Aki letapogatta a Holdat

Bay Zoltán születésének száztízedik évfordulóján.

Az ember felnőttként a legtöbbször ha nem is felejti el gyerekkori álmait, nem tudja őket magvalósítani. Persze mindig akadnak kivételek. Közéjük tartozik a huszadik század egyik legzseniálisabb fizikusa és műszaki szakembere, Bay Zoltán is, aki kiskorában arról álmodozott, hogy megtapogatja a Holdat. Persze ekkor még a szó fizikai értelmében gondolta. Ahogyan emlékirataiban megírta: ?A Holdat ott láttam elsétálni a torony mögött s azt kérdeztem a felnőttektől: ha felmásznék a toronyra meg tudnám-é tapogatni a Holdat?? E csacska kérdésre sejthető a gyulavári felnőttek válasza, az viszont álmukban sem jutott az eszükbe, hogy e kisgyermek negyven év múltán megteszi azt, amire a századelőn vágyott. Ráadásul egy porig bombázott országban, elképesztően szegényes körülmények között, kisipari módszerek igénybevételével.

Bay Zoltán 1900. július 24.-én látta meg a napvilágot, Bay József  gyulavári református lelkész és Böszörényi Julianna gyermekeként. Az elemit szülőfalujában végezte, majd a nevezetes debreceni református főgimnázium diákja lett. Hogy mennyire fontos volt a családban a műveltség megszerzése, arra édesapja korai elvesztése szolgáltatott bizonyítékot: édesanyja eladta a családi földeket, csak hogy fiát taníttatni tudja. Aki már tizenéves korában rendkívüli képességeket mutatott fel. Csak az volt a baj, hogy szerteágazó volt az érdeklődése: egyrészt a humán tantárgyak érdekelték, a művészetekhez is vonzódott, különösen a költészet és a zene kötötte le a figyelmét, másrészt a természettudományok is vonzották. Fizikatanára, Jakucs István ezt látva ?merényletet? követett el ellene: megismertette őt a legnagyobb magyar tudós, Eötvös Loránd és a matematika egyik meghatározó egyénisége, Bolyai János munkásságával.  Neki köszönhetően a frissen érettségizett Bay Zoltán a budapesti Tudományegyetem bölcsészettudományi karára iratkozik be, ahol 1923-ban szerezte meg tanári oklevelét. Tanulmányai közben a híres Eötvös kollégium tagja, amelynek eredményeként az egyetemen először gyakornoki, majd tanársegédi állást kap. Doktorátusát 1926-ban szerezte meg, fő tantárgyként elméleti és kísérleti természettanból, melléktantárgyként matematikából és kozmográfiából. Ezzel el is dőlt, hogy nem a művészetek, hanem a természettudományok területén fejti ki későbbi tevékenységét. Komoly eredmények eléréséhez persze még sokat kellett tanulnia.  Bay Zoltán Németországban a kor legfontosabb tudományos központjaiban töltött el négy évet. Különösen jelentős a berlini egyetem keretén belül Bodenstein professzor asszisztenseként végzett munkája, ahol a hidrogén és nitrogéngázban végbemenő kisüléseket tanulmányozta, eközben bebizonyította, hogy az épp felszabaduló (naszcens) nitrogén amiatt mutat ki fokozott kémiai aktivitást, mert atomos állapotban van. Mivel kutatási eredményeit rendszeresen publikálta a német szaklapokban, hazatértekor ? mindössze harminc évesen ? már komoly szaktekintélynek számított. Olyannyira, hogy a kultuszminiszter, Klebesberg Kunó személyesen jár közbe a szegedi egyetem tanácsánál, hogy nevezzék ki az elméleti fizikai tanszék élére. Itt ismerkedik meg Szent-Györgyi Alberttal, akihez hamarosan mély barátság fűzi, ez a későbbiekben, amerikai éveik alatt komoly tudományos kapcsolattá alakul.

Az ország iparának egyik zászlóshajója, az Egyesült Izzó- és Lámpagyár, ismertebb nevén a Tungsram mindig nagy figyelmet szentelt a kutatómunkának, sőt nem egy esetben olyan programokban is részt vett, amelyektől aligha remélhetett anyagi hasznot. Achner Lipót, a mamutvállalat vezérigazgatója 1936-ban felkéri Bay Zoltánt, hogy vállalja el a kutatólaboratórium vezetését. Ő örömmel tesz eleget a kérésnek, hiszen ezzel olyan bő anyagi keretekhez jut, amiről az egyetemeken nem is álmodnak, de azért van egy hátsó gondolata is: az atomfizikai kutatások elmélyítése kis hazájában. Ehhez megnyeri Aschner erkölcsi és anyagi támogatását, aminek eredményeként 1938-ban megszervezi a budapesti műegyetemen az atomfizika tanszéket. Közben egy évvel korábban meglátogatja őt az Egyesült Államokban alkotó, orosz-lengyel származású Vlagyimir Kozma Zworikin, a ma is használatos elektronikus televízió atyja, az elektronsokszorozók legkiválóbb szakértője. Bay felveti, hogy olyan sokszorozót igyekszik készíteni, amely akár egy belépő elektron kimutatására is képes. Zworikin ezt lehetetlennek tartja, arra utalva, hogy még a nyugalmi állapotban lévő áramkörben is elszabadulnak elektronok ? vagyis sötétáram folyik – , amiket képtelenség leválasztani azokról, amelyeket vizsgálni kívánnak. Válaszul Bay Zoltán egy év múltán megszerkeszti a ?lehetetlen? készüléket, amely részecskeszámlálóként működik. Nem kis reklámot biztosít számára a tény, hogy az akkor már világhírű Neumann János és a Nobel-díjas Werner Heisenberg is rendel belőle kutatásai folytatásához.

Közben a Tungsram műszaki igazgatójaként koordinálja a kutatást, új gyártási

eljárásokat vezet be a termelésben, a BME atomfizikai tanszékének vezetőjeként

pedig elhatározza, hogy részecskegyorsítót épít. Az általa tervezett, többfokozatú ? un. kaszkád ? gyorsító el is készül, csak épp nem tudják munkába állítani: Budapest bombázásakor az angol-amerikai erők tönkreteszik. De a szovjetekkel sincs nagyobb szerencséje: ők a radarját szerelik le 1945 márciusában, hogy otthon megalapítsák belőle a később híressé vált radartechnikájukat. De érdemes szép sorjában követni az eseményeket. A második világháború előestéjén jutottak el az angol kutatók e műszaki berendezés megszerkesztéséhez. A legjobbkor: két év múltán megkezdődött a szigetország elleni légiháború. A németek döbbenten tapsztalták, hogy az ellenfél mindig előre tudja, hogy mikor és hol támadnak. Nem kis erőfeszítésükbe került megtudni, hogy ez a radar miatt van. Nekik ugyanis ilyesmijük nem volt. Viszont Németország bombázása folyamán robbanószerkezetek mellett alumínium csíkokat is kötegszámra szórtak le a repülők. A náci hadvezetés nem tudott velük mit kezdeni, ezért az egyetemektől kértek segítséget. Kapcsolatai révén Bay Zoltánhoz is jutott egy köteg, aki azonnal tudta, hogy elektromágneses dipólusok, amit az angol gépek a német radarok megtévesztésére szórtak le, nem is sejtve, hogy azok még fel sincsenek találva. Viszont Bay a szalagméretből pontosan meg tudta határozni az angol radarok hullámhosszát, ami sokat segített neki a sajátja kifejlesztésében, ugyanis ekkor már dolgozott ezen a berendezésen, de oly titokban tette munkatársaival együtt, hogy még a németek sem tudtak róla. Kétfajta adóvevőt készített: a két és félméteres hullámhosszon működő nagyjából kétszáz kilométeres távolságból érzékelte a gépet, megadva a repülési irányt, az ötvenöt centiméteres változat pedig néhány tíz kilométeres hatósugarú volt ugyan, de már a lőelemekhez szükséges pontos adatokat is szolgáltatta. Alig fejezték be a próbavizsgálatokat a berendezéssel, amikor a szovjet hadseregnek megtetszett a ?kütyü” és hadizsákmány gyanánt elszállították. Ha ez az 1945. márciusi incidens nem jön közbe, még az év folyamán meg tudták volna lokátorozni a Holdat.

Mindent újra kellett kezdeni, így aztán csak 1946 februárjában tudták ezt egy újonnan épített berendezéssel megtenni. Emiatt két héttel megelőzték őket az amerikaiak. Ennek ellenére ? az előzmények ismeretében –  a tudományos világ Bay Zoltánt tartja az úttörőnek. Annál is inkább, mivel egy véletlen folytán a Bay-féle kutatócsoport lett a rádiócsillagászat megalapozója. Azt találták ki, hogy meg kellene mérni, a Napból sugárzott két és fél méteres jelek alapján ? ezen a hullámhosszon működött a berendezésük -, hogy érvényes-e Max Planck sugárzási tétele. Ifjú kollégája, Simonyi Károly kiszámította, hogy olyan kicsi energiáról van szó, amit a radarjuk nem képes mérni. Ennek ellenére Papp György, Bay Zoltán helyettese egyik vasárnap délután óriási jelet mért, amely hétfőre fokozatosan elhalt. Hamarosan kiderült, hogy épp egy napkitörés tanúi voltak. Ez a mérés alapozta meg a napjainkra komoly tudománnyá fejlődött rádiócsillagászatot.

Bay Zoltánt tudományos munkássága elismeréséül elhalmozták elismerésekkel: megválasztották az MTA tagjának, a Tungsram vezérigazgatójának, a Magyar Elektrotechnikai Társaság elnökének, a miniszterelnök tanácsadójának. A kommunizmus előretörésével úgy érezte, elfogy körülötte a levegő, így az Egyesült Államokba távozott, ahol a washingtoni egyetem tanára lett. Ebben az időszakban mélyült el ismét kapcsolata Szent-Györgyi Alberttal, akivel közös biofizikai kutatóprogramokban vett részt. Utolsó jelentős tette, hogy  az amerikai Nemzeti Mérésügyi hivatal atomfizikai osztályának vezetőjeként sikerült bevezetnie a méter új nemzetközi definícióját, amely a fény vákuumban megtett sebességén alapszik. Igaz, hogy tíz évébe került, de sikerült. Ezt úgy értékelte, hogy életében összes találmányának elfogadtatásával együttesen nem volt annyi gond, mint a méterrel.

Hosszú, találmányokban gazdag élete 1992. október 4.-én zárult le, Washingtonban hunyt el. Utolsó kívánságának megfelelően hamvait hazaszállították, 1993 márciusában szülőfaluja temetőjében helyezték örök nyugalomra. Az utókor nem feledkezett meg róla: Szegeden és Budapesten szobrot állítottak a tiszteletére; Jeruzsálemben, az Igazak kertjében olajfa őrzi az emlékét, mivel 1944 nyarán tizenhárom zsidó munkatársának megmentette az életét; a gyulavári Almássy-kastélyban emlékszobát rendeztek be a tiszteletére.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>