyis annak ellenére, hogy fontosnak tartják a jó helyezést, mégis a részvétel, a megismerés és a közösen eltöltött, nemes szellemi játék a legfontosabb. Ezért nem is lehettek vesztesek: valamennyi csapat élményekkel és tudásanyaggal gazdagabban térhetett haza.

A győztes csapat: Decsi Dóra, Kürti Barbara és Szépe Anikó

Azért a kiértékelést is fontosnak tartották. A mezőny kiegyensúlyozottságát bizonyítja, hogy az előző két évben győztes szenci, Szenci Molnár Albert Gimnázium diákjai – Hlaváč Nina, Macsicza Dániel és Németh János, felkészítő tanáruk: Kluka Tamás – mindössze egy ponttal szorult a harmadik helyre. Óriási eredmény ez a részükről, mivel „kétharmados hátrányból” indultak: két új tagnak sikerült bizonyítania az egyetlen „veterán” mellett.

A második helyet ezúttal a kisbéri Táncsis Mihály Gimnázium és Szakközépiskola hármasa – Rédl Károly, Pénzes Dominik és Horváth László, felkészítő tanáruk Vanyéné Miklós Ildikó – hódította el, míg a gútai Nagyboldogasszony Egyházi Gimnázium triója – Decsi Dóra, Kürti Barbara és Szépe Anikó összeállításban, tanáruk Balkó Adrianna – három év után – ismét az élen végzett. A nemes vetélkedőt a zsűri elnöke, e sorok írója értékelte, kiemelve a tudás szerepét a jövő alakításában.

A szervezők a győztes csapattal, balról:
Balkó Adrianna felkészítő tanár, Decsi Katalin igazgató, Ozogány Ernő zsűri elnök, Szépe Anikó, Kürti Barbara, Decsi Dóra versenyzők, Galo Vilmos főszervező.
A felvételeket Pézman Enikő készítette.

Örömmel nyugtázható, hogy addig bizakodhatunk, bízhatunk magyarságunk jövőjében, míg olyan csillagszemű, fényes tekintetű fiatalok ülnek gimnáziumaink padsoraiban, mint akikkel az elmúlt napokban Gútán találkozhattunk.

 A cikk rövidített változata megjelent az Új Szó Iskola utca című mellékletében

Napjainkban a közszolgálati televízió hatásának köszönhetően – amely e címen sorozatot is sugárzott – sok szó esik a „nagy könyvről”, amely mindannyiunk életét döntően befolyásolta.  Általában regényről van szó, viszont sok olyan jelentős alkotás született, amely népek, országok fejlődését befolyásolta. Közülük is kiemelkedik a Bél Mátyás alkotta mű, amely a magyarországi gazdasági fejlődés és hazája modernizálásának az alapjává vált.

Isaac Newtont, a klasszikus fizika megalkotóját az emberiség díszének nevezték. Hazai kortársa ugyan „csak” a Magyarország dísze jelzőt érdemelte ki, viszont tevékenysége meglehetősen mélyen befolyásolta a tudományosság, ezen belül a történelemtudomány, a földrajz és néprajz későbbi fejlődését.

A legszerencsésebb korok egyikében élt: a tizennyolcadik század a felvilágosodás kora, nem véletlenül nevezik az ész századának, amelyet a gondolkodás felszabadítása, a nagy társadalmi változásokra, sőt forradalomra való felkészülés jellemzett, eközben tájainkon heroikus tettekre is sarkallt.

A háromszázharminc évvel ezelőtt, 1684. március 24-én született Bél Mátyás nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy olyan munkát tesz az asztalra, amely megalapozza hazája felzárkózását a világ élvonalához. Bár négy nyelven beszélt, kora gondolkodásának megfelelően a latint tartotta a legfontosabbnak, hogy mindenütt megértsék gondolatait. Ennek érdekében fiatal korától kezdve a hagyományos latin nyelv ápolását tűzte ki célul. Ezért lesújtó véleménnyel volt Comenius Orbis pictusáról, amely szerinte vulgáris latin nyelven íródott. Talán ennek a túlzott igényességnek estek művei áldozatul: olyan választékos nyelven írt, hogy egyes fordulatai még a klasszikus latin szerzőknél is csak ritkán fordulnak elő, így nem akadt szellemi hagyatékának méltó fordítója ezért kéziratban maradt műveit napjainkig nem tudták kiadni.

„Nagy könyvének” a gondolata – amelyet kezdőszavából Notitiaként ismer a nagyközönség – 1718-ban fogant meg az agyában, amiről egy lipcsei barátjának írt levele tanúskodik. Ebben felvázolja, hogy szeretne egy olyan összefoglaló munkát megjelentetni, amely megismerteti az olvasóval Magyarország történetét, néprajzát, városait és falvait, bemutatná földrajzát, éghajlati viszonyait, ásványi kincseit, iparát és mezőgazdaságát.  Kitérne a jogrend, a vallás, a szokások ismertetésére.

Az áhított nagy cél megvalósítása érdekében 1723-ban Nürbergben latin nyelven megjelenteti

A régi és az új Magyarország leírásának előfutára című könyvét, amelyet kezdőszavából csak Prodromusnak neveznek, ez meghozta Bél számára a tudományos körök elismerését: az angol Királyi Társaság és a berlini tudományos akadémia is a tagjai közé választja.

Bél már az 1723-as könyvében felvázolja későbbi nagy művének körvonalait: egy több ezer oldalas történelmi-földrajzi műben gondolkodik, amely három kötetben, hármas tagolásban – Történelem, Földrajz, Természet címen – jelenne meg.   

A Prodromus zajos sikere és a világ tudományos köreinek elismerése nagyot lendített a kitűzött cél elérésében: végre a bécsi udvarban is felfigyeltek rá, az uralkodó hajlandó volt támogatni, ami egy ilyen kivételes méretű munka esetében egyrészt az államkincstár pénzcsatornáinak a megnyitását, másrészt pedig az állami hivatalnokok közreműködésének biztosítását jelentette.

Bél Mátyás figyelme minden részletre kiterjedt: nemcsak a nagy mű megjelenését, de értékesítését is biztosítani akarta. Ezért már az előkészületi munkák idején, 1733-ban a lipcsei Nova acta eruditorumban megjelentetett róla egy tudósítást, amelyben Európa kilencvenegy nagyvárosa könyvterjesztőinek a neve szerepel, ahol megrendelhető e kivételes, nagyszabású munka.

Vállalkozásához sikerült megnyernie III. Károly király – VI. Károly német-római császár – támogatását, munkatársául pedig Mikoviny Sámuelt, a magyar térképészet megalapítóját.

E körültekintő előkészületek után negyvenéves korában látott munkához, amelynek első kötete egy év múltán, már 1735-ben megjelent, az ország fővárosát, Pozsonyt mutatja be. 

A következő évben nyomdafestéket látott a második kötet is, amely Túróc, Zólyom és Liptó megyét taglalja. A harmadik, 1737-es kötet Pest, Pilis és Solt vármegyéről szól.  

A negyedik – sajnálatos módon az utolsó – már az új uralkodó, Mária Terézia korában, 1742-ben jelent meg, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és Kis-Hont vármegye leírásával.

Az ötödik kötet előkészítése közben Bél Mátyás súlyos agyvérzést kapott. Bár még ezt követően hét évig élt, főművén igazán komoly munkát már nem tudott végezni.

Eredeti tervei szerint a többi harmincnyolc vármegyét az ötödik és hatodik részben jelentette volna meg, míg a hetedik kötet a kiegészítéseket tartalmazta volna.  Sajnos súlyos betegsége ennek kivitelezését már nem tette lehetővé.

A Notitia kiadatlan részeinek sorsa tragikusan jellemző: Bél Mátyás özvegye eladta ugyan Batthyányi József kolozsvári püspöknek, viszont szállítás közben a bárka felborult a Dunán, a papír annyira átázott, hogy a szöveg sok helyen olvashatatlanná vált.  Batthyányi később, esztergomi érsek korában, a megmaradt írásos anyagot előbb Pestre, majd Pozsonyba szállíttatta. Halálát követően Esztergomba kerültek. A teljes szöveg azóta sem jelent meg.

Így aztán Bél Mátyás legendás „nagy könyvének” csak töredéke hozzáférhető az olvasók számára. Az is csak latinul, tekintve, hogy napjainkig nem akadt fordító, aki neki mert volna gyürkőzni az igényes  szövegnek. Akkor talán kiadót is lehetne keresni, amely végre hozzáférhetővé tenné talán minden idők legjelentősebb történelmi-földrajzi magyarországi munkáját a legszélesebb olvasóközönség számára. 

Ozogány Ernő

A cikk megjelent az Új Szó Presszó rovatában 

Merániai Gertrudis halálának nyolcszázadik évfordulóján

Kétszeresen különleges nap volt szombaton: pontosan nyolcszáz évvel ezelőtt ölték meg II. András magyar király feleségét, ráadásul 1213. szeptember 28. ugyancsak szombatra esett. A hír bejárta a korabeli Európát, a merénylet előkészületeinek egyik mozzanata évszázadokon át egyetemi tananyag volt, a magyar irodalom óriásának, Katona Józsefnek köszönhetően pedig a hazai közvélemény körében a legnagyobb port felvert esemény, amely vetekszik Julius Caesar vagy John Fiztgerald Kennedy meggyilkolásának ismeretével. De miért is mozgatta meg annyira a kortársak fantáziáját, és mi okból ismeri ? meglehetősen pontatlanul ? a nagyközönség és minden iskolás Merániai Gertrúd halálának körülményeit?

Az összeesküvők nemcsak, hogy körültekintően felkészültek, de jóváhagyást is kértek tervükre. Nem is akárkihez, az ország egyházi vezetőjéhez, János esztergomi érsekhez fordultak. Az elhíresült, Európát bejárt választ szinte mindenki ismeri: ?A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem?. Első pillanatra szembeszökő, hogy az írásjelek hiánya kétféle értelmezést tesz lehetővé. Az egyik szerint az érsek ellenzi a tervet: ?A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem?. Viszont a másik egyetértést sugall: ?A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem?.

De miért is fordultak János érsekhez? Érintett volt az ügyben: a merániai királyné tékozlásán és rokonainak osztogatott birtokok láttán felháborodott nagyurak akkor látták elérkezettnek az időt, amikor a halicsi hadjáratban részt vevő uralkodó, II. András felesége, férje távollétében öccsét, Bertholdot kinevezte kalocsai érseknek, vagyis az ország második legnagyobb egyházi méltóságának. Az esztergomi érsek két tűz közé került: egyik oldalon egyetértett az elégedetlenkedőkkel, a másikon viszont a tízparancsolat értelmében nyíltan nem állhatott melléjük. Ekkor született meg a nevezetes levél, amely ráadásul latinul íródott. Nyelvészek szerint az eredeti szöveg jóval árnyaltabb, ennek megfelelően többféleképpen értelmezhető, mint a magyar fordítás.

A legfelsőbb körök által kitervelt akciót rendkívül gondosan előkészítették: olyan helyet és alkalmat választottak ki, ahol legkönnyebb feltűnés nélkül, felfegyverkezve a királyné közelébe férkőzni. Erre a legmegfelelőbb az a vadászat volt, amelyet Gertrudis a Magyarországra látogató VI. Lipót osztrák herceg tiszteletére rendezett. A pilisi erdőben a királyné fogatát tőrbe csalták, őt és kíséretének jelentős részét megölték, maga Lipót is állítólag csak a szerencsének köszönhette megmenekülését.

A történészek egy része elmarasztalja II. Andást, hogy hazatérve csak egy merénylőt végeztetett ki, a többiek egy kis dorgálással megúszták a dolgot. Ebben az ügyben érdemes idézni a hatszáz évvel később élt jogász, Katona József drámájának sorsdöntő sorait. Amikor Gertrudis jobbágynak próbálja alázni Bánk bánt, az érintett ekképp válaszol:

?Nem úgy van, asszonyom! – Én urad
S bírád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok?.

A szerző nemcsak a legnagyobb magyar írók egyike, de kitűnő szakember is volt. Soraiból kitetszik a korabeli közjogi helyzet: a király akadályoztatása idején a nádor, esetünkben Bánk volt Magyarország legfőbb ura. Vagyis a királyné volt az ő alattvalója, így aztán Gertrudis a kalocsai érsek kinevezésével hatalombitorlást, köznyelven felségárulást követett el. Amit a középkorban halállal büntettek. Ennek megfelelően az erdőben lejátszódó esemény nem gyilkosság, hanem ítélet végrehajtás volt. Így aztán András szeretett felesége érdekében, aki huszonnyolc évesen vesztette életét, többet nem tehetett.

Felesleges hangsúlyozni, hogy az ügy politikai súlya és jogi vonatkozásai miatt az esztergomi érseket a pápai udvarba is beidézték. Az érintett természetesen azt a változatot adta elő, amely ellenkezését bizonyította. III. Ince pápa elfogadta az érvelést, Jánost felmentette a gyilkosságban való cinkosság vádja alól.

Természetesen az egész világon elterjedt ez a zseniális válasz, amely akkora sikert aratott, hogy a pápával jó kapcsolatokat ápoló Boncompagno da Signa, a bolognai egyetem híres professzora 1235-ben kiadott Rethorica novissimájában (Új szónoklattan) idézi, ezzel évszázadokra bevonult gyakorlatilag minden egyetem tananyaga közé.

II. András szeretett feleségét a tett színhelyéhez közeli cisztercita apátságban temettette el, amely a török hódoltság idején elpusztult, sokáig úgy tudták, hogy Gertrudis földi maradványainak is nyoma veszett. Viszont a múlt század hatvanas éveiben a mai Pilisszentkereszt területén kezdett feltárási munkák közben a romok közül előkerültek a királynéi szarkofág töredékei, amelyekből megállapítható volt, hogy oldalain szabadon álló, karcsú oszlopok voltak, közöttük tornyocskákkal ékesített épülethomlokzatok. Az árkádok alatt domborműként kifaragott, eredetileg aranyozott és festett férfi és női alakok találhatók, egyesek uralkodói jelvényekkel. A szarkofág fedőlapját a királyné egészalakos szobra díszíti. A lelet 1990-ben a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményében nyert elhelyezést.

Halálának körülményeihez hasonlóan rendkívül izgalmas Gertrudis leszármazottainak sorsa is: lánya, Erzsébet, a legismertebb magyar női szent, a Német Lovagrend patrónusa, akiről a kassai csodálatos dómot is elnevezték. Fia IV. Béla néven a második honalapító jelzőt érdemelte ki. Az ő és Laszkarisz Mária gyermekei Árpád-házi Szent Margit, Árpád-házi Szent Kinga és Árpád-házi Boldog Jolán valamint a későbbi V. István király, valamennyien Gertrudis unokái.

V. István ükunokájának, Nagy Lajosnak a lánya Árpád-házi Szent Hedvig, a litvánok megtérítője, a Jagelló ház ősanyja. Mi tagadás, egy démonian bűnösnek kikiáltott királyné kivételes utódai. Ezért is érdemes számba venni a történelmi tényeket.

Gertrudis rosszhírének a forrása Katona József Bánk bánjának a félreértelmezése. A szerző valójában Habsburg ellenes drámát írt, viszont annak is tudatában volt, hogy amennyiben saját korának viszonyait ábrázolja, a cenzúra nem engedélyezi a bemutatását. Ezért, mint az gyakori az irodalomban, egy másik korba helyezve a cselekményt ? amelyen csak egyetlen ponton változtatott: a királynét a palotában ölik meg és maga Bánk a tettes – fejtette ki mondandóját. Tehát Magyarország kiszipolyozásának, értékei elrablásának mértéke a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi viszonyokat mutatja be. A szerző, minden igyekezete ellenére, csak fél sikerrel járt: a bemutatót nem engedélyezték, művét színpadon sosem látta, mivel idejekorán elhunyt, viszont annyit el tudott érni, hogy legalább nyomtatásban megjelenjék.

A királyné sokkal rosszabbul jár a drámából írt operában: Erkel Ferenc számára Egressy Béni írta a librettót, aki a műfaj szabályainak megfelelően a végletekig kiélezi a Getrudis és Bánk közötti ellentétet. Ennek megfelelően a legszélesebb közvéleményben kialakult egy szinte ördögi bestia képe.

Jól tudjuk, hogy napjainkban sem idegen a hatalmon levőktől a nepotizmus, a rokonok jó állásokba juttatása, különféle javakkal való jutalmazása. Ebben a tekintetben Gertrudis csak a jó átlaghoz tartozott. Egyébként halála után is ez mindennapi gyakorlatnak számított, például egyik leszármazottja, a fentiekben említett Nagy Lajos édesanyja, Lokietek Erzsébet is ugyanezt tette lengyel rokonaival kapcsolatban, Igazságos Mátyás feleségének, Beatrixnak hasonló cselekedeteiről nem is szólva, ahol a nápolyi rokonság jutott óriási vagyonokhoz, hatalmas birtokokhoz. Természetesen minden esetben a magyar főurak elégedetlenkedése és irigysége közepette, de ha tettlegességig is fajult a dolog, megelégedtek azzal, hogy a felséges férj halála után a kapzsi királynét elűzzék az országból.

A nyolcszáz évvel ezelőtt tragikusan elhunyt királynéról elmondható, hogy nemcsak ragyogó szépség volt, akit férje imádott, de távolról sem volt oly gonosz, mint amilyennek ma hiszik. Az is igaz, hogy nem volt különb a Deákné vásznánál. Ami pedig az irodalmi feldolgozásokat illeti, érdemes úgy nézni e remekműveket, hogy cselekményük valójában hatszáz évvel később játszódik és negatív szereplői valójában nem a merániak, hanem a Habsburgok. Ez nemcsak egy másik kort, de más szemlélet is elhozott. Ráadásul a dualista monarchia összeomlása utáni nosztalgiahullámban olybá tűnik, mintha ez utóbbi család a magyarság jótevője lett volna. Pedig az igazság a Habsburgokról megtalálható Katona drámájában és Erkel operájában.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1187 0 https://ozogany.com/?p=1125 https://ozogany.com/?p=1125#comments Sun, 05 May 2013 18:56:29 +0000 http://ozogany.com/?p=1125 Nemes Szőlőskislaki Kármán Tódor halálának ötvenedik évfordulóján.

A marslakók ? az embereknél sokkal intelligensebb lények – földi inváziójának legendáját, akik azon buknak le, hogy rossz az angol kiejtésük és ilyenkor azzal védekeznek, hogy voltaképpen magyarok, Francis Crick Nobel díjas tudós ismertette meg az amerikaiakkal, aki egy vidám fogadáson Szilárd Leótól hallotta. Ez a jellemzés a leginkább épp a koridős ?marslakóra?, Kármán Tódorra vonatkozott a legjobban, az ő esetében állítólag még csak azt sem vették észre a hallgatók, hogy mikor vált át egy másik nyelvre. A megtörtént esetet maga az érintett említi meg önéletrajzi könyvében: egyszer egy előadása közben kollégája kihívta a teremből, mire visszatért, elfelejtette, hogy Amerikában van, így németül fejezte be mondandóját. Amikor erre rájött, szemrehányást tett az asszisztensének, hogy miért nem figyelmeztette, ő csak legyintett: ?ugyan professzor úr, olyan pocsék az angol kiejtése, hogy senki sem vette ezt észre?. Tévedésének megvolt a reális alapja: még nyolcvanéves korában is évente csupán egy-két hónapot töltött Pasadenában, az év többi részében az Óvilágban tartózkodott. Konferenciáról konferenciára vándorolt, előadásait elismeréssel, sőt lelkesen fogadták. De ki is volt valójában ez a szinte páratlanul éles elméjű zseni, aki csaknem minden tudományos elismerést elért, több tudományágat gazdagított elméleteivel, tizennégy, részben vagy teljesen róla elnevezett egyenlet viseli a nevét, akinek hatását csupán Albert Einstein és Isaac Newton múlja felül? 

A dinamikusan fejlődő Budapesten született 1881. május 11.-én egy olyan korban, amelyben saját megfogalmazása szerint öröm volt élni, ráadásul a lehető legjobb családba: édesapja, Kármán Mór, a magyar pedagógia legjelesebb alakja, aki a középiskolai oktatás megreformálásával elérte ? ahogy a későbbiekben Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus megfogalmazta ?, hogy a huszadik század elején a világ öt legjobb gimnáziumából három (Fasori-, Piarista-, Mintagimnázium) Budapesten működött; édesanyja Kohn Ilka a világhírű prágai Löw csodarabbi, a Gólem megalkotójának leszármazottja. Negyedik gyerekként jött a világra, s mivel egy évvel idősebb bátyja csecsemőkorában meghalt, az ő születésének örömére édesanyja a Tódor nevet adta neki, ami a görög Theodoros magyar megfelelőjeként Isten ajándékát jelenti. Kármán Mór pedagógiai tevékenységének jelentőségét a császár és apostoli király nemesi ranggal jutalmazta, de mivel földbirtok gyanánt csak egy kis szőleje volt a főváros melletti lankán, így a Szőlőskislaki előnevet kapta, amit Tódor fia is örökölt tőle, emiatt használhatta külföldön nevét Theodor von Kármán alakban.

Igazi csodagyerek volt: hétéves korában hat számjegyű számokat osztott és szorzott fejben, de csak egyszer volt alkalma ezt a kivételes képességét megcsillogtatnia: amint elmentek a vendégek, édesapja behívta a dolgozószobába, hogy megígértesse vele, egyáltalán nem fog matematikával foglalkozni. Ezt könnyen ellenőrizni is tudta, tekintve, hogy gyermekei tízéves korukig otthon tanultak, tanárok jártak hozzájuk, valamint az idősebb testvérek a fiatalabbakat tanították, így Tódort Elemér és Feri bátyja, ő pedig Miklós öccsét és Pipő húgát oktatta. E módszer döntő mértékben járult hozzá előadói képességének kialakulásához. Kilenc éves korában került az édesapja által alapított Mintagimnáziumba, amely világhírű egyéniségek egész garmadáját képezte ki: itt tanult például Szilárd Leó, Hevesy György, valamint Anglia két vezető közgazdásza, Thomas Balogh és Nicolas Kaldor. Mondani sem kell, hogy kedvenc tantárgya a tiltott gyümölcs, a matematika volt, ami egész életén keresztül elkísérte, olyannyira, hogy legnagyobb felfedezéseit is ezen a téren érte el. Viszont az apai módszer hatékonynak bizonyult: nem vált belőle cirkuszi attrakció, sem csodabogár, a fejszámolást teljesen elfelejtette. Nem kis öniróniával jegyzi meg élete alkonyán, hogy a szorzást és osztást csak magyarul tudja, a többi matematikai műveletet pedig négy világnyelven.

Tizenhét éves korában, 1898-ban érettségizett, ebben az évben országszerte ismertté válik az Eötvös Loránd Fizikaverseny megnyerésével. Felesleges hangsúlyozni, hogy matematikusnak készül. Csakhogy édesapja idegösszeomlást kap, és a beteg egyetlen kívánsága: az istenért, ne legyen matematikus. Szót fogad. Tegyük hozzá, hogy a világ nagy szerencséjére: az első lesz, aki a műszaki tudományokat a tiszta matematika eszközeivel támogatja meg. A budapesti Műegyetemen végez, Schimanek Emil és Bánki Donát irányítása alatt. Különösen ez utóbbi érdeklődését hívja fel magára, hiszen Bánki a porlasztó megalkotása mellett gázturbinákkal is foglalkozik, itt kerül kapcsolatba a turbulencia kérdésével, amit persze a róla elnevezett egyenlettel old meg. 1902-ben, huszonegy éves korában veheti kézbe gépészmérnöki oklevelét. Bánki azonnal állást ajánl neki, amit egy év múltán, kötelező katonai szolgálatának leteltével el is vállal. 1906-ban a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjával a göttingeni egyetemen folytatja tanulmányait, ahol Ludwig Prandtl professzor keze alá kerül. A német tudós a hidrodinamika és aerodinamika legjelesebb kutatója, miközben áramláselmélettel és határréteg elmélettel is foglalkozik. Ezeket a részterületeket összeadva egyetlen fogalom az eredmény: repülőgép. Aligha véletlen, hogy a kezdetektől fogva a németek az éllovasok a repülésben, és az sem, hogy Prandt mellett szerzi meg Kármán azt a tudást, ami elvezeti őt a hangnál sebesebb ? szuperszonikus ? gép megszerkesztéséhez.

A kezdetektől fogva a repülők legnagyobb gondja a fém alkatrészek terhelhetősége volt. Ennek tanulmányozására a Krupp acélkonszern egy hidraulikus prést ajándékozott az egyetemnek. Kármánt annyira lázba hozták a vele elvégzett kísérletek, hogy doktori disszertációjának témájául is az elhajláselméletet választotta. Munkája magyarul és németül is megjelent.

Hamarosan a Zeppelin léghajóépítő társaságnak szélcsatornára lett szüksége, aminek tervezését az egyetemtől rendelték meg. Kármán az elkészült műtárggyal végzett kísérletei közben lett figyelmes 1911-ben a lapos akadály mögött kialakuló váltakozó irányú örvénysorra, amelyet matematikai eszközökkel leírt, ezt a mai napig Kármán-örvénysornak hívják. Egyébként ugyanez játszódik le a motorcsónak vagy hajó mögött a vízben. Sikerei láttán két évvel később az aacheni egyetem tanári állást ajánlott neki, amihez a Repüléstani Intézet igazgatói állása is járt. Itt megszervezte Németország legjobb repüléstechnikai kutatócsoportját, megtervezte a világ akkori legnagyobb szélcsatornáját, amelyben Hugo Junkers tesztelte az első, teljesen fémszerkezetű repülőgép, a Junkers J-1 elemeit. Ez a remek kutatócsoport lett a későbbi hadi légierő, a Luftwaffe kifejlesztésének a szellemi mentora. Megjósolhatatlan, milyen híres német tudós válhatott volna Kármánból, ha marad. Neki haza kellett jönnie, ugyanis a Monarchia tisztjei úgy gondolták, hogy az épp kitört világháborúban feltétlenül szükség van rá. Mivel gyermekkorától erősen nagyothalló volt, a hadsereg csepeli ellátmányi raktárában teljesített szolgálatot. Kerek egy évig tartott, mire felettesei rájöttek, hogy mégsem egyenruhák osztályozásával kellene foglalkoznia, talán az is a fülükbe jutott, hogy a fiatal altiszt nemzetközileg elismert aeronatikus, így aztán átvezényelték a fischamendi Légcsavar Kísérleti Állomásra, ahol már javában folytak Petróczi István vezetésével a kísérletek, aki Zurovetz Vilmos és Asbóth Oszkár segítségével a helyből felszálló ?repülőgép? megszerkesztésén fáradozott. Kármán nagy kedvvel vetette magát a munkába, viszont hamarosan megoldhatatlan akadályba ütköztek: nem tudták a gépet stabilzálni, ezért kötelekkel ki kellett pányvázni. Kármán hamarosan bebizonyítja, hogy az Asbóth-féle merev légcsavarral ugyan felemelkedik a gép, de vízszintes elmozdulásra nem képes, ehhez állítható lapátok kellenek. Ezzel megteszi a döntő lépést a helikopter kifejlesztése felé. Ugyanis ennek a géptípusnak nem légcsavarja, hanem forgószárnya van, a laikus felfogással ellentétben egészen máshogy működik, mint a repülőgép. Talán ha több ideje lett volna, Kármán rájön, hogy a gép egyenesben tartásához egy, vízszintes tengely körül forgó segéd rotorra van szükség. De ez már Igor Sikorski érdeme. A helyből felszálló őshelikoptert a három feltaláló nevének kezdőbetűi alapján PKZ-nak (Petróczi-Kármán-Zurovetz)  nevezték el.

PKZ őshelikopter

A háború után egy rövid időre édesapja nyomdokaiba lép: az oktatásügyi minisztérium államtitkára (népbiztos-helyettese); az őszirózsás forradalom bukása után visszatér Aachenbe, ezúttal a Repüléstan és Mechanika tanszék vezetését bízzák rá. Főleg áramláselmélettel és a gázok felhajtóerejének vizsgálatával, vagyis matematikai repülőelmélettel foglalkozik. Hamarosan a témakör legismertebb szaktekintélyévé válik, a fizikai Nobel-díjas Robert Millikan hozzá fordul szélcsatorna tervezési kérdésekben, meghívja a pasadenai Kalifornia Műegyetem (Caltech) professzorának. Millikannak a magyar mérnökkel nagyszabású tervei vannak: alkossa meg az amerikaiak számára a világ leggyorsabb repülőgépét. Azt persze tudja, hogy e cél eléréséhez a világ legnagyobb szélcsatornájára van szükség. Ezért meggyőzi a rézkirálynak becézett Daniel Guggenheimet, hogy építtesse meg a Caltechnek a kért eszközt. Kármán ebben a hatalmas berendezésben végzi el a kísérleteket, amelyek elvezetnek a hangsebesség feletti ? szuperszonikus – repülőgép kifejlesztéséhez. Kísérletei közben figyel fel arra a különös jelenségre, hogy hangsebesség közelében nemcsak örvénylik a levegő, de van egy lineáris összetevője is, mintegy hozzásimul a géptesthez. De van még néhány olyan komponens, amely a szárny leszakadásához vezet. Kármán matematikai modellel rájön a zseniálisan egyszerű megoldásra: nem lehet a szárny tengelye merőleges a géptestre, ahogy addig alkalmazták, nyilazni kell. Ezzel a megoldással sérülés nélkül sikerült megoldania a hangsebesség átlépését. Mondani sem kell, hogy a szélcsatornára épült kutatóintézet igazgatója lesz, munkatársait nemcsak maga választja ki, de oktatja is.

Előadói tevékenysége közben, szinte akaratlanul ismét édesapja nyomdokaiba lép: a matematikaoktatás reformerévé válik. Mivel rendkívül bosszantja, hogy az amerikai diákok jóval szerényebb tudással kerülnek az egyetemekre, mint magyarországi társaik, azt javasolja, komolyabb alapképzést biztosítson számukra az egyetem. A Caltech vezetőinek érvelése kísértetiesen hasonlít napjaink legtöbb műegyetemén hangoztatottakra: felesleges, a mérnöknek gyakorlati tudásra van szüksége. Kármán nem adja fel, Alkalmazott matematika címen előadás sorozatot tart, amelyre egyre nagyobb számban járnak a hallgatók, végül is eléri, hogy hivatalos tantárgy legyen belőle. Évek múltán New Yorkban és Londonban is kiadja az előadások anyagából Maurice A. Biot-tal, pasadenai kutatótársával közösen írt könyvet, ami akkora sikert arat, hogy egy tucat nyelvre lefordítják. Kármánnak sikerült ezzel a művével bevinnie a legmagasabb szintű matematikát a repülőtervezésbe. A harmincas években kezdődik lázas intézményalapító tevékenysége: 1933-ban megbízzák az Egyesült Államok Aeronautikai Intézetének felállításával és vezetésével, majd Pasadenában állít fel egy kutatóközpontot, amely jelenleg a Jet Propulsion Laboratory nevet viseli, a második világháború alatt a tudományos tanácsadás mellett az Amerikai Légierő Tudományos Tanácsadói Elnökségét szervezte meg. Utolsó szervezői tette a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia megszervezése volt 1960-ban.

A harmincas évek második felétől kezdve foglalkozott rakétakutatással, sőt néhány, kótyagosnak tekintett doktorandusz hallgatóval megalapította a világ első rakétagyárát,  Aerojet néven. Itt szerzett tapasztalatait a későbbiekben a hivatalos amerikai űrkutatási programban kamatoztatta, amikor a második világháború után bekapcsolódott a nagyhatósugarú rakéták fejlesztésébe. Szinte élete utolsó percéig dolgozott. De egyre jobban fáradt. Hogy kipihenje magát, Aachenbe, kezdeti sikerei színhelyére ment gyógyíttatni magát. A meleg gyógyvízben hirtelen köhögési rohamot kapott, leállt a szíve, amit nem sikerült újraindítani. Fél évszázaddal ezelőtt, 1963. május 7.-én, négy nappal nyolcvankettedik születésnapja előtt hunyt el.

Megrögzött agglegényként soha nem házasodott meg, bár a gyerekeket imádta, ők is istenítették. Tudott velük bánni. De a nőkkel még inkább: minden összejövetelen a társaság központja volt. Sajátos ?technikát? használt: kiszemelte magának a legszebb hölgyet, hozzá intézte a szavait. A többiek meg körülállták kettejüket. Hihetetlen humora volt, így a távolabbról fülelők épphogy csak sejtették, hogy min hahotáznak a közelállók. Előadásai közben hevesen gesztikulált. Ez annyira jellemző volt rá, hogy amikor eltört a karja, egy hónapon át előadást sem tudott tartani.

Tudományos és társadalmi elismerésben mindent megkapott, egyedül a Nobel-díj kerülte el, pedig a rugalmasság, a rezgéstan, a hőátadás, a kristálytan területén végzett eredményeinek bármelyikéért megkaphatta volna. Az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos érmét John F. Kennedy kifejezetten az ő kedvéért alapította, ebből következően első birtokosa lett.

Kármán kitüntetése

Emlékét a hálás utókor megőrizte: Pasadenában a NASA auditóriumát, Aachenben az előadótermeket magukba foglaló épületet róla nevezték el, születésének századik évfordulóján 29 centes bélyeget bocsátottak ki az Egyesült Államokban a tiszteletére. Mellszobrot állítottak neki mindkét helyen, valamint Budapesten és Pakson. Neve az égre is felkerült: a Holdon kráter őrzi a nevét. De első amerikai ?marslakóként? bizonyára arra lenne a legbüszkébb, hogy a Marson is van Kármán-kráter.

]]> https://ozogany.com/?feed=rss2&p=1125 0