A tudományos ismeretterjesztés jelene és jövője

Idestova fél évszázaddal ezelőtt egy ifjúsági tévévitában megkérdezték az ismeretterjesztés élő klasszikusát, Benedek Istvánt, hogy egyáltalán mi szüksége egy átlagembernek a tudományos ismeretekre. Ő visszakérdezett: ?Mire jó a szerelem?? Vitapartnerei kórusban válaszolták: ?Hát arra, hogy gyerekeink legyenek?. Benedek arcán halvány mosoly futott végig: ?Ugyan már, ahhoz nem kell szerelem. Viszont vele sokkal teljesebb az élet?. Már csak amiatt is, mivel sokkal könnyebben boldogulunk a hétköznapok útvesztőiben, ha tisztában vagyunk a bennünket körülvevő tárgyak, berendezések működésével, a természet apró jelzéseivel.

Fiatal korban az ismeretek megszerzésének legfontosabb helyszíne az iskola. Persze csak akkor, ha akad egy igazi tanáregyéniség, aki rávezeti a nyiladozó elméjű nebulókat arra, hogy a tankönyv tartalma nemcsak kötelezően elsajátítandó penzum, hanem a felfedezés, megismerés örömének a forrása. Mert a természet titkainak ellesése, megfejtése túltesz a legizgalmasabb krimiken. A tudományos versenyeken szerzett tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ott érnek el a diákok kimagasló eredményeket, ahol a tantárgyáért lelkes tanár van a hátuk mögött.

Az első nagy: Isaac Newton

Felvetődik a kérdés, hogy szükség van-e tudományos ismeretterjesztőre, egy olyan személyre, aki megpróbálja megmagyarázni a magas tudomány eredményeit a széles laikus közönségnek. Jogosan, ugyanis ez nem mindig volt így. A legnagyobb ismeretterjesztők ugyanis évszázadokon keresztül maguk a felfedezők, feltalálók voltak, mindaddig, amíg egyszerű matematikai apparátussal dolgoztak.  Isaac Newton 1687-ben megjelent Principiája (a teljesség kedvéért a mű eredeti címe: Philosophiae Naturalis Principia Mathematica) korának igazi beststellere volt: tömegek forgatták a három súlyos kötetet, sőt – ami a kontinensen elképzelhetetlen volt, falusi lelkészek olvasták fel ? fordították – írástudatlan híveiknek. Szép példájaként az angol toleranciának. Mert tájainkon a tizenkilencedik századig tilos volt a benne foglalt eretnek felismeréseket terjeszteni. A kérdés végső megoldására a közelmúltban, az ezredforduló alkalmából került sor, amikor a lengyel pápa, II. János Pál – dicső lengyel elődje, Kopernikusz szellemében ? rehabilitálta a hajszál híján máglyára küldött Galileo Galileit, visszavonva az ellene felhozott vádakat.

Michael Faraday, a Karácsonyi esték előadója

A tizenkilencedik században a villamosság legnagyobb úttörője, Michael Faraday már gyermekek számára készített Karácsonyi esték címen minden év decemberében előadás-sorozatot legújabb találmányairól. Az általuk átadott ismereteknek egyértelműen oroszlánrészük volt abban, hogy az első és a második ipari forradalom motorja Anglia volt, sőt ? Bertrand Russelnak köszönhetően ? a tudományos-műszaki forradalom elmélete is a szigetországból származik.

A huszadik század kétségkívül nemcsak legnagyobb hatású tudósa, de egyik legjobb ismeretterjesztője Albert Einstein volt, akinek az általános és speciális relativitáselméletről szóló, nagyközönségnek szánt művét csak magyarul legalább egytucatszor kiadták, az idegen nyelvű változatok száma több százra tehető. Az ismeretterjesztés módszertanát illetően a legnagyobb német tudós azt vallotta, hogy a legbonyolultabb kérdések is megmagyarázhatók egy tizenkét éves gyermeknek. Erre maga szolgáltatta a legjobb példát: amikor Edward fia megkérdezte tőle, hogy épp mivel foglalkozik, azt válaszolta, hogy azzal a kérdéssel, amikor egy vak bogár mászkál a futballabdán, miközben azt hiszi, hogy az asztalon van. Az általános relativitáselmélet egyik sarkkövére, a tér görbületére azóta sem született ennél egyszerűbb, frappánsabb meghatározás.

Albert Einstein, a XX. század legnagyobb tudósa és ismeretterjesztője

A rohamosan szaporodó felfedezéseknek és találmányoknak köszönhetően a huszadik századra kialakult az ismeretterjesztők serege, akik igyekeznek az egyre bonyolultabb tudományos és műszaki ismereteket a laikusok számára érthetővé tenni. Annál is inkább szükség van rájuk, mivel a legújabb, bonyolult matematikai apparátus miatt hovatovább csak néhányan értették meg a felfedezéseket. Erre a legjellemzőbb példát az 1927-es Solvay konferencia szolgáltatta. Ernest Solvay belga gyáros ahelyett, hogy a sportot támogatta volna, 1911-től tudóskonferenciákat szervezett, amelyekre a legkiválóbb tudósokat hívta meg. Az 1927-es, talán legnevezetesebb rendezvényen résztvevők egyik része már Nobel-díjas volt, másik részük néhány éven belül megkapta ezt a kitüntetést. Már az első nap kitört a botrány, amikor az ifjú nemzedék tagjai, Werner Heisenberg, Paul Dirac, Louis de Broglie és a hozzájuk csatlakozó Erwin Schrödinger bemutatták a kvantummechanika eredményeit. Legnagyobb meglepetésükre épp példaképük, a kvantumhipotézis megalkotója, az ?öreg? ? mindössze negyvennyolc éves! – Albert Einstein lesöpörte elméletüket az asztalról. Csakhogy az ifjakat keményfából faragták: másnap reggelre matematikailag bebizonyították igazukat. Ez a birkózás csaknem három évtizeden át, Einstein haláláig tartott: a kvantummechanika minden új felfedezését megcáfolta, amit követett a fiatalok újabb bizonyítéka. Nem lehet csodálkozni szellemi vezérük, Wolfgang Pauli reakcióján, amikor egy alkalommal az újságok megírták, a fizika legújabb eredményeit csak hárman értik a világon, visszakérdezett: ?Ki a másik kettő??  Az ilyen és hasonló helyzetek hatására az írott és elektronikus sajtóban kialakultak azok a rovatok illetve műsortípusok, amelyek segítségével a megfelelő információk eljutottak az érintettekhez. Hogy mennyire szükség volt erre a tevékenységre, arra a legjobb példát a jelen nyújtja: annak ellenére, hogy még a vízcsapból is a tudásalapú társadalom kiépítésének szükségszerűsége folyik, az érettségiző diákok döntő hányadának meg sem fordul a fejében, hogy természettudományos vagy műszaki pályát válasszon. Többek között azért, mivel immár két évtizede egyre csökken az ismeretterjesztés ázsiója.  Annak ellenére, hogy  az utóbbi emberöltő folyamán  tájainkon is megjelent egy  nemzedék, amely  nemcsak itthon, de Magyarországon is sikert arat könyveivel. Már ha van pénz a megjelentetésükre.

Negyedfél évszázaddal ezelőtt, amikor Prágából hazatértem, az ismeretterjesztés felfutó ágában volt: mind a Hétnek, mind az Új Szónak volt tudományos rovata, sőt, Természet és Társadalom néven havi kiadvány is megjelent. Ez utóbbinál némi hátrányt jelentett, hogy a szlovák Príroda a spoločnosť  mutációjaként adták ki, így magyarul írt cikket csak akkor közölt, ha azt szlovák verzióban is leadta a szerző; ez okozott ugyan némi kényelmetlenséget, de nem jelentett legyőzhetetlen akadályt. A múlt század hetvenes évei annyira kedvezőek voltak az ismeretterjesztők számára, hogy – nevével némiképp feleselve – még az Irodalmi Szemle is publikálási lehetőséget biztosított számukra.  A kedvező fogadtatás két fiatal szerkesztőnek, Varga Imrének és Tóth Lászlónak volt köszönhető, akik írásainkat szívesen fogadták. A helyzet Magyarországra távozásukkal változott meg. De még előzőleg volt idejük javasolni, hogy kötetben is jelentessük meg írásainkat. Mi a nyolcvanas években éreztük elérkezettnek erre az időt, amikor is kiderült, hogy a döntéshozók másképp gondolják: a Madách Kiadó vezetése azt válaszolta, hogy ők irodalommal foglalkoznak, javaslatunkat adjuk be a Tankönyvkiadónak, ahonnan azzal az indokkal utasítottak el bennünket, hogy forduljunk a Madáchhoz. A mű címe is a korabeli közviszonyokat tükrözi: Kárpát-medence tudománytörténeteként jelent volna meg, nehogy a hatalom megneszelje, hogy a magyar tudósokat kívánjuk bemutatni. Nem sokkal korábban ugyanis volt alkalmunk megtapasztalni a cenzúra működését, amikor Blaskovics József: Rimaszombat a török fennhatóság korában című érdekfeszítő könyvének magyar kiadását vette tervébe a Madách. Szlovákul ugyan megjelenhetett, de a magyar változatot a felettes szerv, a SÚKK (Slovenské ústredie knižnej kultúry) letiltotta, azzal a szóbeli indoklással, hogy teret adna a magyar sovinizmusnak. Mégpedig azzal, hogy a török nyelvű okiratok hátoldalára magyar nyelvű emlékeztetőt írtak a városatyák! Nemcsak a jelenkor, de már a husáki rendszer bájához is hozzátartozott, hogy nem szabad bevallani, Rimaszombat lakosai egykor magyarok voltak. Viszont a Hét és az Új Szó megmaradt mentsvárnak. Ez utóbbi vasárnapi kiadása ebben az időben százhuszonötezres(!) példányszámban jelent meg, csak amiatt nem többen, mert a párt ideológiai titkára megakadályozta, nagy dühöngés közepette vetve a kérvényező főszerkesztő-helyettes, Csető János szemére: ?Hogy képzelitek százötvenezer példányban kiadni a fél milliós magyarságnak a Vasárnapi Új Szót, amikor az ötmillió  szlovák körében a háromszázezer példányban kinyomott vasárnapi Pravdából tízezerszámra jön vissza a remittenda?? A tudomány-technika rovat persze ebben a kiadványban jelent meg.

Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás meghozza a gyógyírt a hazai ismerettejesztők fő fájdalmára, nemcsak szabadon fejthetik ki gondolataikat, de végre kötetben is megjelentethetik írásaikat. Mindkettőben csalódniuk kellett: a társadalomban olyannyira eluralkodott a tudományellenesség, hogy a lapok folyamatosan utasították el írásaikat, a könyvpiac meg teljesen összeomlott. Úgy tűnt, egyhamar nem is éled fel tetszhalálából.

Ahol mostohagyerekké válik a tudomány, felüti fejét az okkultizmus. Csallóköz, Mátyusföld és Bodrogköz egén rajokban jelentek meg a földönkívüliek, akikkel a helyiek még találkoztak is, sőt szexuális élményekben is részesítették őket. A korabeli sajtó meg szorgalmasan beszámolt az idegen civilizációk látogatásáról. Velük párhuzamosan megjelentek a csodatevők, a szuggeszcióval betegeket gyógyítók. Elsősorban a szent őrültek földjéről, Oroszországból érkezettek voltak népszerűek. Nem csoda, hiszen nem kispályán játszottak: egyidejűleg sportcsarnoknyi tömeget is meggyógyítottak. Aztán rájöttek, nem is az ördög találmánya a technika, ezért egyesek váltottak: a tévé képernyőjén keresztül fejtették ki áldásos tevékenységüket. A csodavárás nagy dolog, csak éppenséggel józanul kell kezelni. Erről Jeanne d´Arc esete is tanúskodik, akit védői azzal próbáltak megmenteni a máglyától, hogy a pápához fordultak: nem lehet eretnek a lány, hiszen megjelent előtte Szűz Mária, tehát csoda hatása alatt cselekedett. IV. Jenő válasza több mint elgondolkodtató: ?Az egyháznak csak válságos időkben van szüksége csodákra?.

Néhány év múltán kedvező fordulat következett be: egyre több újság háza táján lettek kedves vendégek a tudományos ismeretterjesztők, a minisztériumi támogatások beindulásával lehetővé vált, hogy kötetekben is publikáljanak. A legutóbbi bő másfél évtizedben néhányuk ? Kiss László, Lacza Tihamér, Bödők Zsigmond és e sorok írója ? egytucat könyvet is megjelentettek; a túl korán elment Zsiga még azt is megérhette, hogy a magyar Nobel-díjasokról írt munkáját Vietnamban ötvenezer(!) példányban kiadják. Utólag álomszerűnek tűnik ez a helyzet. Főleg amiatt, mivel két éve véget ért. A világgazdasági válság az anyagi forrásokat elapasztotta, ezek nélkül kisebbségi irodalom nem tartható fenn, hiszen a piac olyan szegény, hogy egy könyv előállítási költségeit képtelen kifizetni. Nem marad más hátra, mint bízni a jövőben: hamarosan kilábalunk a válságból, ami újra megnyithatja a pénz csatornáit. Abban bízva, hogy e gazdasági- és értékválság hamarosan véget ér; nem tart addig, míg Mózes népével a sivatagban bolyongott.

A közelmúltban, a kormányváltást követően, a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes megígérte, hogy a nemzetiségek a jövőben az eddigi támogatások dupláját kapják. Ez jelentősen fellendítené a hazai természettudományos ismeretterjesztést is, így csak annyit mondhatunk: Úgy legyen! Mózes nyelvén Ámen!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>