A Nílusi-népek ?holdleánya?

Sass Flóra fantasztikus életútja

A kutató születésének százhetvenedik évfordulóján

A tizenkilencedik század tájainkon már aránylag konszolidált viszonyok között zajlott, leszámítva az 1848-49-es forradalmat és a szabadságharcot, amely felborította a korábbi életformát, számtalan családnak szörnyű tragédiát okozva, ennek dacára arra hazánkfiai közül még rémálmaiban sem gondolt senki, hogy a szó szoros értelmében rabszolga lehet belőle. Méghozzá nem a vad Afrikában, csupán párszáz kilométerre Magyarország határaitól. Ez a sors jutott ki a gyereklány Sass Flórának, aki tíz éven át rabszolgaként sínylődött, mígnem a sors kegye folytán és egy férfi szerelmének köszönhetően világjáró angol nemesasszony lett belőle, aki számtalan, emberfeletti akadályt legyőzve elsőként tudósított a Nílus forrásvidékének tartott területek népeinek életéről.

Az 1841. augusztus 6.-án Háromszéken, – egyes források szerint ? Sepsiszentgyörgyön, székely kisbirtokosi családban született Sass Flóra számára épp a magyar szabadságharc kezdete jelentette a nagy családi tragédiát: szüleit és bátyját lázadó román parasztok mészárolták le. A gyereklány életét román szolgálólányuk mentette meg, aki magáénak mondta a hétéves Flórát. Ezt követően egy erdélyi örmény kereskedőcsaládhoz kerültek. A világosi fegyverletétel után befogadóik a megtorlás elől a török fennhatóság alatti, bulgáriai Vidinbe menekültek. E kisvárost abban az időben szabályosan elárasztották a különféle nemzetiségű menekültek, az utcákon káosz uralkodott. Az áttekinthetetlen kavalkádban az angyalarcú szőke kislány elveszett, vélhetőleg hátsó szándékkal elcsalták. Erről tanúskodik, hogy hamarosan eladták rabszolgának. Az Oszmán Birodalomban ugyan hivatalosan tilos volt a rabszolga kereskedelem, de a hivatalnokok szemet hunytak felette, annál is inkább, mivel nekik is busás hasznuk származott belőle.  Flóra, immár szikrázó szépségű hajadonként, tíz évvel később kerül elő az illegális rabszolgapiacon. A városban tartózkodó, a balkáni vasút építését irányító angol mérnök, az idősödő Samuel Baker első pillanatra beleszeret a dús hajú szőke szépségbe, gondolkodás nélkül megvásárolja, hogy feleségül vehesse. Tettével komoly törvénysértést követ el, tekintve, hogy hazájában 1806 óta halállal büntetik a rabszolga kereskedelmet, még a rabszolgák megvásárlásáért is sokéves börtön jár, annak ellenére, hogy ezzel felszabadítják őket. Ő ezzel nem sokat törődik, annál is kevésbé, mivel térben, időben és érzelmekben fényévnyi utat tett meg a Flórával való találkozásig. Korábban ugyanis Ceylonban hatalmas teaültetvénye volt, itt élt boldog házasságban, négy lánya társaságában. Feleségét a sárgaláz vitte el, a családi tragédia miatt ültetvényét eladta, gyermekei nevelését londoni rokonaira bízta, ő maga pedig elvállalta a balkáni vasút építésének vezető munkálatait.

1859 decemberében régi barátjával, Singh herceggel Pestről indult dunai hajókirándulásra és vadászatra, amikor Vidin mellett bárkájuk a jég fogságába került, így kénytelenek voltak a városban menedéket keresni. Természetesen futótűzként terjedt el a két dúsgazdag idegen felbukkanása, akikkel mindenki szeretett volna jó üzletet kötni. A legértékesebb, felkínált ?áru? épp Flóra volt. Baker gondolkodás nélkül kifizeti érte a kért, busás összeget, nem törődve a következményekkel.

Hamarosan kiderült, hogy Baker nyughatatlan természetét a vasútépítés nem elégíti ki, ő sokkal nagyobb babérokra vágyott. Erre az alkalmat a Nílus forrását kereső expedíció kudarca szolgáltatta. Bakert ráadásul fűtötte a vágy, hogy a képmutató angol felsőbb társasági körökkel is befogadtassa ifjú feleségét. 1861 tavaszán indult el a házaspár a Nílus forrásának felkutatására. Az úttalan utakon hihetetlen megpróbáltatásoknak voltak kitéve, ami miatt kísérőik kétszer is fellázadtak. Csak Sass Flóra türelmének és rábeszélő képességének volt köszönhető, hogy férjét nem ölték meg. Baker voltaképpen szerencsés utat választott: úgy gondolta, hogy a korábbi feltételezésekkel szemben nem a Fehér-, hanem a Kék-Nílus a világ legnagyobb folyamának a forrása. 1864. március 14.-én meg is találták azt a hatalmas tavat, amelyből eredt, ezt Viktória királynő elhunyt férje iránti tiszteletből Albert-tónak keresztelték el. A hazatérő házaspárt hatalmas ünneplésben részesítették Londonban, a királynő lovaggá ütötte. Baker nagy fájdalmára felesége nem jelenhetett meg a ceremónián, mivel az uralkodó fülébe jutott, hogy hivatalos házasságkötésük előtt már örök hűséget fogadva egymásnak együtt éltek. A szigorú erkölcseiről hírhedt királynőt az viszont nem zavarta, hogy expedícióinak katonái halomszámra gyilkolták a bennszülötteket, amit hamarosan Sass Flórának is meg kellett érnie. A házaspár számára a gyógyírt a trónörökös, a walesi herceg, Edward barátsága jelentette, aki még levelet is írt az érdekükben felséges anyjának, amelyben Lady Bakert tökéletes úri személyként és csak a férjének élő hűséges feleségként, Samuel Bakert legnagyobb felfedezőként jellemzi. 

A kiállás megtette a hatását, ennek eredményeként Viktória beleegyezett, hogy a Szuezi-csatorna megnyitásán részt vevő angol delegációban helyet kapjon a Baker házaspár. Az már személyes pechjük, hogy egykori expedíciójuk célállomására elcsigázva, betegen és összetörten érkeztek meg, így nem volt erejük alaposabban körülnézni az általuk felfedezett Albert-tó környékén. Egy évtized múltán ugyanis Henry Morton Stanley igazolta, hogy az Albert-tavat egy másik, délebbre fekvő, Tana-tó táplálja, így a Nílus forrásának felfedezőjére még várni kellett, ezzel megfosztották Bakert a legnagyobb dicsőségtől. De még ők sem jutottak e az igazi megoldáshoz: végül 1934-ben a Bruckardt-Waldecker-féle   belga expedíció találta meg.

A szuezi-csatorna megnyitása nemcsak gazdasági szempontból volt fontos, hiszen a brit korona ékköve, India és Anglia között jelentősen lerövidítette a távolságot, hanem új stratégiai helyzetet is teremtett: egyre komolyabban érdeklődött a korona a gyarmatbirodalom kiszélesítése iránt. Ami a felfedezők fantáziáját is megmozgatta, hiszen az Afrika-expedíciók már nemcsak anyagi haszonnal és világi dicsőséggel kecsegtettek, de  legfelsőbb államérdeknek is számítottak: minden tudományos értékük ellenére elsősorban az angol korona hódító érdekeit szolgálták. Ezt hamarosan Sass Flórának is meg kellett értenie, nem sokkal a Szuezi-csatornát megnyitó álarcosbál után. A nevezetes ünnepélyen a walesi herceg felkérte Samuel Bakert, hogy vállalja el egy olyan expedíció vezetését, amely a Nílus forrásvidékétől délre eső vidékeket tárja fel. Még emberbaráti töltetet is adtak a vállalkozásnak: a Nílus-menti rabszolga kereskedelem felszámolását adták meg hivatalos indoknak. A hétköznapi valóság persze egyetlen ponton sem érintkezett a magasztos célokkal. Már a kezdeteknél sejteni lehetett, hogy nem tudományos expedícióról van szó: Samuel Baker az Ottomán Birodalom angol vezérőrnagyaként az egyiptomi alkirály és a brit trónörökös megbízásából egy maroknyi tudós kíséretében, kétezer, állig felfegyverzett katonával, a legmodernebb gőzhajókkal indult útnak. A vállalkozás részleteit Sass Flóra egyedülállóan érdekes naplójában és a Baker-lányoknak írt leveleiben örökítette meg. Sem előtte, sem azóta nem készült hozzá hasonló részletes, lényegre törő beszámoló a gyarmatosítás mindennapjairól, a meghódított népek hétköznapi életéről.

Mint a történelem folyamán oly sokszor, ezúttal is bebizonyosodott, hogy a műszaki felszereltség korántsem elég a sikerhez: a nyári, kiapadt Nílus hínárjaiban, papiruszdombjaiban a hajók megfeneklettek, nem egy esetben használhatatlanokká váltak, a trópusi betegségekben tucatszám haltak meg a katonák. Malária és vérhas járvány tört ki az emberek között, állataik marhavészben pusztultak el. Az emberek végső kétségbeesésükben már a verebeket fogdosták. Baker, igazi angol katonára jellemző módon ekkor a part menti törzsek marháit elkobozta, amivel szükségszerűen kiváltotta féktelen haragjukat. A nílusi bennszülöttek ettől kezdve egy pillanatig sem hagytak békét az expedíciónak. Folyamatos harcok és emberveszteségek közepette jutottak el a végcélnak tekintett tartományba, ahol persze belekeveredtek a törzsi háborúba. Hogy milyen zaklatott viszonyok közé kerültek, arról Sass Flóra egyik levele tanúskodik, amelyet férje születésnapjáról írt mostohalányainak: ?Ahogy ott forgott a katonái között, az egyik ricinusfáról lövést adtak le a papára. A golyó megölte a mellette álló tizedest. Azonnal megfúvatták a kürtöket. E pillanatban minden irányból ezernyien támadtak ránk. Mivel sok bennszülöttnek volt lőfegyvere, golyók is röpködtek. Egyik katonánk halálos sebbel zuhant ki az erődből. A papa legjobb katonáival keményen harcolt. Megtisztította a környéket, majd a várost. Másfél óra elteltével a közelben egyetlen bennszülött sem volt, és a több ezer fűkunyhóból épült királyi székváros lángokban állt. Az ütközetet megnyertük, de négy embert vesztettünk. Katonáink viszont nagyon sok bennszülöttet öltek meg. Így végződött június 8.-a, a drága papa születésnapja?.

Az ország meghódítását követően a hazamenetel talán még borzalmasabb volt az előzőeknél: a magas fűben a láthatatlan ellenség minden mozdulatukat figyelte, ahol tudott, lecsapott rájuk. Sass Flóra naplója erről is  híven beszámol: ?A lőszerládákat a menet közepén helyeztük el. A hátvédet Mohammed efendi, kapitány vezette. Lehetelten leírni a menetelés borzalmait, a láthatatlan ellenség okozta félelmet. Talán az egész ország ott lapult a fűrengetegben. Mi nem láttunk közülük senkit, csak a lándzsáikat, amelyek előttünk csapódtak a földbe és gyakran az eleven testekbe?.

A bennszülött népek a hódító sereg egyetlen tagját, Sass Flórát szerették meg és becsülték jóságáért, segítőkészségéért, különös szépségéért. Még évtizedek múltán is beszéltek róla, elkeresztelték a Nílus Holdleányának, egy másik törzsben Hajnalcsillagként maradt fenn az emléke.

A borzalmas expedícióról 1874-ben hazatért házaspár ezt követően csendes elvonultságban élt vidéki, devonshire-i birtokán. Sir Samuel Baker 1893 decemberében, hetvenegy éves halt meg. Felesége hetvenkét évesen, 1916-ban követte őt a másvilágra. Sokáig nagyon keveset tudtak az életéről, mivel végrendeletében minden írásos dokumentumának megsemmisítését írta elő. A Baker-lányoknak írt levelei viszont sejttetni engedték kalandos életét. Aztán, évtizedekkel a halála után előkerült páratlanul izgalmas naplója is, amelynek fő jellegzetessége, hogy nem a nyilvánosságnak írta, vagyis nyíltan leleplezi benne a gyarmatosítás hétköznapjait, mindazokat a borzalmakat, amelyek az európai történelemkönyvek lapjain civilizációterjesztő misszióként jelennek meg.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>