Bűn és bűnhődés

A Titanic katasztrófájának centenáriumán.

Száztizennégy évvel ezelőtt, 1898-ban jelent meg Morgan Andrew Robertson amerikai író Futility című novellája a Titán nevű hatalmas óceánjáró luxusgőzös tragédiájáról, amely az angliai Southamptonból indulva, gyilkos sebességgel New York felé tartva egy áprilisi éjszakán jéghegynek ütközve nyeletlen fejszeként merül a tenger mélyére; az utasok nagy része a jéghideg vízben leli halálát, mivel az elsüllyeszthetetlennek hitt csodahajón nem volt megfelelő mennyiségű mentőcsónak.

Tizennégy év múltán a Southamptonból kifutó, New Yorkba tartó csodahajó, a Titanic, április 14.-e holdtalan, sötét éjszakáján teljes menetsebességgel egy hatalmas jéghegynek ütközve elsüllyedt. Az utasok kétharmada a tengerbe veszett, mivel nem volt mindegyikük számára hely a kisszámú mentőcsónakban. Az előző történet az írói fantázia szülötte. Az utóbbi véresen komoly, amely ezerötszáz ember halálát követelte. Mindkét esetben a kiváltó ok azonos: az emberi gőg, a műszaki alkotásokba vetett vak hit okozta az előre látható és – mint az irodalmi mű is bizonyítja ? megjósolható katasztrófát, ez utóbbiról először a hírügynökségek tudósítottak, majd számtalan visszaemlékezés, dokumentumregény jelent meg róla, végül ? több alkalommal – a filmvásznon is megjelent a korábban soha nem tapasztalt méretű, szörnyű tragédia. Napjaink embere elsősorban James Cameron 1997-ben készült lenyűgöző, tizenegy Oscar-, négy Golden Globe és egy Grammy-díjjal jutalmazott filmjéből ismeri. Vele kapcsolatban felmerül a kérdés, mennyire hűen ábrázolja a száz évvel ezelőtt történteket?

Napjaink egyik legmeghatározóbb rendezőjéről elmondható, hogy tökéletes munkát végzett: nemcsak az eseményeket és a katasztrófa egyes részleteit mutatja be halálos pontossággal ? amiben sokat segítettek neki Robert Ballard amerikai tengerészparancsnok által készített felvételek a négy kilométer mélységben fekvő roncsról -, de még a legfontosabb szereplőket is teljesen élethűen jelenítette meg. Felesleges hangsúlyozni, hogy a két tizenéves fiatal, Jack és Rose kitalált szereplők, a halhatatlan veronai szerelmespár huszadik századi megidézői. Nem hiába állítják a filmes rossznyelvek, hogy William Shakespeare a legtöbbet foglalkoztatott hollywoodi forgatókönyvíró. Viszont a hús-vér alakok: az ?elsüllyeszthetetlen Molly? (aki egykori férje frakkját kölcsönzi a koldusszegény Jack-nek, az első osztály éttermében elköltött vacsorához) – Kathy Bates remek alakítása -, a hajótervező Thomas Andrews – megidézője Victor Garber -, Edward Smith kapitány (Bernard Hill), a hajó zenészei, lelkésze, a hajótársaság tulajdonosa, de még a nevezetes utasok, a rézbáró Benjamin Guggenheim vagy multimilliomos Jacob Astor is mind megjelenésükben, mind viselkedésükben pontosan ilyenek voltak.  A valóságban megtörténtek kapcsán érdemes feltenni a legfontosabb kérdést: szükségszerűen kellett elsüllyednie a kor legnagyobb, legdrágább, legszebb hajójának és valóban el kellett pusztulnia az utasok kétharmadának? Mindkét esetben a válasz egyértelmű nem. E szörnyű tragédia máig ható legfőbb tanulsága, hogy miként nem szabad dolgainkat vak hittel, az aggasztó előjelek teljes figyelmen kívül hagyásával és elképesztő emberi felelőtlenséggel végezni.

A huszadik század elejét a töretlen optimizmus jellemzi: az emberek szerte a világon meg voltak arról győződve, hogy egyre jobban, kényelmesebben fognak élni, a műszaki haladás minden eddigi gondot megold. Ez a hangulat különösen a ködös Albiont jellemezte: a brit gyarmatbirodalom elért hatalma csúcsára, egyesített lobogója a Union Jack fölött soha nem nyugodott le a Nap, egy angol úgy körbeutazhatta a Földet ? mindenütt partra is szállva ? hogy mindig hazájában maradt, útlevélre nem volt szüksége. A világ legnagyobb hatalma, a tengerek korlátlan ura és a feltörekvő Egyesült Államok között egyre élénkülő kereskedelem és utasforgalom bonyolódott le. A kor két legnagyobb hajótársasága, a Cunard Line és a White Star Line óriási versengést folytatott az utasokért. Az előbbi a gyors hajókra, az utóbbi a korábban elképzelhetetlen fényűzésre és a hatalmas méretekre alapozta karrierjét. A könnyebb megkülönböztetés miatt hajóiknak csak rájuk jellemző nevet adtak. Cunardék vízi járműveinek nevét ?ia (Mauretania, Carpathia, Lusitania stb.) toldalékkal látták el, ez a White Star esetében az ?ic volt. Az első óriásgőzöst, az Olympic-ot 1907-ben kezdték építeni, a nagy ?hármas? ékkövét, a kor legnagyobb hajóját, a Titanic-ot 1909-ben, a Gigantic-ot 1911-ben. A két év alatt megépült Titanic méretei mai szemmel is lenyűgözőek: kétszázhatvankilenc méteres hosszával, huszonnyolc méteres szélességével, ötvenhat méteres árbocmagasságával egy hatalmas úszó palotára emlékeztetett. Műszaki jellemzői is csodálatra méltóak: huszonkilenc gőzkazán szolgáltatta a két négyhengeres gőzgép és egy alacsony nyomású gőzturbina számára az energiát, amelyek ötvenezer lóerővel hajtották meg a három hajócsavart. A fentiekben említett film pontos képet ad a hajó elképesztő luxusáról és arról is, hogy milyen vakhit uralkodott a fedélzetén: az utasoknak semmi bajuk sem történhet, így nem gond, hogy maximális sebességgel, a legrövidebb útvonalon, zajló jéghegyek között szelik át az óceánt. A legénység, Smith kapitánnyal az élén úgy gondolta, annyi baj, ha nekiütköznek egy jéghegynek, ízzé-porrá zúzzák. Hogy nem így történt, annak számtalan oka van. Az első már az összeszerelésnél megtörtént: hárommillió szegeccsel erősítették fel a hajótest acéllemezeit. Ha a jóval drágább, de ekkor még általánosan nem elterjedt hegesztést választották volna, az ütközésnél sokkal kisebb lett volna a hajó sérülése. De még ez sem lett volna végzetes, ha ? amiben sokan bíztak ? egyszerűen nekimennek a jéghegynek. Ebben az esetben ugyan a hajó súlyosan megsérül, viszont a felszínen maradt volna. De érdemes időrendi sorrendbe állítani az eseményeket.

A csodahajó 1912. április 12.-én, pénteken délben futott ki Southampton kikötőjéből, első állomása a franciaországi Cherboug-ban volt, itt szállt fel rá az események későbbi menetében meghatározó szerepet játszó Molly Brown, innen az írországi Quenstownba vezetett az útja, majd teljes sebességgel nekivágott az óceánnak. Smith kapitány feladata az volt, hogy kedd este öt óra előtt érje el a new-yorki kikötőt. Minden simán zajlott a következő nap estjéig. Ekkor érkeztek rádión az első figyelmeztetések a hajó útvonalán észlelt jéghegyekről. A sérthetetlenségük tudatában élők azonban fittyet sem hánytak erre. Még csak annyi fáradságot sem vettek a tisztek, hogy távcsövet adjanak az árbockosár őrszemeinek kezébe, ami a következő hibának bizonyult. Vasárnap éjjel öt perccel háromnegyed tizenkettő előtt húzta meg Frederick Fleeet őrszem a vészharangot, jelezve e közeli jéghegyet. A szolgálatban levő első tiszt, William Murdoch ekkor kiadta a végzetes parancsot a hajó balra fordítására és a baloldali hajócsavar hátramenetbe kapcsolására. Parancsa, előző tapasztalatainak birtokában hibátlan volt: az ütközést el is kerülik, ha korábban veszik észre a jéghegyet, vagy ha a hajó jóval kisebb. A lomha óriás viszont olyan lassan fordult a kívánt irányba, hogy jobb oldalával végigszántotta a jéghegyet. Ami végzetes léket ütött rajta. Hosszú időn keresztül úgy tudták, hogy egy kilencven méteres hasadás okozta a Titanic vesztét. A legújabb kutatások viszont kiderítették, hogy soktízezer szegecs pattant el, az így keletkezett réseken ömlött be a tengervíz. Mindenesetre a tervező, Andrews számára az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a hajó elsüllyed. Smith kapitány kiadta a vészjelzésre a parancsot, valamint elkezdte szervezni a mentőcsónakok vízre bocsátását. Ekkor derült ki a következő végzetes hiba, ami már bűnnek is mondható: a legénység nem volt mentésre kiképezve, semmilyen gyakorlatot nem tartottak, sokan közülük még az egyes fedélzetek beosztását sem ismerték. Az utasok vakon hittek a Titanic sérthetetlenségében, emiatt nem engedelmeskedtek a hajó elhagyására felszólító parancsnak. Ráadásul a jéghideg víz ötven méteres, félelmetes mélységben volt alattuk, miközben ők odafenn biztonságban érezték magukat. Sokukat úgy kellett belelökdösni a csónakokba. Mindezek eredményeként az ütközés után csak több mint egy órával tudták leereszteni az első csónakokat, azok is félig üresek voltak. Az úszó palotán az utasok csaknem hatvan százaléka számára volt férőhely a mentőcsónakokban. Hogy csak a felük menekült meg, annak fő oka a fedélzeten uralkodó szervezetlenség, majd ? amikor kiderült, hogy valóban a tenger fenekén végezhetik ? az utasok körében kitört pánik. De még ekkor is volt esély a megmentésükre: látótávolságban vesztegelt a Leyland Liner társaság Californian nevű gőzöse, amely épp a jégveszély miatt nem folytatta útját. Csakhogy rádiósa, készülékét kikapcsolva aludni tért, az őrszemek és az ügyeletes tisztek a Titanic vészjelző rakétáiról azt hitték, hogy tűzijátékot rendeznek az óriáshajón. Ez megpecsételte a süllyedő hajó utasainak sorsát, amely két és félórás haláltusa után elmerült, magával rántva 1517 embert a hullámsírba. A legismertebb áldozatok között volt Smith kapitány, Thomas Andrews, a hajó tervezője, a végzetes parancsot kiadó William Murdoch első tiszt, John Jacob Astor multimilliomos, Benjamin Guggenheim rézbáró és Archibald Butt, az Egyesült Államok elnökének tanácsadója. A süllyedő hajó óriási örvényeket kavart, így a mentőcsónakokban levők legfőbb feladata a tisztes távolságba való kerülés volt.

A hőslelkű Molly Brown megszervezte a 6. csónak asszonyait, levezényelte az evezést, rendet teremtett, amikor az író Robert Hichens pánikrohamot kapott. A csónakparancsnok azzal tüntette ki magát, hogy ?elsüllyeszthetetlen Mollyt? a vízbe akarta dobni, amikor ő asszonytársaival együtt a vízben jajveszékelők segítségére próbált a félig üres csónakkal sietni.  Egyedül a nagy rivális, a Cunard Line Carpathia hajója sietett a bajbajutottak segítségére. Ők is véletlenül értesültek a tragédiáról: a rádiós nem volt ugyan szolgálatban, de lefekvés előtt megkérdezte a Titanicot, hogy nem láttak-e jéghegyet. A tragédiáról értesülvén Arthur Henry Rostron kapitány teljes gőzzel a bajbajutottak segítségére sietett. Mivel csaknem száz kilométeres távon kellett a jéghegyeket kerülgetve lavíroznia, csak hajnali negyed ötre ért a tragédia helyszínére. A megmenekült utasokat hajója ifjú orvosa, Dr. Lengyel Árpád látta el.

A Titanic utasainak életben maradt egyharmada végül is a tervezett időponthoz képest két napos késéssel megérkezett New Yorkba, ahol a Carpathia legénységét a hatalmas tömeg háborús hősöknek kijáró tisztelettel fogadta.

Molly Brown már a Carpathia fedélzetén megalapította a Túlélők Bizottságát (Survivor´s Comittee), amelynek elnökévé választották. Mire New Yorkban kikötöttek, tízezer dollár volt alapítványának kasszájában, amivel a szegény sorsú túlélőket támogathatták. Egy hónappal New Yorkba érkezését követően saját kezűleg akasztotta Rostron kapitány és legénységének a nyakába az emlékérmeket ?Az 1912. április 15.-én tanúsított lovagias és hősies szolgálataik elismeréséül az RMS Titanic túlélőitől? felirattal. A későbbiekben egyik szervezője volt a Titanic washingtoni emlékművének felállításában és nem kis szerepe volt abban, hogy a White Star kártalanította a túlélőket. Legendás alakjáról musical készült Elsüllyeszthetetlen Molly Brown címen, ennek címdala néhány taktusa lett a Gemini 3 űrhajó hívókódja, egykori házában emlékmúzeumot rendeztek be.

A nagyközönség körében elterjedt a legenda, hogy amiatt rohant vak légyként a Titanic a vesztébe, mivel a leggyorsabb hajónak kijáró kék szalag megszerzéséért versengett. Ezt határozottan cáfolja Sir James Bisset, a mentésben részt vett a Carpathia másodtisztje, a későbbiekben a Cunard Commodore-ja ? vezérkapitánya -, a tengerhajózás egyik legnagyobb szakértője, aki rámutatott, hogy nemcsak a csúcstartó Mauretania, de a Lusitania is gyorsabb volt a Titanicnál, amelynek még maximális sebesség mellett sem volt esélye a legendás szalag megszerzésére. A világ legnagyobb hajója valójában a modern tömegtájékoztatás áldozata lett: azért kellett eszeveszett tempóban rohannia, hogy az újságok kedd esti kiadásában már beszámolhassanak az érkezéséről. Az utolsó időpont pedig délután öt óra volt.

Az óriáshajó katasztrófája után új előírásokat vezettek be: kötelezővé tették a folyamatos rádiószolgálatot, minden utas számára férőhely biztosítását a mentőcsónakokban és megtiltották a nyílt tengeren tűzijátékok szervezését.

Tanulságos a Titanic katasztrófában érintett hajók további sorsa is. Mivel nevét sokan istenkísértésnek tartották, testvérhajóját, a Giganticot átkeresztelték Britannicra. Sorsát így sem kerülte el: az I. világháborúban aknára futott és elsüllyedt. Hasonló sors jutott ki a mentőhajó Carpathiának is: 1918 júliusában egy német tengeralattjáró süllyesztette el. Egyedül az Olympic érte meg a tisztes ?öregkort?: 1935-ben kivonták a forgalomból, de ez nem jelentette a halálát: egyes fedélzeteit szállodává, éttermekké alakították, amelyek napjainkig működnek. A vörös lobogó nagy fehér ötágú csillagáról elhíresült White Star soha nem heverte ki ezt a tragédiát, végül 1934-ben beolvadt nagy vetélytársába a Cunardba, amely ? igaz szintén egy nagyobb vállalatbirodalom részeként – napjainkig működik.

Az amerikai író, Morgan Andrew Robertson még megérhette váteszi jóslatának valóra válását: három évvel a Titanic világrengető tragédiája után, 1915-ben hajtotta örök álomra a fejét.

Megjelent az  Új Szó Presszó rovatában

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>