Az első közvetlen találkozás a két civilizáció között az ötödik században jött létre, amikor a Nyugat-római Birodalom bukása után a görög tudósok Bizáncba, majd egyre keletebbre menekültek, kapcsolatba kerülve arab kollégáikkal. Ehhez tudni érdemes, hogy a világbirodalommá növő Rómában is nagyrészt görögök művelték a tudományt, akik anyanyelvükön tették közzé munkájuk eredményét. Olyannyira nagy pusztítást végeztek a germán törzsek Róma meghódítása után, hogy a reneszánsz koráig, nagyjából ezer évre megbénították az európai tudományt. Ezzel szemben az arabok tárt karokkal fogadták a menekülő görög tudósokat. Volt ugyan egy szörnyű intermezzo, de ezért a katonák és politikusok a felelősek, mint a világ ezernyi bajáért a múltban, jelenben és a jövőben egyaránt.

Omar kalifa, a mohamedán állam megalapítója 641-ben Alexandria elfoglalásakor tűzre vettette azt a csodálatos könyvtárat, ahol nyolcszáz évvel korábban az ókori tudomány legnagyobb alakja, a szirakuzai Arkhimédész tanult, így indokolva parancsát: “Vagy olyasmiket tartalmaznak ezek a könyvek, amik benne vannak a Koránban, akkor feleslegesek? vagy ellenkeznek azzal, amit a Korán mond, akkor károsak. Mindenképpen tűzrevalók.“ Bár fenntartásokkal viseltettek az arabok a keresztény kultúrával szemben, a tudomány eredményeit elismerték, sőt sokat is tanultak belőle. A görög kultúrkincs megmentését elsősorban a szíreknek köszönhetjük. Az ország nesztoriánus keresztény tudósai fordították le szír nyelvre a görög tudományos munkákat. Mivel egyúttal hittérítők is voltak, nemcsak a környező országokba jutottak el, de megfordultak Indiában, sőt Kínában is. Persze magukkal vitték a görög tudomány eredményeit is.  A rokon arabok tőlük tudták meg, micsoda kincs birtokába jutottak. Ennek hatására a bagdadi uralkodók külön fordítóirodákat létesítettek a görög tudományos művek hozzáférhetővé tételére. Mai szemmel meglepőnek tűnhet, de épp ennek hatására meginduló szellemi pezsgés vezetett el az egyetemek megszületéséhez.

Szívesen mondanánk azt, hogy Európáé az elsőség a felsőfokú oktatás megszervezése terén. Ilyenkor felvetődik Pithagorász, Platón és Arisztotelész neve is, akik valamennyien saját iskolát tartottak fenn. Igaz. De az ő iskoláikat a napjainkban a művészvilágban ismert mesterkurzusokhoz lehet hasonlítani, ahol az alapító által művelt résztudománnyal foglalkoztak. A szervezett, generációról generációra öröklődő intézményt elsőként az arabok vezették be. A mecsetek mellett alakultak ki azok a tanintézmények, amelyek a kor legfontosabb kérdéseit felsőfokon tárgyalták. A helyszín eleve adta, hogy az elsőszámú tudomány a teológia volt. Ahhoz viszont, hogy előre meg lehessen határozni a mozgó vallási ünnepeket, ebből következően naptárat tudjanak szerkeszteni, megfelelő jártasságra kellett szert tenni a csillagászat, tágabb értelemben a természettudomány területén. A lélek mellett természetesen a testet is karban kell tartani, ezért orvosokat is képeztek. Ahhoz, hogy megfelelően érvényre tudja az ember juttatni a gondolatait, grammatikát és retorikát is tanítottak, ezt a bölcselettudomány fogalommal jelölték. A mintegy ezerkétszáz évvel ezelőtt kialakult szervezeti felosztás a mai napig érvényes. A teljes szervezettségű, hagyományos egyetem mind a négy kart – hittudományi, természettudományi, bölcselettudományi és orvosi –  tartalmazza, a részleges szervezettségű ebből legalább kettőt. A többi csak egyetemnek mondja magát.

Hogy mekkora volt a civilizációs különbség a két világ között, az is mutatja, hogy a kilencedik század elején Nagy Károly és az Ezeregyéjszaka meséinek főszereplője, Harun al Rasid diplomáciai kapcsolatainak felvételekor a Német-Római császár fő gondja a papok írástudatlanságának megszüntetése volt, ugyanekkor a keleti egyetemeken a hallgatók Arisztotelész, Euklidész és Ptolemaiosz munkáiról folytattak vitákat.

A görög-arab kultúrkincs részben Szicílián át jutott el Európába, oly módon, hogy a normannok 1085-ben visszafoglalták a szigetet, virágzó kultúrát találva, részben pedig a spanyolországi, a toledói, segoviai és salamancai arab egyetemek révén.  

A matematika terén mindenképp érdemes kiemelni  a kilencedik században élt Mohammed  ibn Musa al-Khwarizmi nevét, már csak amiatt is, hogy az ő nevének elferdítéséből származik az algoritmus szó. Ennél azonban sokkal többet tett: Hiszab al-dzsebr w´al mukabalah című összefoglaló munkájában megalapította az algebra tudományát.   Könyve latinul Ludus algebrae almuc-grabalaeque címen jelent meg. Tudománytörténeti érdekesség, hogy az al-dzsebr (helyreállítás) eredetileg a csontok összerakását jelentette, így hívták a csontkovácsokat is. Hogy mennyire beépült ez az európai kultúrába, arra jellemző példa, hogy Cervantes Don Quijote regényének “Tükrös lovagja” is az algebristához megy kificamodott tagjaival. Ugyancsak al-Khwarizmi ismertette meg a művelt világgal az “indusok számjegyeit” is, vagyis a tízes számrendszert  és a nulla fogalmát. Az ő nyomán került az európai nyelvekbe a ziffer, chifre szó is, amely a sifr – üres – arab szóból ered, a nulla megjelölésére szolgált. Annak ellenére, hogy munkája latin fordítása Algoritmi de numerus indorum címet viseli, hamarosan – nem kis részben e zseni szellemi kisugárzásának hatására – csak arab számokként kezdték jelölni.

A nyugati világra a középkorban a legnagyobb hatást a tizenegyedik században élt Abu al Huszein Ibn Abdallah Ibn Szina, latinosan Avicenna gyakorolta. Már gyermekként teológiát, jogot és fizikát tanult, tizenhat évesen pedig orvos lett. A bokharai uralkodó, Nouh ben Mansur fejedelmet súlyos betegségéből kigyógyítva igazi sztár lett belőle. Híresek voltak filozófiai előadásai, és az iszlám világban nem épp jó szemmel nézett mulatozásai, dorbézolásai, ahol tanítványaival együtt csoportosan még a szerelem oltárán is áldoztak, mai szóhasználattal élve csoportos szexpartikon vett részt. Viszont több mint száz könyvet megírt. Az Al-Sefa- Gyógyulás – című munkája miatt a modern orvostudomány megalapítójának tartják. Ebben leírja a beteg előző saját és családban előforduló betegségekre való odafigyelés fontosságát. Napjainkban is fontos diagnózisfelállító módszer, az előbbit egyéni, az utóbbit családi anamnézis szóval jelölik.

Ahmad al-Biruni

Abu Arrayhan Mohammed ibn Ahmad al-Biruni nevét biztos, hogy alig ismeri valaki. Viszont aki eljut a középiskoláig, meg kell tanulnia, hogy a szögfüggvényeket egységnyi sugarú kör segítségével lehet ábrázolni. Nos, ezt tette ő le a matematika asztalára. 

Szent István kortársa volt az egyiptomi arab Abu Ali al-Hasszán ibn al-Hasszán ibn al-Haitham. Optika című munkája latinul is megjelent, nevét Alhazemre ferdítették. A tudományág megalapítása és elnevezése egyaránt az ő érdeme.

A matematika, fizika és a bölcselettudományok terén több száz olyan arab illetve iszlám tudós működött, akik neve a mai európai ember számára ugyan ismeretlenül hangzik, de nélkülük aligha lenne az Óvilágban komoly tudomány. Elég csak arra utalni, hogy az ipari forradalmat megelőző reneszánsz azzal kezdődött, hogy a görög tudósok munkáit latinra fordították. Nem egy esetben, mivel az eredeti elveszett, arabból vagy kopt szír nyelvből  kellett ezt megtenni. Az oroszlánrészt ebben két középkori tudós Bath-i Adelard és  Gherardo de Cremona vállalta magára, akik a fenti arab tudósok munkáit is közkinccsé tették.

al-Haitman - Alhazem

Bár Konstantinápoly eleste évszázadokra szomszédos, ellenséges szuperhatalmakká tették a Német-Római Császárságot és az Oszmán Birodalmat, a tudományos együttműködés nem szűnt meg. Napjainkban is akkor teszünk jót, ha azt keressük, ami összeköt bennünket. Mert akkor az is kiderül, hogy sokkal több a kapocs, mint a szétválasztó elem.

Az emberiség évezredeken keresztül csak keze munkájával: rajzok, festmények segítségével volt képes megállítani az idő múlását. Csupán modern korunk küszöbén, a fényképezőgép feltalálásával vált lehetővé a mindennapok eseményeinek gyors megörökítése a jövő számára és az így készült pillanatkép sokszorosítása. Nem véletlenül tartott évszázadokig az új eljárás feltalálása: a fotográfia fortélyait nem lehetett a természettől ellesni, minden részletében az alkotók fejében kellett megszületnie. Ehhez a világ legkülönbözőbb tájain dolgozó soktucat tudós évszázadokat átívelő munkájára volt szükség; külön öröm számunkra, hogy a modern fényképezőgép kialakításában a legnagyobb szerepet egy hazánkfia, Petzval József játszotta, akinek műszaki zsenije lehetővé tette, hogy a hatalmas, nehézkes és költséges berendezés egyszerű, kisméretű használati eszközzé váljon. Az újságok, folyóiratok temérdek felvételének láttán, családi fényképalbumunk nézegetése közben, moziban, de még mindennapi tévézéskor is érdemes egy pillanatra arra gondolnunk, hogy az általa feltalált nagy fényerejű objektív híján aligha élvezhetnénk modern korunk eme vívmányait.

A fényképezés technikájának kialakulása időben egybeesik Petzval József ifjúságával, így természetesnek vehető, hogy felkelti érdeklődését az új csoda megjelenése.

A franciaországi kísérletekről, Niepce és Daguerre munkásságáról Petzval József bécsi egyetemi tanár korában értesült, aki harminckét éves kora dacára már komoly tudományos múlttal rendelkezett. Mérnökember lévén többirányú tevékenységet folytatott, közöttük az optikával is szoros kapcsolatban állott. Ekkor talán még ő sem sejtette, hogy az i-re a pontot neki sikerül feltennie.

 Petzval nagy utat tett meg a Tátra alján fekvő Szepesbéláról a bécsi egyetemi katedráig. Hatgyermekes családban született 1807. január 6-án. Az elemi iskolát a közeli Késmárkon végezte, majd a lőcsei gimnázium diákja lett. Az érettségi vizsgát követően 1826-ban kerül a pesti Királyi Egyetem kebelében működő Mérnökképző Intézetbe, az Institutum Geometricumba. Matematika tanára, Wolfstein professzor felfigyel a tehetséges fiatalemberre, megismerteti őt a kor legnagyobb francia matematikusainak, Joseph Louis Lagrange és Pierre Simon Laplace elméleteivel. Két év múltán, a mérnöki oklevél megszerzését követően matematikai tudását fejlesztendő beiratkozik a Tudományegyetem bölcsészeti karára, ahol megszerzi a doktori címet.

Mérnöki tanulmányainak befejeztével – miközben az Egyetem hallgatója – Wolfstein professzor ajánlatára a város főmérnöke, Dégen Jakab a pesti építészeti hivatalban alkalmazza őt. Feladata a későbbi Lipótváros rendezési terveinek elkészítése és szintezési munkálatainak elvégzése.

 A fiatal, ambíciózus mérnök hamarosan tengelyt akaszt a városatyákkal: bebizonyítja, hogy a Duna áradásaitól képtelenség töltésekkel megvédeni a várost, ehelyett az alacsonyabban fekvő negyedeket kell magasabbra emelni. Mondani sem kell, hogy terveit elvetették. Csakhogy az 1830-as és 1832-es árvíz igazolja Petzval számításait, akit a főmérnök az ármentesítési munkálatok vezetésével bíz meg. Éjt nappallá téve sikerül elkerülni a víz betörését, amiért néhány vaskalapos ellenfelétől meg is kapja ?jutalmát?: az előírások megsértése és a mentesítésre előirányzott költségkeret túllépése miatt fegyelmi vizsgálatot indítanak ellene. Ez már a pozsonyi kancelláriának is sok: nem engedi elbocsájtani, így egyszerű dorgálással megússza a dolgot. Az igaztalanul meghurcolt fiatal mérnök ekkor kilép a város szolgálatából.

 Amikor 1838-ban a folyó jeges árja elönti a várost – ahol Wesselényi Miklós az ?árvízi hajós? is múlhatatlan érdemeket szerzett a bajbajutottak mentésében – Petzval, immár bécsi tanárként sem rest egy szókimondó levél megírására, rámutatva, ha terveit valóra váltják, a tragédiát elkerülhették volna.

 Volt egy igazán nagyszabású városrendezési terve is: az árvízveszélyt oly módon is kiküszöbölhetőnek tartotta, ha a Duna vizének egy részét a Rákos patak medrét részben felhasználva, kimélyítve és eltérítve csatornában elvezetve megkerülte volna a felesleges vízmennyiség a várost. Az általa hajózhatónak megtervezett csatorna partján gyárnegyedet képzelt el, amelyen az áruszállítás is vízi úton könnyen megoldható. Kár, hogy nem valósult meg ez a nagyszabású terv, amely még a környező vidék öntözésével is számol.

 1832-ben leteszi doktori szigorlatát, elhatározza, hogy az oktatásnak szenteli életét: mind a mérnökképző Intézetben, mind az egyetemen adjunktusi állást vállal. A korabeli viszonyok között az adjunktus csak ösztöndíjat kapott, így neki is szüksége volt jövője biztosítására. Szerencsére a következő évben az egyetem pályázatot hirdet matematika professzori állás betöltésére, amit Petzval nyert meg. Ennek ellenére csak kétévi huzavona után kapja meg kinevezését, addig docensként dolgozott.

 Professzori kinevezését követően a bécsi egyetem is meghívja, vegyen részt az általa kiírt pályázaton, amelyet szintén megnyert. A Tanügyi Bizottság intrikái miatt viszont csaknem három évnek kellett eltelnie, mire Petzval elfoglalhatta a bécsi Műegyetem professzori állását.  A hosszú huzavona miatt nem is számolt azzal a lehetőséggel, hogy valaha is a császárvárosban taníthat, emiatt utódról sem gondoskodott. A pesti egyetem tanári kara ekkor ?családi? javaslatot tett: két évvel fiatalabb öccsét, Petzval Ottót javasolta az állás betöltésére, aki élete végéig a tanszék alkalmazásában maradt. Így lett egyidejűleg – páratlan módon a tudománytörténetben – a két testvér a matematika professzora két különböző egyetemen.

 A harmincéves fiatal tanárt meglehetős idegenkedéssel fogadták kollégái. Hozzájárult ehhez Petzval nyílt, olykor nyers szókimondása, a szolgalelkűség nem titkolt elítélése, de  a császárvárosiak szemében egyenesen megbocsájthatatlan különcsége is: fekete köpönyegben, hatalmas cilinderrel a fején fekete lovon járt, emiatt ?Zauberlehringnek? gúnyolták, aki elől az  anyák még gyermekeiket is elrejtik; kahlenbergi otthonából  fúrás-faragás zaja hallatszott éjszakánként, s ami végképp  méltatlan egy professzorhoz: szenvedélyes és híres vívó volt,  és ez még mind nem volt elég, testedzés gyanánt ingujjra vetkőzve ölszámra vágta a fát! Persze ő sem maradt adósuk: a tudomány potyautasainak nevezte bécsi kollégáit.

Petzval éjszakai fúrás faragásainak fő célja lencsecsiszoló berendezések, preparátumok készítése volt.  Ugyanis az 1837-es párizsi bemutató óta egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a találmány sorsát. A bécsi egyetem 1839-ben Ettinghausen professzort – aki ezidőtájt a fényképészeti kérdések legelismertebb szakértőjének számított a császárvárosba, Párizsba küldte, hogy készítsen beszámolót Daguerre oly nagy port felvert találmányáról. Tanulmányútjáról visszatérve beszámolójában megemlíti a látott kamera hiányosságait és felveti, szerinte a tökéletesítést csak egyetlen bécsi professzor, Petzval József tudná elvégezni. Jó oka volt rá: tudta, Petzval pesti mérnök korában gazdag tapasztalatokat szerzett a távcsövekkel és teodolitokkal kapcsolatban, műszaki érzéke és a matematikában való jártassága pedig egyenesen feltételezi, hogy képes a feladattal megbirkózni. A kiszemelt kutató azonnal neki is lát a munkához.  Hamarosan tapasztalnia kell, mekkora fába vágta a fejszéjét: a megszerkesztendő nagy fényerejű objektívnek több, egymást kizáró feltételnek kell megfelelnie. A fényerő fokozása a nyílás növelésével vagy a fókusztávolság kisebbítésével érhető el.  Csakhogy megnagyobbított rekesznél fellépnek a lencserajzolási hibák, megrövidített gyújtótávolság a képméret csökkentését vonja magával. Rájött, csak úgy érhet célt, ha több lencsét alkalmaz. Viszont a gyakorlati kísérletek azonnal kimutatták, hogy a nagyon szorosan összetapadó lencséknél akkor nyerhető tiszta kép, amikor azok végtelen gyújtótávolsággal rendelkeznek, tehát lapos üvegként hatnak. Akkor meg nincs értelme lencsévé csiszolni őket, akár vastag ablaküveget is használhatnának. Tehát kombinálni kell a nagyon szorosan elhelyezett lencséket egy távolabbra elhelyezett lencserendszerrel. A szétválasztás azonban megkövetelte az egyes lencserendszerek akromatizálását, nehogy az eltérő színtörés a kép életlenségéhez vezessen.

Petzval hét lencsefelületet választott, ezekkel kezdte kísérleteit, amelyekről alig tudunk valamit, mivel csak az eredményeket hozta nyilvánosságra. Az eltérő feltételek arra késztették, hogy közeli fényképezéshez portré-, a távoli tájképekhez külön tájképobjektívet szerkesszen.  Elméleti számításainak eredményeképpen három akromatikus lencserendszert tervezett, amelyikből egy közös volt mindkét objektív számára. Közben meg kellett küzdenie a határfelületeken fellépő fényszóródással is. Ezt az egyes tagok összeragasztásával csökkentette. Munkájával szinte hihetetlenül rövid idő, egy év alatt elkészült: 1840 májusában át is adta a terveket.

A kivitelezést meggyorsítandó a híres bécsi optikust, Voigtländert bízta meg az új objektívek elkészítésével. Átadta neki az összes számítást, rajzait és a már elkészített lencséket is. Csak szerződést nem kötött vele, eszébe sem jutva, hogy ez később viszályhoz, mi több, szakításhoz vezethet közöttük. Sajnos, mint oly sok esetben, a pénz ezúttal is éket vert a tervező és a kivitelező közé, ami a későbbiek folyamán Petzval teljes elfordulásához vezetett a fényképezési technikától.

 A Voigtländer cég 1840 májusában szállította le a Petzval által megtervezett első objektíveket, amelyek fényereje minden várakozást felülmúlt: tizenhatszor nagyobb volt, mint a francia objektíveké! Ebben nem kis szerepe volt Petzval ma már egyszerűnek tűnő ötletének: a gyújtótávolság egyharmadának megfelelő volt a lencserendszer átmérője, ami a korabeli viszonyokhoz képest forradalmi előrehaladást jelent és meghatározta a fejlődés irányát: bevezette a kis gyújtótávolságú, széles, nagy fényerejű objektíveket. Nem csoda, hogy hamarosan maga Daguerre is ezeket kezdte használni, hiszen az új eszköz forradalmasította a fényképezés technikáját.

A Petzval-objektív megjelenése előtt ugyanis egyedül tájképeket tudtak megfelelő minőségben készíteni. A portréfényképezéshez is kidolgoztak egy eljárást, de ez nem váltott ki osztatlan elismerést. Ugyanis a korabeli kevéssé fényérzékeny alapanyagok és a kis fényerejű, két lencsés Chevallier objektívval az expozíciós idő erős napfénynél is nagyjából 20 percig tartott. Persze egyetlen személy sem képes ennyi ideig mozdulatlanul maradni. A kívánt képélességet azzal érték el, hogy a lefényképezendő személyt fekvő helyzetben egy merevítő szerkezethez szíjazták, a kamerát fölébe helyezve csaknem egy álló órán keresztül ?fényképezték?. A modell behunyt szemmel szenvedte végig a tortúrát. Petzval találmánya egy csapásra kellemes időtöltéssé tette a fotózást: egy-két másodpercig bárki kibírta mozdulatlanul. A tökéletesített változat ezt az időt is a felére csökkentette.

 A végeredmény még a nagyszerű kereskedelmi érzékkel megáldott Voigtländert is meglepte. Azonnal munkához látott: a karácsonyi piac szenzációjává tette a Petzval-lencsés fényképezőgépet. Meg is gazdagodott belőle: néhány év alatt nyolcezer darabot adott el a masinából. A haszonból a feltalálót – amennyire tudta – kirekesztette: J. M. Eder A fényképezés tudománya című munkájában úgy tudja, hogy a  feltalálónak 2000 aranyforintot fizetett akkor, amikor ő mesés  vagyonokat vágott zsebre. Maga is sajnálkozik Voigtländer kapzsiságán, rámutatva, hogy ez mekkora tudományos veszteséget jelent: ?…a meghasonlást nem sajnálhatjuk eléggé, ha  meggondoljuk, hogy e két férfiú együttműködése milyen  eredményekkel járhatott volna?.

Közben Lajos főherceg a sikeren felbuzdulva megbízta Petzvalt a többi lencserendszer megjavításával. A számítások elvégzéséhez matematikában jártas tüzértiszteket bocsájtott a tudós rendelkezésére. Ennek keretén belül három optikai eszköz, a távcső, a górcső (mikroszkóp) és a laterna magica, a vetítőgép ősének a tökéletesítése került napirendre. A gyakorlati ügyekben való jártasságának és korábbi mérnöki tevékenységének köszönhetően a Galilei-féle csillagászati távcsövet a töredékére zsugorítja: megszerkeszti belőle a szabadtéri használatra alkalmas kisméretű messzelátót, majd a színházi látcsövet.  Számításokkal igazolja, hogy az objektívnak és az okulárnak is három-három lencséből kell állnia. Az általa szerkesztett távcsövek tökéletesebb távlati becslést tettek lehetővé, növelték fényerőt, szélesebb látóteret biztosítottak, a torzulások pedig minimálisra csökkentek.  Prizmák beépítésével a látcső mérete a töredékére zsugorodott ezzel megszületetett a kor szenzációja, a gukker.  Az osztatlan sikerre a legjobb példa, hogy hamarosan az angol haditengerészetnél rendszeresítették. Emellett eredeti objektívjét hatlencsésre átalakítva a fényerőt a duplájára sikerült növelnie.

Az objektív szerkesztéséről 1843-ban, 1857-ben és 1858-ban tartott előadásokat az egyetemen. Ugyan utolsó előadása alkalmával ígéretet tett arra, hogy nyilvánosságra hozza kutatásainak teljes leírását, a közlés azonban elmaradt: a Voigtländerrel folytatott vita folyományaként Petzval a visszavonultságot választotta. Voigtländernek viszont Bécsben nem volt maradása: vállalatával együtt Braunschweigbe költözik.

A bécsi katonai földrajzi intézet megrendelésére hozzáfog tájkép objektívjének tökéletesítéséhez. Ennek befejeztével 1847-ben megszerkeszti a vetítőgép-objektívet. Ez utóbbi olyan tökéletesre sikerül, hogy fél évszázad múltán Louis Lumiére filmfelvevő és vetítő gépének megszerkesztésekor a Petzval számításokra támaszkodva kezd munkához. De a későbbiekben is az általa lerakott elméleti alapokra támaszkodnak a konstruktőrök: érdemes megemlíteni, hogy az angol szabadalmi hivatal által jóváhagyott, 1929-ben Warmisham és Kapella által szerkesztett modern filmvetítő objektívet is Petzval-Cine-Lences néven jegyzik.

Ahogy a fényképezőgép-objektív fényerő növelése sem tette lehetővé az expozíciós idő korlátlan csökkentését, szükség volt érzékenyebb nyersanyagok kifejlesztésére, ugyanúgy a vetítőgép-objektív sem volt képes csodákra. Ez esetben a fényforrással volt a baj. Rövid kutatás után Petzval bebizonyítja, hogy a kisugárzott fény két-három százaléka hasznosul, a többi elvész. Matematikai számításainak eredménye az a szférikus-elliptikus homorú tükör és bikonvex lencse együttese, amely a fény mintegy kilencvennyolc százalékát a kívánt irányba sugározza. Találmánya abból az ötletből táplálkozik, hogy a fényt a lencsén keresztül már megfelelően összpontosítva kell a tükörre juttatni, amely a lehető leggazdaságosabban sugározza azt vissza. Ezzel a megoldással csaknem az ötvenszeresére sikerült növelni a reflektorok fényerejét. A stúdiótechnikában jártasak pontosan tudják, hogy a Petzval-lámpában a színházi, film- és televíziós lámpák ősét tisztelhetjük.

 Természetesen a katonák azonnal saját céljaikra kívánták Petzval legújabb találmányát felhasználni. Gázvilágítású reflektora mai szemmel nézve is hatalmas fényerőt szolgáltatott: két kilométeres távolságban levő tárgyakat tudott megvilágítani, a dunai hadihajókra szerelt változatok egyidejűleg kétszáz méternyi partszakaszt ?fogtak be?.

 1854-ben a hadügyminisztérium megbízza egy három kilométer hatótávolságú villamos reflektor megtervezésével. Ezt ugyan Petzval elvégzi, viszont nem talál olyan gyártót, aki meg tud felelni a kivitelezés magas műszaki követelményeinek. Ugyanígy nem képesek megfelelő minőségben legyártani 1869-es tervezésű, négy kilométeres hatósugarú reflektorát.

A továbbiakban az objektíveket érintő munkásságát osztrák, majd német szakemberek folytatták. A Petzval objektív továbbfejlesztésének központja Jénába tevődött át, ahol a század hetvenes-nyolcvanas éveiben megszülettek azok a modern objektívek, amelyek világelsőséget biztosítottak a Zeiss gyárnak.

 Bár meglehetősen zárkózott és különc ember hírében állt, széleskörű szakmai-baráti kapcsolatokkal rendelkezett.  1847-től tagja volt a Magyar Természettudományi Társulatnak, Bécsben pedig a Természettudományokat Kedvelők Társulatának. Ez utóbbiból alakult meg 1848-ban a bécsi Tudományos Akadémia. Az alakuló ülésen Petzvalnak külföldi – magyar – származása miatt csak levelező tagságot ajánlottak fel, amit ő felháborodva utasított vissza. A következő évben már rendes tag lesz.  A Magyar Tudományos Akadémia 1873-ban tudományos tevékenysége elismeréséül külföldi tagjának választja. Petzval magyar nyelvű levelekben mond köszönetet az elismerésért, az Akadémiának ajándékozva fiatalkori, Zsadányban írt naplóját.

 Bécs arculatán is rajta hagyta kézjegyét: amikor a hatvanas évek folyamán szabályozzák a Wien folyót, előveszi a Rákos patak-Duna csatorna Pesten elvetett terveit, ez alapján tesz javaslatokat, amiket ezúttal meg is valósítanak.

A róla kialakított képhez magánéletében is hű maradt: hatvankét éves korában lép házasságra, gyönyörű házvezetőnőjét veszi feleségül. Feleségének korai, négyévi házasság után bekövetkezett halálát követően teljesen visszavonul.  Nyolcvannégy éves korában, százhúsz évvel ezelőtt, 1891. szeptember 17-én távozott az élők sorából.

A bécsi Fényképész Társaság mozgalmat indított emlékének fenntartásáért. Ennek köszönhetően halálának tizedik évfordulóján a Tudományegyetem aulájában leleplezik a mellszobrát, három évvel később utcát neveznek el róla, a császárváros pedig díszsírhelyet adományoz neki a történelmi személyiségek parcellájában. A síremlék felavatásán a főpolgármester olyan tudósnak jellemzi őt, aki bár Bécsben élte le élete legnagyobb részét, mégsem vált bécsivé, nem lett hűtlen hazájához, nem tagadta meg mérnöki hivatását és magyar voltát.

Néhány évtized múltán végül hazája fővárosában is kiérdemelt egy utcát. Abban a városban, ahol fiatal mérnökként, majd egyetemi oktatóként dolgozott, ahol egy olyan nagyszabású folyamszabályozási tervet készített, amely megvalósulása esetén emelte volna Európa egyik legszebb városának fényét.

Aligha túlzás azt állítani, hogy a képrögzítés kezdetei az őskorba nyúlnak vissza: valahol az altamirai barlangrajzok keletkezésének idején, vagy még korábban, több tízezer évvel ezelőtt született meg korai eleinkben az őket körülvevő világ ábrázolásának az igénye. Minden bizonnyal ez kezdetekben a többi művészeti ághoz – a tánchoz és a zenéhez – hasonlóan kultikus célokat szolgált, viszont egyértelmű már e korai művészek esetében is a valósághűségre való törekvés igénye. Az ókorban, elsősorban az egyiptomi majd a görög művészet kialakulásával sikerült is ezt művészi tökélyre fejleszteni. Ekkor és az ezt követő csaknem háromezer évben viszont az ábrázolást a kép alkotójának tehetsége, mesterségbeli tudása és világlátása jellemezte, vagyis a látott, háromdimenziós valóság csak bonyolult szubjektív áttételek révén vált kétdimenziós képpé. Ugyanis nagyjából ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy először fém-, majd üveglemezen, később átlátszó rugalmas hártyán legyen megörökíthető az embert körülvevő valóság.  Azt talán felesleges hangsúlyozni, hogy e hosszú úton több mérföldkő is kijelölhető.

Csak modern korunk küszöbén, a fényképezőgép feltalálásával vált lehetővé a mindennapok eseményeinek gyors megörökítése a jövő számára és az így készült pillanatkép sokszorosítása. Nem véletlenül tartott évszázadokig az új eljárás feltalálása: a fotográfia fortélyait nem lehetett a természettől ellesni, minden részletében az alkotók fejében kellett megszületnie. A soktucat tudós több évszázados munkáját Daguerre teljesítette be, aki megalkotta az első használható fényképezési eljárást. Olyannyíra, hogy találmányának köszönhető, hogy ma hiteles képünk van nemzenünk lánglelkű költőjéről, Petőfi Sándorról. A róla készült felvétel ugyanis daguerrotípia.

A fényképezés első nagy feltalálója Joseph Niepcéhore Niepce volt, aki a tizenkilencedik század húszas éveiben aszfalttal bevont papírlapra készített néhány felvételt. Eljárása azon a felismerésen alapult, hogy az aszfalt napfény hatására kifehéredik és egyúttal meg is keményedik, olajban oldhatatlanná válik. Emiatt lenolajban feloldott aszfaltréteget kent a ?fényképlemezre?, amelyet a gépbe helyezett. Nyolc órás expozíciós idővel elérte, hogy a megvilágított részeken az aszfaltréteg kicsapódott, a többit meg ugyancsak lenolajjal kioldotta. Bár ezzel eljutott a mai értelemben vett fénykép megalkotásának küszöbére, azzal maga is tisztában volt, hogy az eljárás aligha alkalmazható a mindennapi gyakorlatban. Emiatt lázasan kezdett olyan anyagok után kutatni, amelyek a fényre sokkal érzékenyebbek. Sok száz kísérlet sem volt elég ahhoz, hogy ezt megtalálja. Közben 1826-ban jelentkezett nála egy fiatalember, Louis Daguerre, hogy együttműködést kínáljon fel neki. A hatvanegy éves tudós gyanakvással fogadta, majd a beszélgetés végén egyszerűen kihajította. Nem csoda: minden oka megvolt a gyanakvásra, hogy csepűrágóval áll szemben. A harminckilenc éves vendégnek ugyanis alig volt tapasztalata a képrögzítés területén.  

Az 1787. november 18.-án Cormeillesben született Daguerre eredeti hivatását tekintve ugyanis adótiszt volt. Bohém hajlamai azonban eltérítették őt polgári foglalkozásától, így színházi díszletfestésre adta a fejét. Mivel rendkívüli módon érdekelte őt a monumentális festmények és a fény együtthatásának kérdése, kidolgozott egy olyan eljárást, ahol a kép érzékelésében a fénynek meghatározó szerep jut, ezt diorámának nevezte el. A dioráma jól áttetsző selyemszövetre festett olyan kettős kép, amelynek elülső oldalán nappali megvilágításban, túlsó oldalán éjjeli, holdfényvilágítást jelezve látható ugyanaz a táj. A féligáteresztő hártya elvén működő kép nappal egészen más hangulatot áraszt, mint este, hátulról megvilágítva. Színházi fényeffektusokkal kiegészítve a hajnali derengéstől a nyári viharig több hangulat ábrázolható a festményen. Az 1822-ben Párizsban bemutatott, az egész színpadot kitöltő, huszonkét méter széles, tizenegy méter magas diorámája óriási feltűnést keltett ugyan, de nyilvánvaló, hogy semmi köze a  fényképezéshez. Arra viszont jó volt, hogy színházi karriert fusson be vele: Angelo Bonicori és Nicolo Isouard megbízza őt saját darabjának, az Aladin és a csodalámpa című színműnek a kivitelezésével. Frenetikus sikert aratnak.  Daguerre ezt követően – újabb váltással – a camera obscurával, az ősfényképezőgéppel végez kísérleteket. Zsákutcába kerülve veszi fel Niepce-el a kapcsolatot. Az előzmények ismeretében nem lehet csodálkozni a tudós elutasításán. Csakhogy Niepcenek nincs pénze kísérletei folytatásához, emiatt külföldi támogatókat keres.  Nem kisebb pártfogója akad, mint Thomas Young, a Royal Society (Angol Tudományos Akadémia) titkára, a legnagyobb élő angol fizikus, aki jelentős mértékben járult hozzá a fényelmélet kifejlesztéséhez. Young szívélyesen fogadta Niepce-et, meleg szavakkal méltatta találmányát a Királyi Társaság ülésén. Csakhogy a támogatás feltétele az eljárás ismertetése volt. Az öregedő francia cselvetésre gyanakodott, azt hitte, a furfangos angolok ellopják az ötletét. A szigetországi tudósok viszont nem voltak hajlandók zsákbamacskát venni, megvonták tőle támogatásukat, így Niepce üres kézzel távozott. Viszont Chalon-sur-Saonei otthonába távozása előtt megnézte Daguerre diorámáját. Más megoldást nem látva elfogadja az egyszer már visszautasított ajánlatot, ennek eredményeképpen 1829-ben szerződést kötnek, amelyben Daguerre elismeri Niepce szerzői jogait a fénymásolási eljárás terén, viszont fenntartja a továbbfejlesztés jogát. A közös kísérleteknek Niepce 1833-ban bekövetkezett halála vet véget, így az utolsó lépés megtétele Daguerre-re marad.           Daguerre kezdettől fogva idegenkedett az aszfalttól.  Jó szimatának bizonyítéka, hogy helyette ezüsttel bevont rézlapokkal kísérletezett. A lemezt jódgőzzel kezelve alakította ki a fényérzékeny ezüstjodid réteget. Ezt a Niepce-féle kamerába helyezve két órás expozíciós idővel készített tájképeket. A megvilágítás hatására az ezüstjodid elbomlott, ezeken a helyeken színezüst kristályosodott ki. Ezzel az eljárással sikerült ugyan készítenie képeket, azonban minőségben semmivel sem jobbakat, mint Niepce. Viszont melléje szegődött a szerencse: rendteremtés alkalmával egy eredetileg félresikerült felvételre bukkant, amelyen soha nem látott gazdag árnyalatokban pompázott a kép! Nem kellett sokáig kutatnia, hogy rájöjjön a megoldásra: a fiókban eltört higanyos üvegcse tartalma okozta a meglepő változást. A higanygőz ugyanis fehér ezüstamalgámot alkotott a színezüsttel. Így sikerült akaratán kívül előállítania az első fényképet, amelynek minősége mai szemmel is jónak mondható. Viszont nem tudta a fénykép ?romlását? megakadályozni – a rézlemezen fennmaradt ezüstjodid szép lassan exponálódott. A jó ég tudja, hányféle vegyülettel próbálta eltávolítani a maradék ezüstjodidot, mígnem ismét szerencséje volt: 1837-ben rájött, hogy egész idő alatt az orra előtt hevert, konyhasónak hívják. Ezúttal viszont keményen megdolgozott az  eredményért: két évbe telt, mire sikerült rábukkannia a  ?rögzítőre?. A róla elnevezett daguerrotipián tehát a  megvilágított helyeken az ezüstamalgám alakította ki a képet, a  sötét részeket a konyhasóoldattal eltávolított ezüstjodid alatt  levő rézlemez adta. Később arra is rájött, hogy rögzítőként sokkal jobb a nátrium-tioszulfátot használni, a gyakorlatban is ez terjedt el.

A francia kormány 1839-ben tízezer frank évjáradékért megvásárolta az eljárást, amelyből hatezer Daguerre-nek, négyezer – az 1829-es szerződés szellemében – Niepce fiának jutott. Az élelmes feltaláló még ugyanebben az évben kiadja a világ első ?fotószakkönyvét? A dioráma és a daguerrotipia eljárásának története és leírása címen. Az érdeklődésre jellemző, hogy még ugyanebben az évben hat nyelvre – hamarosan magyarra is – lefordították és hogy huszonkilenc kiadást ért meg.

Daguerre igazán elmondhatja magáról, hogy a  sors kegyeltje: a szerencse harmadszor is mellé szegődött, amikor páratlan szimattal 1839. augusztusában Angliában és Walesben szabadalmaztatta az eljárását (otthon ezt nem tehette meg, miután a találmányát már egyszer az évjáradék fejében eladta). Ugyanis négy nappal később a francia kormány nyilvánosságra hozta azt, ezzel a világ minden táján ingyen hozzáférhetett bárki. Mondani sem kell, hogy ez a szigetországra nem vonatkozott, ott a helyi törvények értelmében fizetni kellett a feltalálónak, mint a köles.  Még ugyanebben az évben a legnagyobb magyar fizikus, Jedlik Ányos is vásárolt magának egy masinát, így személyében tisztelhetjük az első magyar fotográfust.

Az első daguerrotipia: a szerző ablakából fényképezve

Bár a daguerrotípia tökéletes pozitív képet adott, viszont volt egy számottevő hátránya: nem lehetett sokszorosítani. Erre ? talán sorsszerű módon ? Daguerre halálának évében került sor, amikor az angol Frederic Scott bemutatja az első modern fényképet, amelyet üveglemezre készült negatív alapján állított elő. Ezt már egyaránt lehetett nagyítani és sokszorosítani is, ami elindította a fényképezés diadalútját. Természetesen a Daguerre által használt ezüstjodid eljárással dolgozott, amelyet a közelmúltig alkalmaztak a fényképezés területén. Csupán a legmodernebb digitális berendezések működnek más elven, tekintve, hogy itt a képet már számítógép nyomtatja ki.

Louis Jaques Mandé Daguerre, a fényképezés nagy öregje hatvannégy éves korában, százhatvan évvel ezelőtt, 1851. július 10.-én, Petit Bry sur Marne-ben hunyt el.  Bár a nevét viselő eljárást ma már csak a beavatottak ismerik, szerepe a modern fényképezés kialakulásában nehezen túlbecsülhető, tekintve, hogy milliók számára tette lehetővé az élethű képek készítését.