Egy legenda vége

Meglepő felfedezés a nándorfehérvári diadal 555. évfordulóján.  

A tejfalusiak Csiba László ? Presinszky Lajos: Fejezetek Tejfalu történetéből című, 1993-ban kiadott remek könyvéből értesülhettek arról a történelmi tényként kezelt eseményről, hogy az 1456-os győztes nándorfehérvári ütközetben életét feláldozó hős, a lófarkas zászlót a vár fokára kitűzni igyekvő törököt magával a mélybe rántó Dugovics Titusz fiának, Bertalannak ajándékozta 1459-ben Mátyás király a községet (48. old.). A szívszorítóan megható önfeláldozó tett forrásaként a Pozsony Vármegye Monographiája szolgál, amely  Antonio Bonfini munkáját, A magyar történelem tizedei-t használja fel alapul. Ha viszont megvizsgáljuk e kútfőt, kiderül, hogy nem is kicsi pontatlanságokról van szó.Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy az olasz humanista történész 1486-ban érkezett Magyarországra és kétévnyi anyaggyűjtés után látott munkához. Ami azt jelenti, hogy a világrengető csata után egy emberöltővel írta meg az eseményeket. Ez önmagában még nem különösebb hiba, hiszen a szemtanúk megőrizhették  emlékezetükben a csata pontos lefolyását. Rájuk támaszkodva Bonfini meg is említ egy ismeretlen vitézt, aki életét áldozta azzal, hogy magával rántotta az ellenség katonáját amélybe. Mindezt név említése nélkül. Ráadásul kiderült, hogy más várak pl. Jajca ostrománál is megjelenik egy ugyanilyen hőstettet végrehajtó névtelen  vitéz, ami a történészben felveti a  kételyt, hogy valójában vándortémáról van szó. Ez mind az irodalomban, mind a történetírásban aránylag gyakori, emiatt komoly kritikai vizsgálatnak kell alávetni, hogy az adott helyen és időben megesett-e a leírt esemény. A kérdés megoldására a közelmúltban a  tizenötödik-tizenhatodik század egyik jeles magyar történésze, a Magyar Tudományos  Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, Pálosfalvi Tamás vállalkozott, aki a történelmi források átnézése nyomán kiderítette, hogy Dugovics Titusz neve a  tizenkilencedik század folyamán bukkan fel először. Itt kezdett izgalmassá válni a nyomozás: miként történhetett meg, hogy négyszáz év után sikerül egy igazi hőstettet  végrehajtó vitézt beazonosítani? Vagy egészen másról van szó? Nem kellett sokáig  kutakodnia: kiderült, hogy a tizenkilencedik század első felének koszorús költője, az amatőr  történész Döbrentei Gábor 1824-ben a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban említi meg Dugovics Bertalan Vas-megyei nemes nevét, akire viszont állítólagos kései utóda, Dugovics Imre Vas megyei nemes az 1810-es évek végén hivatkozott, miszerint Mátyás király 1459-ben ősének, Dugovics Bertalannak ajándékozta a Pozsony megyei Tej községet.  Pálosfalvi ? gyakorló történészként ? számtalan előadást tartott a Hunyadiakról és Nándorfehérvárról, ilyenkor a hallgatóságból gyakran felvetették, hogyan is történt a nevezetes önfeláldozó eset. Kutakodásának már az elején kiderült, hogy Döbrentei egy baráti beszélgetés folyamán hallott a csallóközi község hűbérbe adásáról, az eredeti nemesi oklevelet nem is látta, csak annak a helyi plébános, Kresznerics Ferenc által készített átiratát. Gyanúja hamarosan bizonyossággá fokozódott: egyetlen levéltárban sem lehetett találni olyan középkori okiratot, amely a Dugovicsokat megemlítette volna, sőt a tizennyolcadik századig arról sincs adat, hogy ilyen nevűek éltek volna ebben a megyében. Annak ellenére, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hamisítványról van szó, Pálosfalvi egyéb, bokros teendői miatt nem szánta el magát arra, hogy tanulmányba rendezze megállapításait. Nem így Szőcs Tibor, a szegedi egyetem doktorandusz hallgatója, aki elhatározta, hogy erről írja meg disszertációját. Azt már tudta, hogy Döbrentei tanulmánya Dugovics Imre ?bizonyítékai? alapján született meg. Az idézett oklevél keltezési dátuma 1459. június 22.-e. Szinte hihetetlen, milyen egyszerűen sikerült kiderítenie az igazságot: bement a Magyar Országos Levéltárba, kikérte az aznapi nemesi okleveleket. Persze Dugovics névre szólót nem talált. Viszont az egyik szövege szinte szószerint megegyezett a tizenkilencedik században ?felbukkanttal?. Az eredetiben Sitkei Bertalannak ajándékoz Mátyás kirány birtokokat, amiért Hunyadi Jánosnak tett komoly szolgálatokat. A hamis oklevélben is Bertalan a jutalmazott, de itt már Dugovics Titusz fiaként szerepel, mégpedig Nándorfehérvár ostromakor a toronynál mutatott önfeláldozó hősiességéért. A fiatal kutatónak nem volt nehéz kiderítenie, mi állhatott az ügy hátterében: Dugovics Imrének 1816-ban egy per alkalmával bizonyítania kellett nemesi származását. Ez ugyan sikerült, de ekkor még olyan okiratokat mutatott fel, amelyek szerint  ősei a kutyabőrt a tizenhetedik században szerezték. Ebben a nemességi perben meg sem említik Dugovics Titusz nevét, arról meg végképp nincs szó, hogy a középkorig menően nemesi elődei lettek volna. A nagy port felvert ?okmányra? Dugovics Imre 1821-ben bukkant, amiből egyértelmű, hogy valamikor 1816-1821 között készítették. Viszont eredeti célját elérte vele: megyeszerte beszélni kezdtek róla, hamarosan országos hírnévre tett szert, állítólagos őse elbeszélések, költemények szereplőjévé vált, felkerült a történelemkönyvek lapjaira.

Dugovics lerántja a törököt

 Legismertebb ábrázolása a müncheni festőakadémia tanárának, Wagner Sándornak 1853-ban készült gyönyörű romantikus festménye, amely a Magyar Nemzeti Galériában csodálható meg. Minden nemzetnek vannak mítoszai; és van valóságos történelme. Ezek a folyamatok szerencsés esetben több évszázadal ezelőtt lejátszódtak. Vannak nemzetek, amelyek napjainkban alkotják meg mítoszaikat. Amelyek az ezután minden másként volt elvet alkalmazva írják át a történelemkönyveket; ez is arra sarkall minden felelősen gondolkodó embert, hogy nézzen szembe a valós tényekkel. Ezek alapján elmondható, hogy ha meg is esett az önfeláldozó cselekedet, Dugovics Titusz nem létezett. Tejfalu sem volt soha a Dugovicsok birtokában. A művészetben pedig az a csodálatos, hogy az érzelem, esztétikai érték, a gondolatiság és eszmeiség számít. Márcsak emiatt is érdemes minden tejfalusinak legalább egyszer megtekintenie Wagner Sándor csodálatos, torokszorító alkotását. 

 

                                                                                                              

Comments are closed.