Petzval József halálának százhuszadik évfordulóján.
Az emberiség évezredeken keresztül csak keze munkájával: rajzok, festmények segítségével volt képes megállítani az idő múlását. Csupán modern korunk küszöbén, a fényképezőgép feltalálásával vált lehetővé a mindennapok eseményeinek gyors megörökítése a jövő számára és az így készült pillanatkép sokszorosítása. Nem véletlenül tartott évszázadokig az új eljárás feltalálása: a fotográfia fortélyait nem lehetett a természettől ellesni, minden részletében az alkotók fejében kellett megszületnie. Ehhez a világ legkülönbözőbb tájain dolgozó soktucat tudós évszázadokat átívelő munkájára volt szükség; külön öröm számunkra, hogy a modern fényképezőgép kialakításában a legnagyobb szerepet egy hazánkfia, Petzval József játszotta, akinek műszaki zsenije lehetővé tette, hogy a hatalmas, nehézkes és költséges berendezés egyszerű, kisméretű használati eszközzé váljon. Az újságok, folyóiratok temérdek felvételének láttán, családi fényképalbumunk nézegetése közben, moziban, de még mindennapi tévézéskor is érdemes egy pillanatra arra gondolnunk, hogy az általa feltalált nagy fényerejű objektív híján aligha élvezhetnénk modern korunk eme vívmányait.
A fényképezés technikájának kialakulása időben egybeesik Petzval József ifjúságával, így természetesnek vehető, hogy felkelti érdeklődését az új csoda megjelenése.
A franciaországi kísérletekről, Niepce és Daguerre munkásságáról Petzval József bécsi egyetemi tanár korában értesült, aki harminckét éves kora dacára már komoly tudományos múlttal rendelkezett. Mérnökember lévén többirányú tevékenységet folytatott, közöttük az optikával is szoros kapcsolatban állott. Ekkor talán még ő sem sejtette, hogy az i-re a pontot neki sikerül feltennie.
Petzval nagy utat tett meg a Tátra alján fekvő Szepesbéláról a bécsi egyetemi katedráig. Hatgyermekes családban született 1807. január 6-án. Az elemi iskolát a közeli Késmárkon végezte, majd a lőcsei gimnázium diákja lett. Az érettségi vizsgát követően 1826-ban kerül a pesti Királyi Egyetem kebelében működő Mérnökképző Intézetbe, az Institutum Geometricumba. Matematika tanára, Wolfstein professzor felfigyel a tehetséges fiatalemberre, megismerteti őt a kor legnagyobb francia matematikusainak, Joseph Louis Lagrange és Pierre Simon Laplace elméleteivel. Két év múltán, a mérnöki oklevél megszerzését követően matematikai tudását fejlesztendő beiratkozik a Tudományegyetem bölcsészeti karára, ahol megszerzi a doktori címet.
Mérnöki tanulmányainak befejeztével – miközben az Egyetem hallgatója – Wolfstein professzor ajánlatára a város főmérnöke, Dégen Jakab a pesti építészeti hivatalban alkalmazza őt. Feladata a későbbi Lipótváros rendezési terveinek elkészítése és szintezési munkálatainak elvégzése.
A fiatal, ambíciózus mérnök hamarosan tengelyt akaszt a városatyákkal: bebizonyítja, hogy a Duna áradásaitól képtelenség töltésekkel megvédeni a várost, ehelyett az alacsonyabban fekvő negyedeket kell magasabbra emelni. Mondani sem kell, hogy terveit elvetették. Csakhogy az 1830-as és 1832-es árvíz igazolja Petzval számításait, akit a főmérnök az ármentesítési munkálatok vezetésével bíz meg. Éjt nappallá téve sikerül elkerülni a víz betörését, amiért néhány vaskalapos ellenfelétől meg is kapja ?jutalmát?: az előírások megsértése és a mentesítésre előirányzott költségkeret túllépése miatt fegyelmi vizsgálatot indítanak ellene. Ez már a pozsonyi kancelláriának is sok: nem engedi elbocsájtani, így egyszerű dorgálással megússza a dolgot. Az igaztalanul meghurcolt fiatal mérnök ekkor kilép a város szolgálatából.
Amikor 1838-ban a folyó jeges árja elönti a várost – ahol Wesselényi Miklós az ?árvízi hajós? is múlhatatlan érdemeket szerzett a bajbajutottak mentésében – Petzval, immár bécsi tanárként sem rest egy szókimondó levél megírására, rámutatva, ha terveit valóra váltják, a tragédiát elkerülhették volna.
Volt egy igazán nagyszabású városrendezési terve is: az árvízveszélyt oly módon is kiküszöbölhetőnek tartotta, ha a Duna vizének egy részét a Rákos patak medrét részben felhasználva, kimélyítve és eltérítve csatornában elvezetve megkerülte volna a felesleges vízmennyiség a várost. Az általa hajózhatónak megtervezett csatorna partján gyárnegyedet képzelt el, amelyen az áruszállítás is vízi úton könnyen megoldható. Kár, hogy nem valósult meg ez a nagyszabású terv, amely még a környező vidék öntözésével is számol.
1832-ben leteszi doktori szigorlatát, elhatározza, hogy az oktatásnak szenteli életét: mind a mérnökképző Intézetben, mind az egyetemen adjunktusi állást vállal. A korabeli viszonyok között az adjunktus csak ösztöndíjat kapott, így neki is szüksége volt jövője biztosítására. Szerencsére a következő évben az egyetem pályázatot hirdet matematika professzori állás betöltésére, amit Petzval nyert meg. Ennek ellenére csak kétévi huzavona után kapja meg kinevezését, addig docensként dolgozott.
Professzori kinevezését követően a bécsi egyetem is meghívja, vegyen részt az általa kiírt pályázaton, amelyet szintén megnyert. A Tanügyi Bizottság intrikái miatt viszont csaknem három évnek kellett eltelnie, mire Petzval elfoglalhatta a bécsi Műegyetem professzori állását. A hosszú huzavona miatt nem is számolt azzal a lehetőséggel, hogy valaha is a császárvárosban taníthat, emiatt utódról sem gondoskodott. A pesti egyetem tanári kara ekkor ?családi? javaslatot tett: két évvel fiatalabb öccsét, Petzval Ottót javasolta az állás betöltésére, aki élete végéig a tanszék alkalmazásában maradt. Így lett egyidejűleg – páratlan módon a tudománytörténetben – a két testvér a matematika professzora két különböző egyetemen.
A harmincéves fiatal tanárt meglehetős idegenkedéssel fogadták kollégái. Hozzájárult ehhez Petzval nyílt, olykor nyers szókimondása, a szolgalelkűség nem titkolt elítélése, de a császárvárosiak szemében egyenesen megbocsájthatatlan különcsége is: fekete köpönyegben, hatalmas cilinderrel a fején fekete lovon járt, emiatt ?Zauberlehringnek? gúnyolták, aki elől az anyák még gyermekeiket is elrejtik; kahlenbergi otthonából fúrás-faragás zaja hallatszott éjszakánként, s ami végképp méltatlan egy professzorhoz: szenvedélyes és híres vívó volt, és ez még mind nem volt elég, testedzés gyanánt ingujjra vetkőzve ölszámra vágta a fát! Persze ő sem maradt adósuk: a tudomány potyautasainak nevezte bécsi kollégáit.
Petzval éjszakai fúrás faragásainak fő célja lencsecsiszoló berendezések, preparátumok készítése volt. Ugyanis az 1837-es párizsi bemutató óta egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a találmány sorsát. A bécsi egyetem 1839-ben Ettinghausen professzort – aki ezidőtájt a fényképészeti kérdések legelismertebb szakértőjének számított a császárvárosba, Párizsba küldte, hogy készítsen beszámolót Daguerre oly nagy port felvert találmányáról. Tanulmányútjáról visszatérve beszámolójában megemlíti a látott kamera hiányosságait és felveti, szerinte a tökéletesítést csak egyetlen bécsi professzor, Petzval József tudná elvégezni. Jó oka volt rá: tudta, Petzval pesti mérnök korában gazdag tapasztalatokat szerzett a távcsövekkel és teodolitokkal kapcsolatban, műszaki érzéke és a matematikában való jártassága pedig egyenesen feltételezi, hogy képes a feladattal megbirkózni. A kiszemelt kutató azonnal neki is lát a munkához. Hamarosan tapasztalnia kell, mekkora fába vágta a fejszéjét: a megszerkesztendő nagy fényerejű objektívnek több, egymást kizáró feltételnek kell megfelelnie. A fényerő fokozása a nyílás növelésével vagy a fókusztávolság kisebbítésével érhető el. Csakhogy megnagyobbított rekesznél fellépnek a lencserajzolási hibák, megrövidített gyújtótávolság a képméret csökkentését vonja magával. Rájött, csak úgy érhet célt, ha több lencsét alkalmaz. Viszont a gyakorlati kísérletek azonnal kimutatták, hogy a nagyon szorosan összetapadó lencséknél akkor nyerhető tiszta kép, amikor azok végtelen gyújtótávolsággal rendelkeznek, tehát lapos üvegként hatnak. Akkor meg nincs értelme lencsévé csiszolni őket, akár vastag ablaküveget is használhatnának. Tehát kombinálni kell a nagyon szorosan elhelyezett lencséket egy távolabbra elhelyezett lencserendszerrel. A szétválasztás azonban megkövetelte az egyes lencserendszerek akromatizálását, nehogy az eltérő színtörés a kép életlenségéhez vezessen.
Petzval hét lencsefelületet választott, ezekkel kezdte kísérleteit, amelyekről alig tudunk valamit, mivel csak az eredményeket hozta nyilvánosságra. Az eltérő feltételek arra késztették, hogy közeli fényképezéshez portré-, a távoli tájképekhez külön tájképobjektívet szerkesszen. Elméleti számításainak eredményeképpen három akromatikus lencserendszert tervezett, amelyikből egy közös volt mindkét objektív számára. Közben meg kellett küzdenie a határfelületeken fellépő fényszóródással is. Ezt az egyes tagok összeragasztásával csökkentette. Munkájával szinte hihetetlenül rövid idő, egy év alatt elkészült: 1840 májusában át is adta a terveket.
A kivitelezést meggyorsítandó a híres bécsi optikust, Voigtländert bízta meg az új objektívek elkészítésével. Átadta neki az összes számítást, rajzait és a már elkészített lencséket is. Csak szerződést nem kötött vele, eszébe sem jutva, hogy ez később viszályhoz, mi több, szakításhoz vezethet közöttük. Sajnos, mint oly sok esetben, a pénz ezúttal is éket vert a tervező és a kivitelező közé, ami a későbbiek folyamán Petzval teljes elfordulásához vezetett a fényképezési technikától.
A Voigtländer cég 1840 májusában szállította le a Petzval által megtervezett első objektíveket, amelyek fényereje minden várakozást felülmúlt: tizenhatszor nagyobb volt, mint a francia objektíveké! Ebben nem kis szerepe volt Petzval ma már egyszerűnek tűnő ötletének: a gyújtótávolság egyharmadának megfelelő volt a lencserendszer átmérője, ami a korabeli viszonyokhoz képest forradalmi előrehaladást jelent és meghatározta a fejlődés irányát: bevezette a kis gyújtótávolságú, széles, nagy fényerejű objektíveket. Nem csoda, hogy hamarosan maga Daguerre is ezeket kezdte használni, hiszen az új eszköz forradalmasította a fényképezés technikáját.
A Petzval-objektív megjelenése előtt ugyanis egyedül tájképeket tudtak megfelelő minőségben készíteni. A portréfényképezéshez is kidolgoztak egy eljárást, de ez nem váltott ki osztatlan elismerést. Ugyanis a korabeli kevéssé fényérzékeny alapanyagok és a kis fényerejű, két lencsés Chevallier objektívval az expozíciós idő erős napfénynél is nagyjából 20 percig tartott. Persze egyetlen személy sem képes ennyi ideig mozdulatlanul maradni. A kívánt képélességet azzal érték el, hogy a lefényképezendő személyt fekvő helyzetben egy merevítő szerkezethez szíjazták, a kamerát fölébe helyezve csaknem egy álló órán keresztül ?fényképezték?. A modell behunyt szemmel szenvedte végig a tortúrát. Petzval találmánya egy csapásra kellemes időtöltéssé tette a fotózást: egy-két másodpercig bárki kibírta mozdulatlanul. A tökéletesített változat ezt az időt is a felére csökkentette.
A végeredmény még a nagyszerű kereskedelmi érzékkel megáldott Voigtländert is meglepte. Azonnal munkához látott: a karácsonyi piac szenzációjává tette a Petzval-lencsés fényképezőgépet. Meg is gazdagodott belőle: néhány év alatt nyolcezer darabot adott el a masinából. A haszonból a feltalálót – amennyire tudta – kirekesztette: J. M. Eder A fényképezés tudománya című munkájában úgy tudja, hogy a feltalálónak 2000 aranyforintot fizetett akkor, amikor ő mesés vagyonokat vágott zsebre. Maga is sajnálkozik Voigtländer kapzsiságán, rámutatva, hogy ez mekkora tudományos veszteséget jelent: ?…a meghasonlást nem sajnálhatjuk eléggé, ha meggondoljuk, hogy e két férfiú együttműködése milyen eredményekkel járhatott volna?.
Közben Lajos főherceg a sikeren felbuzdulva megbízta Petzvalt a többi lencserendszer megjavításával. A számítások elvégzéséhez matematikában jártas tüzértiszteket bocsájtott a tudós rendelkezésére. Ennek keretén belül három optikai eszköz, a távcső, a górcső (mikroszkóp) és a laterna magica, a vetítőgép ősének a tökéletesítése került napirendre. A gyakorlati ügyekben való jártasságának és korábbi mérnöki tevékenységének köszönhetően a Galilei-féle csillagászati távcsövet a töredékére zsugorítja: megszerkeszti belőle a szabadtéri használatra alkalmas kisméretű messzelátót, majd a színházi látcsövet. Számításokkal igazolja, hogy az objektívnak és az okulárnak is három-három lencséből kell állnia. Az általa szerkesztett távcsövek tökéletesebb távlati becslést tettek lehetővé, növelték fényerőt, szélesebb látóteret biztosítottak, a torzulások pedig minimálisra csökkentek. Prizmák beépítésével a látcső mérete a töredékére zsugorodott ezzel megszületetett a kor szenzációja, a gukker. Az osztatlan sikerre a legjobb példa, hogy hamarosan az angol haditengerészetnél rendszeresítették. Emellett eredeti objektívjét hatlencsésre átalakítva a fényerőt a duplájára sikerült növelnie.
Az objektív szerkesztéséről 1843-ban, 1857-ben és 1858-ban tartott előadásokat az egyetemen. Ugyan utolsó előadása alkalmával ígéretet tett arra, hogy nyilvánosságra hozza kutatásainak teljes leírását, a közlés azonban elmaradt: a Voigtländerrel folytatott vita folyományaként Petzval a visszavonultságot választotta. Voigtländernek viszont Bécsben nem volt maradása: vállalatával együtt Braunschweigbe költözik.
A bécsi katonai földrajzi intézet megrendelésére hozzáfog tájkép objektívjének tökéletesítéséhez. Ennek befejeztével 1847-ben megszerkeszti a vetítőgép-objektívet. Ez utóbbi olyan tökéletesre sikerül, hogy fél évszázad múltán Louis Lumiére filmfelvevő és vetítő gépének megszerkesztésekor a Petzval számításokra támaszkodva kezd munkához. De a későbbiekben is az általa lerakott elméleti alapokra támaszkodnak a konstruktőrök: érdemes megemlíteni, hogy az angol szabadalmi hivatal által jóváhagyott, 1929-ben Warmisham és Kapella által szerkesztett modern filmvetítő objektívet is Petzval-Cine-Lences néven jegyzik.
Ahogy a fényképezőgép-objektív fényerő növelése sem tette lehetővé az expozíciós idő korlátlan csökkentését, szükség volt érzékenyebb nyersanyagok kifejlesztésére, ugyanúgy a vetítőgép-objektív sem volt képes csodákra. Ez esetben a fényforrással volt a baj. Rövid kutatás után Petzval bebizonyítja, hogy a kisugárzott fény két-három százaléka hasznosul, a többi elvész. Matematikai számításainak eredménye az a szférikus-elliptikus homorú tükör és bikonvex lencse együttese, amely a fény mintegy kilencvennyolc százalékát a kívánt irányba sugározza. Találmánya abból az ötletből táplálkozik, hogy a fényt a lencsén keresztül már megfelelően összpontosítva kell a tükörre juttatni, amely a lehető leggazdaságosabban sugározza azt vissza. Ezzel a megoldással csaknem az ötvenszeresére sikerült növelni a reflektorok fényerejét. A stúdiótechnikában jártasak pontosan tudják, hogy a Petzval-lámpában a színházi, film- és televíziós lámpák ősét tisztelhetjük.
Természetesen a katonák azonnal saját céljaikra kívánták Petzval legújabb találmányát felhasználni. Gázvilágítású reflektora mai szemmel nézve is hatalmas fényerőt szolgáltatott: két kilométeres távolságban levő tárgyakat tudott megvilágítani, a dunai hadihajókra szerelt változatok egyidejűleg kétszáz méternyi partszakaszt ?fogtak be?.
1854-ben a hadügyminisztérium megbízza egy három kilométer hatótávolságú villamos reflektor megtervezésével. Ezt ugyan Petzval elvégzi, viszont nem talál olyan gyártót, aki meg tud felelni a kivitelezés magas műszaki követelményeinek. Ugyanígy nem képesek megfelelő minőségben legyártani 1869-es tervezésű, négy kilométeres hatósugarú reflektorát.
A továbbiakban az objektíveket érintő munkásságát osztrák, majd német szakemberek folytatták. A Petzval objektív továbbfejlesztésének központja Jénába tevődött át, ahol a század hetvenes-nyolcvanas éveiben megszülettek azok a modern objektívek, amelyek világelsőséget biztosítottak a Zeiss gyárnak.
Bár meglehetősen zárkózott és különc ember hírében állt, széleskörű szakmai-baráti kapcsolatokkal rendelkezett. 1847-től tagja volt a Magyar Természettudományi Társulatnak, Bécsben pedig a Természettudományokat Kedvelők Társulatának. Ez utóbbiból alakult meg 1848-ban a bécsi Tudományos Akadémia. Az alakuló ülésen Petzvalnak külföldi – magyar – származása miatt csak levelező tagságot ajánlottak fel, amit ő felháborodva utasított vissza. A következő évben már rendes tag lesz. A Magyar Tudományos Akadémia 1873-ban tudományos tevékenysége elismeréséül külföldi tagjának választja. Petzval magyar nyelvű levelekben mond köszönetet az elismerésért, az Akadémiának ajándékozva fiatalkori, Zsadányban írt naplóját.
Bécs arculatán is rajta hagyta kézjegyét: amikor a hatvanas évek folyamán szabályozzák a Wien folyót, előveszi a Rákos patak-Duna csatorna Pesten elvetett terveit, ez alapján tesz javaslatokat, amiket ezúttal meg is valósítanak.
A róla kialakított képhez magánéletében is hű maradt: hatvankét éves korában lép házasságra, gyönyörű házvezetőnőjét veszi feleségül. Feleségének korai, négyévi házasság után bekövetkezett halálát követően teljesen visszavonul. Nyolcvannégy éves korában, százhúsz évvel ezelőtt, 1891. szeptember 17-én távozott az élők sorából.
A bécsi Fényképész Társaság mozgalmat indított emlékének fenntartásáért. Ennek köszönhetően halálának tizedik évfordulóján a Tudományegyetem aulájában leleplezik a mellszobrát, három évvel később utcát neveznek el róla, a császárváros pedig díszsírhelyet adományoz neki a történelmi személyiségek parcellájában. A síremlék felavatásán a főpolgármester olyan tudósnak jellemzi őt, aki bár Bécsben élte le élete legnagyobb részét, mégsem vált bécsivé, nem lett hűtlen hazájához, nem tagadta meg mérnöki hivatását és magyar voltát.
Néhány évtized múltán végül hazája fővárosában is kiérdemelt egy utcát. Abban a városban, ahol fiatal mérnökként, majd egyetemi oktatóként dolgozott, ahol egy olyan nagyszabású folyamszabályozási tervet készített, amely megvalósulása esetén emelte volna Európa egyik legszebb városának fényét.
Kiváló cikk!