Klasszikusokat szó szerint (?)

Tudjuk-e, hogy mit beszélünk?

Még nagyapáink korában is, amikor a latin és a görög nyelv a gimnáziumi alapképzés része volt, minden magát műveltnek tartó embernek illett ismerni a klasszikusok aranyköpéseit, amelyeket aztán társasági érintkezésük során megfelelően ki is használtak: egy-egy kérdés felvetésekor eredetiben idézték a szerzőt. Persze az a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy szó szerint illetve az alkalomnak megfelelő módon dobták be a társalgásba a bevált bölcsességet. Aztán eltelt néhány évtized, a klasszikus nyelvek kikoptak a tanintézményekből, aminek következményeként, ha idéztek is a régiektől, az egyre silányabb vagy az alkalomhoz aligha illőn történt. Ehhez hozzájárult az idézetek fonákjainak elterjedése is, amelynek egyik gyöngyszeme az a cseh politikai viccbe csomagolt aranyköpés, amelyért fél évszázaddal ezelőtt akár több év jáchymovi (kényszer)üdülést lehetett kapni. Eszerint a Prágát felszabadító Konyev marsall a nevezetes időmérő, az Orloj előtt ejtette el halhatatlan mondását: ?Ez nem fér be a dzsipembe?.  A fanyar humorú csehek szerint ez volt az egyetlen oka annak, hogy a száztornyú város nem vesztette el egyik nevezetességét.

Michelangelo Buanarotti: Szent Pál megtérése a damaszkuszi úton

A rendszerváltást követően, az utóbbi szűk két évtizedben ismét felértékelődött a korábban mélyen alábecsült idegen nyelvek szerepe, amelynek részeként megnőtt az érdeklődés a klasszikusok bölcsességei iránt is. Egyre gyakrabban kezdték őket alkalmazni, ami a legtöbbször komikus esetekhez vezetett. Jól emlékezhetünk még a magyar sajtóban lépten-nyomon, a Bibliából idézett ?damaszkuszi útra?, ami a Kádár-rendszer kiszolgálóinak köpönyegforgatását volt hivatott illusztrálni, azon a példán, miként vált a keresztényüldöző Saulus istenfélő Paulus-szá. A tájékozatlan cimkézők nem is sejtették, hogy ennél nagyobb elismeréssel aligha adózhatnak kipécézett politikai ellenfelüknek: a történetben szereplő farizeusnak damaszkuszi útja során megjelent a Megváltó, aki a keresztény hitre térítette őt. Olyannyira, hogy egész további életét ez határozta meg, amit vértanúhalálával hitelesített. Az idézet valódi üzenete: a damaszkuszi út nem a köpenyegforgatás, hanem az igaz hit megtalálásának, a vértanúhalált is vállaló hitmegnyilatkozás folyamata.

Hogy tájainkon semmivel sem jobb a helyzet, arról a sajtóban meglehetősen gyakran megjelenő idézetek tanúskodnak. Ezek közül az alábbiak igazán megérdemlik a figyelmet.

Nagyhatalmak sorában

A közelmúltban a sajtó szerepéről illetve a tevékenységét befolyásoló törvény kapcsán fellángoló viták során többször feltűnt az a tézis, hogy a sajtó az ötödik hatalmi ág. A jól informált szerzők fel is sorolták ezeket, függetlenül attól, hogy nem egy közülük államjogi szempontból nem különíthető el egymástól. Csakhogy az idézet nem erről szól: elsőként Bonaparte Napóleon jellemezte a sajtót ötödik nagyhatalomként. Vagyis a kor négy legerősebb állama: Anglia, Franciaország, az Osztrák Birodalom és Oroszország mellett az írott sajtónak tulajdonított ekkora jelentőséget. A kortársak szerint gúnyból tette ezt, ezzel reagálta le a lipcsei csata utáni vereség traumáját. Ugyanis jellemzése a Josef Görres által 1814-ben alapított Der Rheinische Merkur első számának megjelenése után hangzott el, amint az a napjainkra klasszikusnak számító Pallas és Révai lexikonjaiban is olvasható. Mondhatnánk, hogy a műveletlen korzikai ráhibázott az igazságra, mert a legutóbbi csaknem két évszázadban a sajtó valóban azzá vált, amin ő viccelődött. Csakhogy e két megállapítás közül egyik sem állja meg a helyét. Az előbbit ? a műveletlenséget ? illetően érdemes megjegyezni, hogy tiszti vizsgáját minden idők egyik legnagyobb matematikusánál, Pierre Simon Laplace-nál tette le, akihez fogható tanítómesterrel csupán egyetlen elődje, Nagy Sándor dicsekedhetett, akit Arisztotelész vezetett be a tudomány titkaiba, az utóbbiról ? hogy csak gúnyból nevezte a sajtót nagyhatalomnak – meg annyit, hogy ő maga szerzett meg egy országot a sajtó segítségével. Tizenhét évvel korábban, 1797-ben.  Az előző évben a hatalmi harcoktól megtépázott Párizsban egyre nőtt a mindössze huszonhét éves tábornok tekintélye ? aki nem mellesleg több csatába vezette hadait, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar összesen -, ezért a direktórium úgy határozott, a lehető legegyszerűbb módon távolítja el őt a franciák szeme elől: kinevezték az itáliai seregek főparancsnokának, mai szóval élve felfelé buktatták. Csakhogy Napóleon átlátott a szitán. Egyáltalán nem katonai eszközökkel, szokatlan módon vágott vissza: két lapot is alapított, amelyeket Olaszországban adott ki, ezzel megkerülte a francia cenzúrát. Óvatlan megfigyelő számára úgy tűnt, a harctéri események jelentik a fő témát, viszont a betűzdelt belpolitikai cikkek sora egyértelművé tette, hogy hatalmi pozícióra tör. Annál is inkább, mivel újságjait nem is annyira katonái között, hanem elsősorban hazájában, Franciaországban terjesztették.  Ez az időszak a köztársaság-pártiak és a royalisták közötti folyamatos küzdelmek jegyében telt, amelyet lázadások és véres megtorlások tarkítottak, a fiatal hadvezér pedig felismerte, hogy a sajtóval a maga oldalára állíthatja a közhangulatot. Hogy mennyire komolyan gondolta mindezt, arra a legjobb példa, hogy győztesként Párizsba visszatérve nem katonai babérokra vágyott, hanem sietve megalapította a Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux nevű folyóiratot, amely immár nyíltan szembeszállt az uralkodó direktóriummal. Számítása tökéletesen bevált: hamarosan első konzullá nevezték ki. Igaz, hogy ezt megelőzően végső kétségbeesett kísérletként Egyiptomba küldték, hogy így vonják ki a forgalomból, de a fiatal hadvezér ott tönkreverte először az angol, majd a török seregeket, így diadalmenetét már semmi sem állíthatta meg. A későbbi események igazolták, hogy Franciaország a világ első számú nagyhatalma, így a mélynövésű zseniális tábornoknak sikerült a sajtó segítségével megszerezni e szuperhatalom feletti ellenőrzést. Eközben egykori tanítómesteréről sem feledkezett meg: anyagilag támogatta tudományos műveinek kiadását, sőt maga mellé emelte belügyminiszternek.

Keresd az asszonyt,

idézi számtalan feminista cikk, női lap annak kapcsán, hogy minden sikeres férfi mögött megtalálható sikerének kovácsa, a múzsa, feleség, társ, vagyis, hogy a férfiak mindent a nőknek köszönhetnek. Apró szépséghiba, hogy a Cherchez la femme ennek az ellenkezőjéről szól.

Joseph Fouché

 Mint az sejthető volt, Laplace nem sokáig bírta ki a belügyminiszteri székben. Jelentkezőkben persze nem volt hiány, közöttük Joseph Fouché lett a befutó, minden idők talán leghírhedtebb és leggátlástalanabb politikusa, aki csak annyi rendszert szolgált ki, amennyi életében előfordult: volt a direktórium belügyminisztere, majd Napóleoné is, végül XVIII. Lajos minisztereként vált kegyvesztetté. Nem is akármi miatt: ő is megszavazta a király bátyjának és egykori elődjének, XVI. Lajosnak halálos ítéletét. El kell ismerni, hogy egy volt papnövendék részéről ez nem semmi. Nos, a világtörténelem e meglehetősen sötét alakja napiparancsként adta kopóinak az idézett utasítást, amelynek eredeti jelentése az volt, ha nem találják egy bűntény tettesét, akkor keressék azt az asszonyt, aki miatt azt elkövették. A férfi és nő viszonyának e torz vetületét persze nem ő fogalmazta meg elsőként.

Szirakuzai Arkhimédesz

Talán meglepő, de a pontos definíció az ókor legnagyobb zsenijének, a szirakuzai Arkhimédésznek a nevéhez fűződik. Ő azt állította, hogy az arany nem tud ellenállni a tűznek, az asszony az aranynak, a férfi pedig az asszonynak. Az eredeti gondolat szerint a csillogó fém a tűztől, az asszony az aranytól, a férfi az asszonytól olvad el.  Nemcsak az ő, de számtalan tudóstársa élete a példája annak, hogy a tudományos sikerekhez a nőknek csak a legritkább esetben van közük. Annál is inkább, mivel az ókori tudós-iskolákban az oktatók tanítványaikkal együtt laktak, nem vették komolyan azt a társukat, aki hódolt a szebbik nemnek. Máig tartó intő példa Szókratész esete, akinek felesége, Xantippa a házsártos asszony mintaképévé vált. Pedig nem volt semmi baj a szerencsétlen teremtéssel: csak azt szerette volna, hogy férje végre tegyen már valami hasznosat, ne csak Athén utcáit járja és filozofáljon az emberekkel. 

Van nagyobb a bűnnél?

Maurice Talleyrand

Magukat műveltnek tartó politikusok szájából még napjainkban is elhangzik az idézet: ?ez több mint hiba, ez már bűn?. Mondani sem kell, hogy az eredeti sorrend épp fordított. De miért és hogyan keletkezett ez a gátlástalanságot és erkölcstelenséget sugalló mondás?  Mint sejthető, a tizennyolc-tizenkilencedik század Franciaországában, Napóleon korában. Joséph Fouchénak volt egy hozzá méltó, hétpróbás kortársa: Charles-Maurice de Talleyrand, aki ugyancsak minden létező rendszert kiszolgált: a direktóriumot, előkészítette Napóleon hatalomra jutását, kiszolgálta őt, majd részt vett a megbuktatásában, hogy a restauráció idején ismét a hatalom csúcsára kerüljön. Az volt az elve, egy politikus bármilyen gazemberséget, bűnt elkövethet, viszont soha nem hibázhat. Innen mondása értelme: ez több mint bűn, ez hiba. Igaz, hogy élete alkonyán kiesett az uralkodó, XVIII. Lajos kegyeiből, de az is, hogy a vesztes napóleoni háborúk után megakadályozta Franciaország területi megcsonkítását, sőt a Bécsi Konferencián olyan sikeresen osztotta meg a Szent Szövetséget, hogy hazáját ismét a legnagyobbak közé emelte. Ezért tökéletesen igaz önjellemzése, amely szerint hosszú életében mindent és mindenkit elárult, csupán Franciaországhoz maradt hű. Ha lett volna a nagy ellenlábasnak, Ausztriának ? ekkor már az Osztrák-Magyar Monarchiának egy évszázad múltán hozzá fogható politikusa, egészen más békekötésre került volna sor az első világháborút követően.  

Új tévés műfaj

Napjainkban egyre gyakrabban a szörnyűséges telenovella néven illetik a fél évszázaddal ezelőtt születetett műfajt, amelynek becsületes neve a szappanopera. Bár első látásra nem tűnik annak, hamisítatlan gúnynév. A szóösszetétel második tagja azt a tizenkilencedik századi arisztokratikus véleményt tükrözi, amely szerint az opera a komolyzene könnyű műfaja, mivel egy szimfonikus költemény pontosan kifejezi a zeneszerző üzenetét, nincs szüksége a szó mankójára. Ennél érdekesebb az előtag története. A műfaj születésének idején, a múlt század ötvenes éveinek elején még a mosógépekben szappanpelyhet használtak. Tájainkon egy évtizeddel később is lehetett ilyen apró kék morzsákat kapni. A délutánonként, unatkozó háziasszonyoknak sugárzott, meglehetősen vérszegény történettel rendelkező sorozatokat jellemző szappanopera kifejezés egyúttal arra is utal, hogy sekélyes párbeszédeinek színvonala a szappanpehely-reklámok szellemi szintjén mozog. Hogy ez mit jelent, ahhoz elég bekapcsolva hagyni készülékünket, ha némely mosóporreklámot sugároznak.

Az egykori bölcsességeket napjainkban is érdemes szem előtt tartanunk. Ha pedig idézzük őket, lehetőleg szó szerint érdemes, nem kiforgatva üzenetüket. 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>