Apokalipszis most?

A csernobili baleset huszadik évfordulóján. 

Nyilvánvaló volt, hogy a csernobili katasztrófa huszadik évfordulója kapcsán ismét a köztudatba kerül minden mítosz és legenda, amely ezt a szörnyű eseményt övezi: az atomrobbanástól kezdve a több tízezer csehszlovákiai áldozatig. El is határoztam: nem írok róla. Csakhogy két nappal a kerek évforduló után váratlan esemény történt: az Európai Unió az atomenergia mellett tette le a voksot. Vagyis szorgalmazni fogja újabb magreaktorok építését. Hogy is van ez? Felelőtlenül halálos veszélynek teszik ki ötszázmillió állampolgárukat? Vagy talán az igazság ezúttal is “odaát” van?

A két évtizeddel ezelőtti tragédia a szó szoros értelmében a sors fintora volt: a lelkes, fiatal kutatók amiatt kezdtek tragikus kísérletükbe, hogy növeljék az erőmű biztonságát. Vagyis, hogy soha ne következhessen be olyan tragédia, amelynek akaratlanul az okozói voltak. Ehhez szükség volt a többszörös biztonsági rendszer kikapcsolására. Miközben a magreakciók változására figyeltek, eszükbe se jutott, hogy műszaki katasztrófát idézhetnek elő: felforralták a hűtővizet, amely felrobbantotta a csöveket, majd a nagy hőmérséklet hatására hidrogénre és oxigénre bomlott víz akkora vegyi robbanást okozott, hogy több kilométeres magasságba lökte a fűtőelemek radioaktív anyagát. A kísérletező kedvű két fiatal tudós, Valerij Hodjemcsik és Vlagyimir Szasjonok az első pillanatban életét vesztette.  A széljárásnak megfelelően elindult a radioaktív felhő Skandinávia felé. Meglepőnek tűnhet, de a kőhajításnyira fekvő Kijevben nem lehetett magasabb sugárzást mérni. Logikusan: az csernobili robbanásnak semmi köze nem volt a magreakcióhoz. Egyáltalán: semmilyen erőműben nem tud atomrobbanás létrejönni. Ha ez így volna, akkor ma Szlovákia is atomhatalom lenne, hiszen a Jászapáti (Jaslovské Bohunice) V1-es blokkja is csernobili mintára épült.

Amikor a múlt század negyvenes éveiben kiderült, hogy a Los-Alamosban dolgozó több ezer tudós szorgalma is kevés az amerikai atombomba beindításához, Neumann János zsenije kellett a megoldás kitalálásához. Rájött arra, hogy a töltet egyik felét félgömb alakú tartályba helyezve, a másik felét egy tölcséren keresztül rárobbantva kialakul az a nagy hőmérséklet és nyomás, amely a láncreakciót beindítja. Enélkül nincs robbanás.  A kísérletek részese volt Wigner Jenő, akinek feladata a  hanfordi plutónium termelő reaktor megtervezése volt. Ez utóbbi magyar tudós tekinthető az első reaktortervező mérnöknek. Az általa szerkesztett berendezések grafittal szabályozták a reakciót, hűtőközegként vizet használtak. Az atombomba-kísérletekben egy harmadik magyar neve is felbukkan, Teller Edéé, akiről ma köztudott, hogy a hidrogénbomba atyja. Az már kevésbé, hogy elsősorban az ő szorgalmazására jött létre a második világháborút követően a Reaktorbiztonsági Bizottság, amelynek első elnöke volt. Filozófiájuk szerint az atomenergia túl komoly dolog ahhoz, hogy egy esetleges baleset következményeit kelljen elhárítani, így olyan biztonsági intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek eleve kizárják bármilyen szerencsétlenség lehetőségét. Mivel ennek a követelménynek a Wigner-féle reaktor nem felelt meg, ugyanis túlhevülés esetén légbuborék keletkezhetett a hűtővízben, aminek eredményeként a láncreakció “megszaladt”, ezért minden vita nélkül betiltották. Wigner kénytelen volt jobb megoldást találni. Sikerült: a grafitot vízzel váltotta fel, míg a hűtővizet nagy nyomás alá helyezte. Megalkotta ezzel a nyomott vizes reaktort, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy túlhevülés esetén a láncreakció leáll, tehát az erőmű lehűl. Csakhogy a hidegháború viszonyai között ezek a döntések titkosak voltak, az egykori Szovjetunióban nem szereztek róla tudomást, nagyban gyártották a grafit moderátoros erőműveket. Mondani sem kell, a csernobili is ilyen volt. Ennek ellenére még ma is minden gond nélkül működne, ha nem adják végletes kísérletezésre fiatal kutatói a fejüket.

Az erőmű a robbanás után

Mint minden nagy baleset után, ezúttal is komoly vizsgálat következett. Nemzetközi szakértők hada foglalkozott a kérdéssel a tanulságok levonásának szándékával.

A következő legendát, hogy a szovjet hatóságok eltussolták az eseményt, pillanatok alatt sikerült megcáfolni. Mivel kezdettől fogva tudták, hogy nem atomrobbanás történt, ráadásul nem emelkedett jelentősen a radioaktivitás a szomszédos Kijevben, nyugodtan ültek a babérjaikon: azt hitték, csak egyszerű gyári tűz keletkezett. Ehhez számítsuk hozzá, hogy a robbanásra az ortodox húsvét szombatján került sor, amikor valamennyi döntésképes főnök a dácsájában vodkapusztítással foglalkozott. Ennek tudható be, hogy egy hétig semmilyen komoly óvintézkedést nem tettek. Csak akkor jöttek rá a helyzet komolyságára, amikor Svédországból és Finnországból jöttek a vészjelzések, ahova a széljárás elsodorta a radioaktív szennyeződést. Ekkor viszont túlreagálták a dolgot: több százezer embert feleslegesen kitelepítettek. Hogy mennyire igaz ez, arra a rendszerváltozás, illetve a Szovjetunió szétesése után derült fény: ukrán környezetvédők nagy nyugati támogatás reményében apokaliptikus adatokat hoztak nyilvánosságra a csernobili katasztrófáról. A helyszínre kirendelt kutatócsoportot Itsuzoto  Shigematsu japán professzor, Hirosima és Nagaszaki következményeinek legkiválóbb szakértője vezette. Megállapították, hogy az erőmű száz kilométeres körzetében a halálozási statisztikák nem változtak jelentősen a balesetet követően, összevetve az Ukrajnai és Fehéroroszországi adatokkal nem tapasztaltak jelentős különbséget.

Öt évvel a baleset után a helyszínen járt a magyar részecskefizika élő legendája, a budapesti ELTE tanszékvezető tanára, Marx György is, aki tapasztalatairól Csernobil leckéje című tanulmányában számolt be. Szó szerint érdemes idézni mérési eredményeinek tanulságát: “A látogatás során kapott dózisunk (kb. 0,01mSv) kockázata nem érte el azt az értéket, amelyet egy cigaretta elszívása jelentene.”

A balesetet követően Magyarországon is megnövekedett az érdeklődés a kérdés iránt. Marx említett tanulmányában beszámol az ország gimnáziumaiban végzett kísérletekről, amelynek eredményeképpen megállapították, hogy a robbanás évében a sugárdózis növekedése nem érte el a tíz százalékot. Ennek következtében Közép-Európában bizonyosan nem növekedhetett a halálozás.

A csernobili katasztrófa legfőbb tanulsága, hogy olyan erőműveket kell építeni, amelyek teljesen balesetmentesek. Ma már csak ilyeneket, vagyis nyomott-vizes vagy forró-vizes reaktorokat készítenek. A rendszerváltás után Teller Ede ellátogatott a paksi atomerőműbe, mint egykori biztonsági főnök kijelentette, hogy teljesen biztonságosan működik.

Egyébként ő az atomenergia felhasználását egy éles konyhakéshez hasonlította: minden gyerek egyszer jól megvágja magát vele, ilyenkor a szülőnek el kell döntenie, hogy mit tesz, kidobja a kést, vagy megtanítja csemetéjét bánni vele. A magyar tudós az utóbbi megoldást ajánlja. Annál is inkább, mivel a magenergiának jelenleg nincs alternatívája. Egyrészt a tisztasága miatt, hiszen nem keletkezik a magreakció közben üvegházhatású gáz (amely Csernobilnél sokkal jobban fenyegeti életünket), ráadásul mai ismereteink szerint háromszáz, de lehet, hogy ötszáz évre elegendő van belőle. A kőolaj viszont száz éven belül elfogy. Arról nem is beszélve, hogy másra is felhasználható: élelmiszer, sőt gyógyszer is előállítható belőle. Napjainkban gyakran eszembe jut a prágai Műegyetem tanárának, Ježek professzornak harmincöt évvel ezelőtti mondása: a hőerőművekben százdollárosokkal kellene fűteni, mert az alapanyaga megújul, ellentétben a kőolajjal, amely ha elfogy, soha többé nem lesz. 

Legmegfelelőbb a magfúziós erőmű lenne: ebben hidrogénből hélium keletkezik, szennyező melléktermék nélkül. Csak egy kis baj van vele:  párszázezer atmoszféra nyomás mellett, tízmillió fokos gyulladási hőmérséklet kell hozzá. Ez a mai napig nem sikerült. Személy szerint negyedszázaddal ezelőtt a lézerimpulzussal dolgozó magfúzió mellett annyira letettem a garast, hogy az ezredfordulóra jósoltam gyakorlati megvalósulását. Most, a nevezetes dátum elteltével kénytelen vagyok megjegyezni: nem tudható, mikor lesz belőle valóság. Közben a fejlődéshez villamos energiára van szükség. Tetszik, nem tetszik, ma Magyarország termelésének felét Paks szolgáltatja, Szlovákiában az atomenergia részesedése ennél jóval nagyobb: hetven százalék körül van. Nélküle egyszerűen nem tudnánk létezni. A zöldek félelménél csak következetlenségük nagyobb: elvetik a magenergiát, miközben villamoson és vonaton járnak, újságoknak, rádiónak, tévének nyilatkoznak, lakásukban többtucat villamos készüléket használnak. Miközben ha ezt nem tennék, áram nélkül élnének, talán nem kellene Mohiban új erőműblokkot építeni. Hiszen ők is hozzájárulnak az atomenergia által termelt villamos energia fogyasztásához.

A jelenlegi helyzetben csupán az Európai Unió által szorgalmazott megoldás elképzelhető: atomerőművek építésével elégíthető ki az energiaigény. Annál is inkább, mivel tized akkora összegből  termelhető ki egy kilowattóra, mint a hagyományos illetve alternatív forrásokból. Nem lenne rossz, ha a zöldek azt is közölnék a laikus lakossággal, hogy az atomenergia betiltása esetén esetleg tízszeres villanyszámlát kellene kifizetniük. Ennek ismeretében mindenki döntse el, hogy melyik megoldás mellett teszi le a voksát.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>