A látható világ megörökítője

Louis Jacques Mandé Daguerre halálának százhatvanadik évfordulójára.

Aligha túlzás azt állítani, hogy a képrögzítés kezdetei az őskorba nyúlnak vissza: valahol az altamirai barlangrajzok keletkezésének idején, vagy még korábban, több tízezer évvel ezelőtt született meg korai eleinkben az őket körülvevő világ ábrázolásának az igénye. Minden bizonnyal ez kezdetekben a többi művészeti ághoz – a tánchoz és a zenéhez – hasonlóan kultikus célokat szolgált, viszont egyértelmű már e korai művészek esetében is a valósághűségre való törekvés igénye. Az ókorban, elsősorban az egyiptomi majd a görög művészet kialakulásával sikerült is ezt művészi tökélyre fejleszteni. Ekkor és az ezt követő csaknem háromezer évben viszont az ábrázolást a kép alkotójának tehetsége, mesterségbeli tudása és világlátása jellemezte, vagyis a látott, háromdimenziós valóság csak bonyolult szubjektív áttételek révén vált kétdimenziós képpé. Ugyanis nagyjából ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy először fém-, majd üveglemezen, később átlátszó rugalmas hártyán legyen megörökíthető az embert körülvevő valóság.  Azt talán felesleges hangsúlyozni, hogy e hosszú úton több mérföldkő is kijelölhető.

Csak modern korunk küszöbén, a fényképezőgép feltalálásával vált lehetővé a mindennapok eseményeinek gyors megörökítése a jövő számára és az így készült pillanatkép sokszorosítása. Nem véletlenül tartott évszázadokig az új eljárás feltalálása: a fotográfia fortélyait nem lehetett a természettől ellesni, minden részletében az alkotók fejében kellett megszületnie. A soktucat tudós több évszázados munkáját Daguerre teljesítette be, aki megalkotta az első használható fényképezési eljárást. Olyannyíra, hogy találmányának köszönhető, hogy ma hiteles képünk van nemzenünk lánglelkű költőjéről, Petőfi Sándorról. A róla készült felvétel ugyanis daguerrotípia.

A fényképezés első nagy feltalálója Joseph Niepcéhore Niepce volt, aki a tizenkilencedik század húszas éveiben aszfalttal bevont papírlapra készített néhány felvételt. Eljárása azon a felismerésen alapult, hogy az aszfalt napfény hatására kifehéredik és egyúttal meg is keményedik, olajban oldhatatlanná válik. Emiatt lenolajban feloldott aszfaltréteget kent a ?fényképlemezre?, amelyet a gépbe helyezett. Nyolc órás expozíciós idővel elérte, hogy a megvilágított részeken az aszfaltréteg kicsapódott, a többit meg ugyancsak lenolajjal kioldotta. Bár ezzel eljutott a mai értelemben vett fénykép megalkotásának küszöbére, azzal maga is tisztában volt, hogy az eljárás aligha alkalmazható a mindennapi gyakorlatban. Emiatt lázasan kezdett olyan anyagok után kutatni, amelyek a fényre sokkal érzékenyebbek. Sok száz kísérlet sem volt elég ahhoz, hogy ezt megtalálja. Közben 1826-ban jelentkezett nála egy fiatalember, Louis Daguerre, hogy együttműködést kínáljon fel neki. A hatvanegy éves tudós gyanakvással fogadta, majd a beszélgetés végén egyszerűen kihajította. Nem csoda: minden oka megvolt a gyanakvásra, hogy csepűrágóval áll szemben. A harminckilenc éves vendégnek ugyanis alig volt tapasztalata a képrögzítés területén.  

Az 1787. november 18.-án Cormeillesben született Daguerre eredeti hivatását tekintve ugyanis adótiszt volt. Bohém hajlamai azonban eltérítették őt polgári foglalkozásától, így színházi díszletfestésre adta a fejét. Mivel rendkívüli módon érdekelte őt a monumentális festmények és a fény együtthatásának kérdése, kidolgozott egy olyan eljárást, ahol a kép érzékelésében a fénynek meghatározó szerep jut, ezt diorámának nevezte el. A dioráma jól áttetsző selyemszövetre festett olyan kettős kép, amelynek elülső oldalán nappali megvilágításban, túlsó oldalán éjjeli, holdfényvilágítást jelezve látható ugyanaz a táj. A féligáteresztő hártya elvén működő kép nappal egészen más hangulatot áraszt, mint este, hátulról megvilágítva. Színházi fényeffektusokkal kiegészítve a hajnali derengéstől a nyári viharig több hangulat ábrázolható a festményen. Az 1822-ben Párizsban bemutatott, az egész színpadot kitöltő, huszonkét méter széles, tizenegy méter magas diorámája óriási feltűnést keltett ugyan, de nyilvánvaló, hogy semmi köze a  fényképezéshez. Arra viszont jó volt, hogy színházi karriert fusson be vele: Angelo Bonicori és Nicolo Isouard megbízza őt saját darabjának, az Aladin és a csodalámpa című színműnek a kivitelezésével. Frenetikus sikert aratnak.  Daguerre ezt követően – újabb váltással – a camera obscurával, az ősfényképezőgéppel végez kísérleteket. Zsákutcába kerülve veszi fel Niepce-el a kapcsolatot. Az előzmények ismeretében nem lehet csodálkozni a tudós elutasításán. Csakhogy Niepcenek nincs pénze kísérletei folytatásához, emiatt külföldi támogatókat keres.  Nem kisebb pártfogója akad, mint Thomas Young, a Royal Society (Angol Tudományos Akadémia) titkára, a legnagyobb élő angol fizikus, aki jelentős mértékben járult hozzá a fényelmélet kifejlesztéséhez. Young szívélyesen fogadta Niepce-et, meleg szavakkal méltatta találmányát a Királyi Társaság ülésén. Csakhogy a támogatás feltétele az eljárás ismertetése volt. Az öregedő francia cselvetésre gyanakodott, azt hitte, a furfangos angolok ellopják az ötletét. A szigetországi tudósok viszont nem voltak hajlandók zsákbamacskát venni, megvonták tőle támogatásukat, így Niepce üres kézzel távozott. Viszont Chalon-sur-Saonei otthonába távozása előtt megnézte Daguerre diorámáját. Más megoldást nem látva elfogadja az egyszer már visszautasított ajánlatot, ennek eredményeképpen 1829-ben szerződést kötnek, amelyben Daguerre elismeri Niepce szerzői jogait a fénymásolási eljárás terén, viszont fenntartja a továbbfejlesztés jogát. A közös kísérleteknek Niepce 1833-ban bekövetkezett halála vet véget, így az utolsó lépés megtétele Daguerre-re marad.           Daguerre kezdettől fogva idegenkedett az aszfalttól.  Jó szimatának bizonyítéka, hogy helyette ezüsttel bevont rézlapokkal kísérletezett. A lemezt jódgőzzel kezelve alakította ki a fényérzékeny ezüstjodid réteget. Ezt a Niepce-féle kamerába helyezve két órás expozíciós idővel készített tájképeket. A megvilágítás hatására az ezüstjodid elbomlott, ezeken a helyeken színezüst kristályosodott ki. Ezzel az eljárással sikerült ugyan készítenie képeket, azonban minőségben semmivel sem jobbakat, mint Niepce. Viszont melléje szegődött a szerencse: rendteremtés alkalmával egy eredetileg félresikerült felvételre bukkant, amelyen soha nem látott gazdag árnyalatokban pompázott a kép! Nem kellett sokáig kutatnia, hogy rájöjjön a megoldásra: a fiókban eltört higanyos üvegcse tartalma okozta a meglepő változást. A higanygőz ugyanis fehér ezüstamalgámot alkotott a színezüsttel. Így sikerült akaratán kívül előállítania az első fényképet, amelynek minősége mai szemmel is jónak mondható. Viszont nem tudta a fénykép ?romlását? megakadályozni – a rézlemezen fennmaradt ezüstjodid szép lassan exponálódott. A jó ég tudja, hányféle vegyülettel próbálta eltávolítani a maradék ezüstjodidot, mígnem ismét szerencséje volt: 1837-ben rájött, hogy egész idő alatt az orra előtt hevert, konyhasónak hívják. Ezúttal viszont keményen megdolgozott az  eredményért: két évbe telt, mire sikerült rábukkannia a  ?rögzítőre?. A róla elnevezett daguerrotipián tehát a  megvilágított helyeken az ezüstamalgám alakította ki a képet, a  sötét részeket a konyhasóoldattal eltávolított ezüstjodid alatt  levő rézlemez adta. Később arra is rájött, hogy rögzítőként sokkal jobb a nátrium-tioszulfátot használni, a gyakorlatban is ez terjedt el.

A francia kormány 1839-ben tízezer frank évjáradékért megvásárolta az eljárást, amelyből hatezer Daguerre-nek, négyezer – az 1829-es szerződés szellemében – Niepce fiának jutott. Az élelmes feltaláló még ugyanebben az évben kiadja a világ első ?fotószakkönyvét? A dioráma és a daguerrotipia eljárásának története és leírása címen. Az érdeklődésre jellemző, hogy még ugyanebben az évben hat nyelvre – hamarosan magyarra is – lefordították és hogy huszonkilenc kiadást ért meg.

Daguerre igazán elmondhatja magáról, hogy a  sors kegyeltje: a szerencse harmadszor is mellé szegődött, amikor páratlan szimattal 1839. augusztusában Angliában és Walesben szabadalmaztatta az eljárását (otthon ezt nem tehette meg, miután a találmányát már egyszer az évjáradék fejében eladta). Ugyanis négy nappal később a francia kormány nyilvánosságra hozta azt, ezzel a világ minden táján ingyen hozzáférhetett bárki. Mondani sem kell, hogy ez a szigetországra nem vonatkozott, ott a helyi törvények értelmében fizetni kellett a feltalálónak, mint a köles.  Még ugyanebben az évben a legnagyobb magyar fizikus, Jedlik Ányos is vásárolt magának egy masinát, így személyében tisztelhetjük az első magyar fotográfust.

Az első daguerrotipia: a szerző ablakából fényképezve

Bár a daguerrotípia tökéletes pozitív képet adott, viszont volt egy számottevő hátránya: nem lehetett sokszorosítani. Erre ? talán sorsszerű módon ? Daguerre halálának évében került sor, amikor az angol Frederic Scott bemutatja az első modern fényképet, amelyet üveglemezre készült negatív alapján állított elő. Ezt már egyaránt lehetett nagyítani és sokszorosítani is, ami elindította a fényképezés diadalútját. Természetesen a Daguerre által használt ezüstjodid eljárással dolgozott, amelyet a közelmúltig alkalmaztak a fényképezés területén. Csupán a legmodernebb digitális berendezések működnek más elven, tekintve, hogy itt a képet már számítógép nyomtatja ki.

Louis Jaques Mandé Daguerre, a fényképezés nagy öregje hatvannégy éves korában, százhatvan évvel ezelőtt, 1851. július 10.-én, Petit Bry sur Marne-ben hunyt el.  Bár a nevét viselő eljárást ma már csak a beavatottak ismerik, szerepe a modern fényképezés kialakulásában nehezen túlbecsülhető, tekintve, hogy milliók számára tette lehetővé az élethű képek készítését.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>